Keresés eredménye - Földes Dezső Dr.

Földes Dezső Miskolcon született, gimnazistaként itt kezdett el vívni Szigeti  Benedek Gyulánál.

Felkerülve Budapestre, csak mint negyedéves medikus kezdett újból és intenzíven foglalkozni a vívással, a Fővárosi Vívó Clubban Angelo Toricelli mester tanítványa volt. Első versenyén, 1904-ben a „Nemzeti Sport” versenyen 6. lett, majd egy szegedi versenyen 7.

1908-ban már tagja volt az olimpiai bajnok kardcsapatnak (Földes Dezső, Fuchs Jenő, Gerde Oszkár, Tóth Péter, Werkner Lajos), a beszámolók szerint az örök rivális olasz kardcsapat elleni elődöntőben a vártnál jóval nagyobb arányú 11:5-ös győzelmünkben 2 győzelemmel vette ki a részét. A londoni olimpia érdekessége volt, hogy a vívóversenyeket szabad ég alatt rendezték meg, a pástok talaja kavicsos, agyagos, csúszós volt, és az igazi angol időjárásban csupán egy ponyva védte a versenyzőket attól, hogy csuromvizesen mérkőzzenek a bajnoki címért.

Az 1912-es stockholmi olimpián dr. Földes Dezső szintén tagja volt az olimpiai bajnok kardcsapatnak.
Az egyéni versenyről Orbán Sándor vívómester, a nagyváradi honvéd hadapródiskola tanárának beszámolóját olvashatjuk a Sportvilág 1912. évi 42. számában: a 128 induló közül Földes biztosan jutott be a döntőbe, ahol azonban pár első „assautja” nem sikerült, de látva azt, hogy helyezésre már úgysem számíthat, szépen és könnyen vívott, végül 8. lett.

1912. Stockholm, az olimpiai vívó csapat: állnak Zulawszky Béla, Békessy Béla, Schenker Zoltán, Nagy Béla, Berti László, Werkner Lajos, Fuchs Jenő, ülnek Dunay Bertalan, Mészáros Ervin, Gerde Oszkár, Pajzs Pál, Földes Dezső.

Az FVC az olimpián részt vett Berty László és Földes Dezső tiszteletére társas vacsorát rendezett, melyen egyúttal elbúcsúztatták a hosszabb külföldi tanulmányútra induló Földest, aki olyan ajánlatot kapott az Újvilágból, amelynek sebészorvosi karrierje érdekében nem állhatott ellen, egy előkelő szanatórium vezető sebészének hívták.

1913-ban még arról írt a Sporthírlap december 1-i száma, hogy talán rövidesen visszatér, azonban csak 10 évi amerikai tartózkodás után, 1923-ban töltött el néhány hónapot Magyarországon. A Sporthirlap 1923. január 4-i számában beszámol Gerentsér mester Lónyai utcai vívótermében (innen költözött Gerentsér mester 1930-ban a mai OSC terembe) megrendezett vívóestélyről: „Általános örömet keltett Földes Dezső dr. megjelenése. A stockholmi győztes magyar csapat kitűnő vívója nagy gyönyörűséggel nézte végi a páros küzdelmeket, amelyek alatt újra fellángolt benne a vívás iránti régi szerelme. Földes dr. többször kifejezést adott abbéli vágyának, hogy szeretne egy jó magyar mestert kisegíteni Amerikába.”

Magyarságát és hazaszeretetét új hazájában is megőrizte, erről tanúskodnak a Komjádi Béla vezette magyar úszó és vízipóló válogatott 1932. évi clevelandi túrájáról szóló Nemzeti Sport beszámolók, melyek idézik a Földes által vezetett clevelandi Magyar Olimpiai Bizottság 200 terítékes díszvacsorája során elmondott szavait: „Úgy küzdjetek, hogy minden sikeretek boldoggá fogja tenni Magyarországot, de még boldogabbá az amerikai magyarságot.

Clevelandben szanatóriumot nyitott szegényeknek, és két rendelőt nyitott az amerikai és a magyar negyedben is. Az 1932-es olimpia vívóversenyein Földes Dezső az USA csapat zsűrijeként vett részt, de a magyar sportolók hozzá fordultak orvosi segítségért, kezelte Komjádi Béla lábsérülését és Madarász Endre ökölvívót is.

A jó tempójú támadásairól és gyors riposztjairól híres bajnok 69 éves korában, 1950. március 27-én Clevelandben hunyt el.

(Forrás: vivomuzeum.hu)

Az aranyérmek története

Lévai   György írása

1908. Kard csapat

Az 1908-as londoni olimpián  július 24-én számunkra szenzációs hírt repítettek szét az akkori hírügynökségek: Magyarország nyerte a kardvívás csapatversenyét!

Történelmi tett volt a javából, mert abban az időszakban még a legoptimistábbak sem gondoltak-gondolhattak arra, hogy évtizedek múlásával is a kard lesz a legeredményesebb aranyszállítónk. A korabeli és a későbbiek során kiadott krónikák, kiadványok már sokszor leírták a tényeket, az eredményeket, de a nagy sikereket elért vívósportunk erőfeszítéseiről s nem elsősorban az előzményekről vajmi keveset tudnak a ma élők.
Az előzmények a milleniumi eseményekre vezethetők vissza, ugyanis az évben számos sportágban került sor nemzetközi versenyekre. Ezek közt említhető meg a MAC (Magyar Atletikai Club), legerősebb hazai klubunk vívóversenye, amelyen Európa legjobb vívói szerepeltek a Vigadó nagytermében. Nos, ezen a megmérettetésen alaposan leszerepeltek vívóink és a szakemberek egyöntetű véleménye szerint lejárt az akadémikus vívás időszaka, s ezzel együtt az úgynevezett magyar csuklóvívás tarthatatlanságát is felvetették. Ennek során történtek lépések, melynek során a MAC külföldi vívómestereket szerződtetett - többek között Italo Santellit, aki kétségtelenül a legtöbbet  tette vívósportunk világelsőségért vívott harcában.
A szakmai elgondolás mellett más oldalról is elindult egy folyamat, amelynek motorja Dr. Nagy Béla, kiváló kardvívónk volt - 1901-ben országos bajnoki címet szerzett- s egyben nemzetközi sportdiplomáciánk kibontakozását is elősegítette. Ő volt az, aki elsőként kidolgozta a tételes szabálykönyvet, amelyet francia nyelvre való lefordítás után  szétküldték a legjelentősebb vívónemzeteknek. A "zöld könyv" sikere nem maradhatott el, mert egy fontos versenyen /pánhellén olimpia, 1906/ próbaként  már a három találatra menő, konvencionális vívást fogadták el. A sikeres lebonyolítás előre vetítette, hogy a következő olimpián már ezeknek a szabályoknak megfelelően rendezik a versenyeket.
Így érkeztünk el az 1907-es évhez, amelynek magyar bajnoki döntőjét tekintve már  tulajdonképpen kirajzolódott  a válogatott egy része. Kikről is van szó?
Szántay Jenő(MAC) végzett a döntőben bronzérmesként, Werkner  Lajos (MAC) negyedikként, Földes Dezső (FVC) ötödikként, Tóth Péternek pedig a szerény nyolcadik hellyel kellett beérnie. Tóth egyébként mindkét fegyvernemben  a legjobbak közé tartozott, a tőrvívásban mindenkit legyőzve bajnoki címet szerzett. Nem lenne teljes a felsorolás ha  kihagynánk a  győztes Békessy Bélát(MAC), valamint a holtversenyben vele végzett klubtársát, Mészáros Ervint.
A fenti nevek  hallatán bizony még mindig hiányzik két név, amelyek közül az egyik Zulavszky Béla (MAC),  az olimpia  előtti évben nem indult a bajnokságon és végezetül az a Fuchs Jenő, aki egyesületen kívüliként soha nem is indult a magyar bajnokságokon.

A csapat kijelölésénél már nem okozott annyira fejtörést a vezetőknek az összeállítás, mert Békessy és Mészáros nem szerepelhetett az olimpikonok között. A kardcsapat versenyeit a szabad ég alatt rendezték. Igazi angliai időjárás uralkodott, csupán egy ponyva védte a versenyzőket attól, hogy csuromvizesen mérkőzzenek meg az olimpiai bajnoki címért. A sorsolás szerint első ellenfelünk Németország csapata volt, akik ellen fölényes, 9:0-s győzelmet arattunk. A következő ellenfelünk azonban az olaszok voltak, akiknek éppoly győzelmi törekvéseik voltak, mint nekünk. A vártnál jóval nagyobb arányú győzelmünk /11:5/  bizonyította, hogy milyen sokat tanultunk az évek során  az olasz vívómesterektől. A csapatverseny kétségtelen hősének azt a Tóth Pétert nevezhetjük, aki mind a négy olasz ellenfelét magabiztos vívással legyőzte, de a többiek is megtették azt, amire titokban számítottak a magyarok. Gerde  Oszkár három győzelemmel vette ki a részét, míg Földes Dezső és Fuchs Jenő – a későbbi egyéni bajnokunk - két-két győzelmet aratott.
Az olaszoknak csak a döntő első mérkőzésein voltak halovány reményei a győzelemre. A legnagyobb vetélytárs legyőzése után fellélegzett a magyar tábor, mert érezhető közelségbe került a hőn óhajtott olimpiai bajnoki cím.

A döntő mérkőzésre  a Fuchs  Jenő, Gerde Oszkár,Tóth Péter, Werkner Lajos összeállítású csapattal álltunk fel Csehország-Bohémia kvartettjével szemben. Bár az olimpiai jegyzőkönyv szoros eredményt sejtet, mégsem volt annyira szoros ez a csapattalálkozó. A verseny háromnegyede után válogatottunk 9:4 arányú vezetést szerzett, és az akkori szabályok szerint ennek ellenére végig kellett vívni. A döntőben  ezúttal Fuchs Jenő zárt a legeredményesebben, három győzelmet aratva, őt Werkner Lajos követte három, Gerde Oszkár két, majd Tóth Péter egy győztes asszóval.
Az első londoni kardcsapat-győzelmünkkel egy olyan diadalsorozat indult el, amely párját ritkítja - hiszen két eset kivételével: az 1920-as olimpián nem indulhattunk, míg négy évvel később ezüstérmesek lettünk az olaszok mögött - hisz úgy csapatban, mint egyéniben, egészen 1964-ig megtanulta a világ tisztelni a magyar kardot.

Harle Tamás írása

1912. Kard csapat 

Kedves Öcsém!

Képzeld, Zimmermann Karcsival, egykori osztálytársaddal a polgáriból, futottam össze a Hungáriában az imént. Megdöbbenve hallotta, milyen szerencsés résztvevője voltál az éppen három hónappal ezelőtti nagy-nagy tragédiának, a Titanic hajó expedíciójának. Meséltem neki, hogy az április 15-i, csodálatos megmenekülésed után most Angolhonban lábadozol, s hogy a szanatóriumi estéken mily nagy örömmel olvasod Budapestről érkező soraimat.

Karcsi legnagyobb meglepetésemre kijelentette, ma este indul neki vonata a Keletiből, mert mérnöki teendői most Londonba szólítják, s éppen még valami finom magyar ízt bekapni ugrott be a Hungáriába. Kaptam az alkalmon, s amíg ő elkölti it,t a kávéházban az estebédet, én rögvest papírra vetem Neked a következő levelet. S minthogy ifjú-ifjú korodban tenmagad is nagy rajongója, sőt magas mércéjű művelője voltál a sportok olyikának, mai levelemben a stockholmi olimpiai versenyek küzdelmeiről és künn lévő honfitársaink szerepléséről számolok be Neked. Könnyű a dolgom, mert Márton – tudod, Márta nénéd fogadott fia – minden napon egyenesen a nyomdából hozza nekünk a friss Népszavát, sőt, ha szerencsénk lesz, még e levél befejezése előtt befut majd ide, hogy a táviratilag érkezett legújabb híreket is megossza velünk.

         Az előzményekről némi híradást adtam már, most az utolsó napjaiba fordult a világ sportolóinak nagy versenye. A máskülönben ravasz és előrelátó rendezőség a program gyöngébb számait a végére helyezte. A kíváncsiság azonban alig csökkent valamit, mert a 32 fokos, rekkenő hőségben is majdnem tömve volt a stadion rengeteg padsora. A legnagyobb érdeklődés a maratonfutást kísérte.

A 40 km-es és 200 méteres távra a benevezett kilencvenkét futó közül az indítást jelző sípszóra 67 erős lábú és tüdejű atléta jelentkezett, még japáni versenyző is a startvonalra állt. Közöttük két magyar is készülődött, Kárpáti (Kraml) Ödön és ifjú Ripszam Henrik, az utóbbi saját költségén van künn, Stockholmban. A városban a katonák húztak sorfalat, a mögött sorakozott sűrű sorokban az érdeklődők serege.

Az első beérkező a dél-afrikai McAthur volt (ideje 2 óra 36 perc 54,8 mp), kit részint lelkesedésből, részint rossz kondíciója miatt vállukon vittek ki földijei a stadionból. A második és a többiek aránylag igen jó állapotban értek célhoz.

Birkózóink fájdalmasan áldozatául estek a fondorlatos svéd rendezőség becstelenségének. A döntőbe került nehézatlétáink (Radványi és Varga) alaposan megdolgoztak a svéd bíráskodás mellett teljesen reménytelen győzelemért. Varga 2 óra 10 percig dolgozott a svédek reménységével, Ahlgren-nel. Ez idő alatt kétszer is érintették a svéd vállai a szőnyeget, a bírák azonban nem vettek erről tudomást. Mint ahogyan arról sem, hogy a küzdelem végén Ahlgren meg nem engedett torokfogást alkalmazott, ennek köszönhette a svéd a „győzelmét”. A kimerült Varga a továbbiakban már nem is tudott kiállni a második helyért.

Az addigi győzteseknek július 15-én, hétfőn, egy ceremónia keretében adták át a díjakat. Az első díjat és az azzal járó babérkoszorút a király, a második díjakat a trónörökös, a harmadik díjakat Károly herceg adta át.

És hát akkor most következzék a legörömtelibb esemény, amit oly sok kudarcunk után már annyira vártunk, s amelyet a hős vívóink értek el ismét, tegnap, 1912. július 16-án:

Kardcsapatunk megnyerte a világ bajnokságát az olimpián!

De hogyan, drága Öcsén, hogyan?! Arra nincs is méltó szó. A magyar vívók mindvégig nagy fölénnyel végeztek ellenfeleikkel. A döntőbe jutásért az olaszokat 11-5 tusarányban, a németeket 13:3 arányban győzték le. A nyolccsapatos döntőben a hollandokat is nagy fölénnyel verték meg. A csehek csapata a biztos vereséget elkerülvén visszaléptek ellenünk. A különös szabályok ezt lehetővé teszik egy alkalommal minden csapatnak, és korábban így tettek a mieinktől megrettent görögök is.

A legnagyobb harcot az osztrákokkal kellett vívnunk. Az olimpiai szabályok szerint Stockholmban már oly mesterek is versenybe állhattak, akik a vívást főállásban katonáknak oktatják. Az osztrákoknál több ilyen mester is vívott, 5:5-ös állásig szorosan küzdöttek a felek. Ekkor már egész álló nap álltak helyt hős fiaink a teniszcsarnokban, 35 fokot meghaladó hőségben, vívóruhába beöltözve, hatalmas erőfeszítéssel.

Verderber következett, a friss osztrák bajnok és a mi legnagyobb reménységünk, Fuchs Jenő. Tudod, Öcsém, ő az 1908-as olimpiai cím kivívása után már-már visszavonultan élt a sportolástól (igaz, sokakat meglepve, egypárevezésben, a Sirály SE színeiben indult néhány futamon), mígnem az 1912-ben meghirdetett olimpiai közös edzésen egyszerre csak megjelent, és a nagyszerű teremformája alapján már nem lehetett kihagyni az indulók sorából.

Annyi bizonyos, valóban óriási formába jött ez a 30 esztendős Fuchs mostanra, biztosan legyőzte a magabízó Verdebert, és ez után a nagyszerű magyar vívók már 11:5 tusarányban mértek vereséget az elkeseredett osztrák csapatra.

A nyolcas döntőben is egyenesen meneteltek fiaink, és ott még egyszer megütköztek az osztrákokkal; 11:6 tusarányban vereséget mértek rájuk megint. Fuchs egész nap alatt 16 csapatcsörtéjéből csak egyet veszített el, a magyarok összesen 80 csörtében vívtak és 70-szer győztesen.

Dicsőséges viadal ez, olyan, amit, Édes Öcsém, száz év múltán is büszkén emlegetnek majd utódaink. Beh’ szívesen beülnék a Hungáriába, mondjuk 2005-ben is, végignézvést az akkori lapokat, könyveket, mit is írnak majd akkor erről a fényes győzelemről!

De, Kedves Öcsém, most érkezett asztalomhoz vissza Karcsi, jelzi, hogy indul a Keletibe hamarost. Be kell fejeznem levelemet, de mint azt a Népszava tudósítója táviratozta Stockholm városából (Márton futva hozta most a hírt), még egy magyar jutott tovább az egyénikard-küzdelmekben, a künn lévő valamennyi magyar (tizenkettő), bejutott így az elődöntőbe. Itt, a kávéházban, a hatalmas formát mutató Fuchsot és Mészárost tekintjük favoritnak, a következő levelemben beszámolok Neked a végkifejletről.

Gyógyulj, lábadozz, várjuk itt nagyon már a viszontlátásodat. Margitka sokat kérdez súgva felőled!

Ölelő nagybátyád:

Harle Tamás

Budapesten, 1912. július 17-én.

Ui.:

Ismerve precíz igényedet, gyorsan papírra vetem mind a nyolc magyar hőst, a kik 1908 után ismét kivívták e fényes győzelmet a világ fölött: Fuchs Jenő (született 1882-ben), Mészáros Ervin (1877), Berti László (1875), Földes Dezső (1880), Gerde Oszkár (1883), Werkner Lajos (1883), Schenker Zoltán (1880), Tóth Péter (1882).