Keresés eredménye - Gerendás György

Gerendás György olimpiai bajnok vízilabdázó édesapja az FTC úszó szakosztályának edzője az utánpótlás kiváló nevelője volt. Így a bajnok is úgyszólván az uszodában nőtt fel. Úszóként kezdte, s 1975-ben tagja volt a Fradi 4x100 méteres bajnok gyorsváltójának. Közben pólózott. Montrealba már a vízilabda csapat fiatal újoncként utazott el és olimpiai bajnokként tért haza. Kiválóan úszott, s lendületes játékának köszönhetően kilenc éven át biztos tagja volt a válogatottnak. 230 alkalommal játszott a legjobbak között. Montrealban szerzett aranyérme mellett olimpiai bronz, két vb-ezüst, egy-egy Eb-arany-, ezüst- és bronzérem jelzi sikeres pályafutását. Los Angelesben is ott lehetett volna. A hazai bajnokságban az FTC, a Bp. Honvéd és a BVSC csapataiban szerepelt. Az első magyar pólósok között  szerződött külföldre. A Posillipo Napoli csapatát erősítette és segítette történelme első bajnoki aranyérméhez.
Edzői pályafutását is külföldön kezdte, majd a BVSC-hez tért haza. Atlanta előtt Horkai György kapitány segítőtársa volt. A magyar póló egyik jelenlegi legjobb szakembere, négyszeres bajnokcsapatot hozott össze a vasutasoknál.  Majd  2004-ben több vasutas játékossal együtt Egerbe távozott, csapata azóta a bajnokság érmes helyezettjeinek egyike. Indulatain - ezt ünneprontás nélkül jegyezzük meg - sajnos nem mindig tud uralkodni. Csapatát, játékosait hihetetlenül lelkesíti, kiválóan vezeti. 

Az aranyérem története

Lukáts György írása

1976. Vízilabda csapat

Valahogy a gyermekkor, és az ifjúkor élményei sokkal maradandóbbak, mint a későbbiek. A sportban ez hatványozottan így van. Persze, nehogy most azt higgye bárki is, hogy a hatvanas-hetvenes évek magyar labdarúgó-válogatottjának összeállítását azért fújjuk fejből, ellentétben a maival, mert akkor gyerekek, fiatalok voltunk. De ez egy másik történet.

A magyar vízilabda egészen más kategória. Hála Kásáséknak, a maiakat éppen úgy fújjuk, mint a Faragó-féle világbajnok társaságot. Akkor, 1976-ban, a montreali olimpián minden összeállt az örök élményhez. Nekem különösen. Nem csak azért mert nagyon ifjú voltam, nem csak azért mert már mindenféle lapokban megjelentek különböző írásaim (akkortájt ez valódi érték volt), nem csak azért mert gyönyörű kisfiam már az első szülinapjához közeledett, hanem mert úgy várhattam az ötkarikás játékokat, hogy az akkor legszebb korszakát élő Csapó Gábort (maradjunk Dudinál), a barátomnak tudhattam, és általa időnként még a világsztár Faragó Tamással (maradjunk Tonónál), is szót válthattam. Csapatunk esélyesként utazott, csakúgy, mint most, 2005-ben. Ferihegyen, búcsúzáskor, Dudi csak ennyit mondott: „Nyugi. Ha a szovjeteket legyőzzük, aranyat nyerünk!” Ráadásul erre Tonó is rábólintott.

Kicsit persze, más okból is aggódtunk. Hiszen négy évvel korábban, Münchenben, a terroristák… No, de minek folytassam? Ezzel az érzéssel a mai ifjak sajnos szinte együtt élnek.

Jól kezdődött. Sorba vertük a csoportellenfeleket. De a hatos döntő még hátra volt. Ráadásul akkor körmérkőzés formájában dőltek el a helyezések. A legdöbbenetesebb meglepetés ekkor ért. A munkaidőm már a vége felé közeledett, amikor megcsörrent a telefon. A vonal végén Dudi. Akkor még nem létezett mobilkészülék, az interurbán hívás költségét pedig talán még sztársportolóink sem bírták volna kifizetni. Hangos röhögés a vonal tengerentúli végén, majd egy ellentmondást nem tűrő megjegyzés: „Miénk az aranyérem!”

Csak hebegtem. Nem tudtam, ő őrült meg, vagy én. Beszélgetésünk valahogy így folytatódott:

- No, de hogyhogy?  Meg aztán egyáltalán, hogy kerülsz te ide?!

Ismét hosszú röhögés következett. Majd a legképtelenebb történet:

- Nyolc méter magasban állok egy létrán és a fülemen egy telefonkagyló. Igazán értékelhetnéd, hogy felhívtalak.

- Én… én értékelem, de…

- Az a helyzet, hogy tegnapelőtt észrevettem egy árva telefondugaszt a magasban. Elrohantam, vettem tizenhét dollárért egy készüléket és működik. Azóta a Tonóval innen telefonálgatunk. Lehet, hogy balhé lesz, mert már sokan tudják. Most is hosszú sor áll a létránál. Akad itt hindu, nigériai, japán. Ha végzek, átadom a készüléket. Pénzt még nem kérünk érte.

Hosszasan beszélgettünk, és az olimpia alatt ezt követően még vagy háromszor. Hogy honnan tudta Dudi már akkor, hogy miénk az arany? Nos, a szovjetek ugyanis kiestek a csoportjukból. Véletlenül végignézte a hollandok elleni, mindent eldöntő meccsüket. Igen, véletlenül. Merthogy őt választották doppingvizsgálatra, azonban éppen képtelen volt pisilni. Megivott már két liter kólát, néhány sört, rá egy kis narancsitalt, ettől aztán irdatlan hasmenése lett, de pisilés még akkor se. Így aztán ott ragadt az uszodában és csikorgó hassal, de örömmel nyugtázta: kiesett a nagy vetélytárs. Az ígéret szerint pedig akkor ugye, nem lehet már gond.

Nem is lett. A jugoszlávokat 6-1-re, a szovjeteket elgáncsoló hollandokat 6-3-ra, a románokat 10-8-ra, a mindent eldöntő mérkőzésen pedig az olaszokat 6-5-re vertük. Dudinak nagyon nem ment ezen a meccsen. Nem is lőtt gólt, igaz, három kapufás gólvonalat viszont igen. Ha rajta múlik, aligha tartják be az ígéretüket. De nem rajta múlott, hanem Faragó Tamáson. Ez az ő meccse volt. Három parádés gólt lőtt és Magyarország olimpiai bajnok lett! Ott ugráltak egy kupacban a mindent tudó mesterrel, dr. Gyarmati Dezsővel.

Többet nem telefonált. Ferihegyen viszont elnézést kért, mert, hogy becsapott. Nem értettem.  Kérdően néztem rá, de ő csak sejtelmesen mosolygott. Aztán amikor megszabadult az autogramgyűjtő megszállottaktól, azért elmagyarázta: „Ha jól emlékszem, azt ígértem, hogy ha legyőzzük a szovjeteket, aranyat nyerünk. No, de le sem győztük őket…