Keresés eredménye - Hódosi Sándor

Hódosi Sándor olimpiai bajnok  kajakozó a Bp. Honvéd szakosztályában tünt fel és versenyzett, a korábbi szövetségi  kapitány, Angyal Zoltán tanítványa volt. Az ifjúsági Európa-bajnokságokon és az egykori szocialista országok utánpótlás barátság versenyein aratta elsô sikereit. A felnôttek között lassabban érvényesült. Szöulban a Honvéd arany négyesével jutott a csúcsra. Egy esztendôvel késôbb Plovdivban világbajnokok lettek, és a Hódosi, Ábrahám kettôs is az elsô helyen végzett. Tizenháromszor nyert magyar bajnokságot, bár fiatalon, 24 évesen visszavonult.
A hírek szerint évek óta külföldön él, még versenyzô társai sem tudnak róla.

Az aranyérem története

Dr. Ábrahám Attila írása                       

1988. Kajak IV-10000m

         Olyan furcsa – ugyanakkor kedves - érzés a 17 évvel ezelőtti győzelmünkről írni! Sohasem próbáltam papírra vetni az akkori érzéseimet. Most azért próbálom, mert megtisztelő felkérést kaptam rá, továbbá, mert mégis csak más emlékeket idézni, kellő – mondhatni történelmi - távlatból.

         Az olimpiai bajnoki cím legfelkavaróbb részét az jelentette, hogy - váratlan volt. Ennek megértéséhez ismerni kell az előzményeket. 1986-ban, valamint 1987-ben világbajnoki címeket nyert a magyar férfi kajak négyes, Montrealban, valamint Duisburgban. Nélkülem.

1985-ben Győrből kerültem – katonaként – a BHSE kajak-szakosztályához, majd főiskolásként ott is ragadtam. Abban az időben térképpel közlekedtem a nagy fővárosban, szekrényemül az a két nagytáska szolgált, amellyel otthonról érkeztem. Bár már ifiként jártam világversenyeken, Eb-n, vb-n, IBV-ken (talán még emlékeznek erre a versenytípusra), nyernem azonban nem sikerült. Szerencsére a Honvédban befogadó közegbe kerültem, s az otthoniak, a győriek támogató szeretetét is érezhettem az albérletekben. Annak ellenére, hogy egyre jobban ment alattam a hajó, nem kerültem be a válogatottba sem 1986-ban, sem a rákövetkező évben. „Mindössze” egy Universiade-győzelemre futotta Zágrábban, 1987-ben. Ki az, aki ilyen előzmények után arra gondol, hogy 1988-ban olimpiát nyer? Az ötkarikás játékok évének tavaszi idényét is a válogatottól külön kezdtem, a Honvéd „fakó” csapatával, pár héttel később edzhettem csak a „nagyokkal”. Nagyon fellelkesültem, jól is ment, az időmérő edzéseken rendre az első háromban végeztem. Ennek ellenére az egész idényt a régi, a világbajnoki összeállításban versenyezte végig a négyes, sem Hódosi, sem én nem ültünk a hajóban. Belülről jelentkezett a változtatás igénye. Csipes és Gyulay felmérték, hogy azzal a négyessel nem lesz bajnoki cím, hiszen minden versenyen messze lemaradtak a németektől. Az olimpia előtt egy hónappal kezdte el a közös edzéseket az új négyes: Csipes, Hódosi, Gyulay, Ábrahám. Úgy érkeztünk ki Szöulba, hogy fogalmunk sem volt mit tudunk így, együtt a nemzetközi mezőnyben. 21 évesen, életem első igazi felnőtt válogatottságát pont egy olimpiával ünnepeltem.

Már az utazás különös volt: ilyen hosszú repülőutat még sosem tettem addig. Újdonság volt az olimpiai falu pezsgő, nyüzsgő tömege, az akkreditáció izgatottsága, miközben figyeltük, hogy melyik csapat jelenik meg, melyik nemzetközileg ismert sztár tűnik fel. A négyesünk egy lakásba került az újonnan épült lakótelepen.  Tágas, három szoba, nappali, kényelmes volt. A zenéről, mint általában, Csipes gondoskodott: ezúttal sem hagyta otthon hangfalakkal kiegészített walkmanjét. Ma is fülemben cseng, inkább dübörög az akkori kedvence, Nagy Feró. Fenn Tarnyicán… Amikor nem vagy itt velem…, satöbbi. Néha a  sírba vitt vele valamennyiünket. Ez sem bonthatta meg azonban a csapat egységét. Az edzések között szinte folyamatos ulti zajlott, igaz, én nem tudtam még akkor játszani. A kint töltött időt végig kibiceltem, cserébe ellestem a játék fortélyait. Az edzésekre a Han folyóra jártunk, ugyanis az evezős versenyek miatt a pályára még nem mehettünk. Igazi hajtásra már nem került sor, mindenki próbálgatta magát. Néha, talán 2-3 alkalommal mentünk a város bevásárló utcájába, ha jól emlékszem, Itavon Dong vagy valami hasonló lehetett a neve. Sporteseményt alig látogattunk, Szabó Joe és Darnyi győzelmét láttuk. Pontosan átéreztem a rajtjuk lévő feszültséget, ahogyan felálltak a rajtkőre. Mintha nekem kellett volna rajtolnom! Szintén a helyszínen néztük az öttusázók futását: ma is látom magam előtt, ahogyan feltűnik Martinek Jani az első helyen, ahogyan befut a célba, ahogyan összeesik a boldog fáradtságtól. Mindez nekem már sok volt: annyira elgyötörtnek és feszültnek éreztem magam, mint akinek a versenye zajlott. Önvédelemből nem látogattam ki több versenyre.

Több mint egy hét után kerültünk mi, kajakosok, kenusok sorra. Kitűnő formában versenyzett mindenki a négyesből. Csipessel párosban a legjobb időt eveztük kajak kettes 500 méteren, Gyulay is a leggyorsabbként került döntőbe egyes hajóban. Négyes 1000 méteren a megbeszélt módon mentünk a középfutamban úgy, hogy mindegyikünk érezte: maradt még bennünk bőven, sokkal gyorsabbak leszünk a döntőben. A szokásostól eltérően az 500 méter döntő futamaival kezdtünk. De még hogy: Gyulay nagy fölénnyel iskolázta le a világot, olimpiai bajnok lett. Csak tévén nézhettem, nekem már melegíteni kellett a páros döntőre Csipessel. Elrontottuk a rajtot, amit féltávnál észleltünk csak. Hihetetlen erőfeszítéssel zendítettünk rá a második 250 méterre, hiszen úgy beszéltük meg, hogy mi nyerünk… Nem sikerült, harmadikok lettünk. Hú, de irigyeltük Gyulayt.

Az 1000 méteres döntők másnap kezdődtek. Csipes, az olimpiai bajnoki cím várományosa, 750 méternél második helyen állt, s ő mindig kitűnően hajrázott. Ezúttal nem: kilencedik lett, alig tudott beevezni a célba. Ma is úgy vélem, hogy Gyulay előző napi győzelme után túlságosan görcsölt, magától is csak győzelmet várhatott. Egy világ omlott össze bennem. A páros 500 méteren „csak” harmadik lett, 1000-en csak kilencedik. Teljesen maga alá került. A baj az volt, hogy ezt a vak is láthatta. Én, mint 21 éves újonc, hirtelen elfelejtettem, hogy kitűnő formában éreztem magam, és a társak is dübörögtek az erőtől. A bemelegítés ezúttal keveredett a meditációval, koncentrációval. Olyan nyomással dolgozott a szívem, hogy az ereim falán éreztem a vér nekicsapódó nyomását. (Ez az érzés már ismerős volt éjszakáról is!) Akárhogyan rajtolgattam, húzattam az iramot, nem érzetem fáradtságot. A világból is ki tudtam volna evezni, akkor is, ha rajtsebességgel kellett volna mennem. A többiek is – elmondásuk szerint - hasonlót éreztek magukon. Az öltöző felé ballagva azon tűnődtem, vajon Csipes „összevakarta-e” magát, összeszedte-e közös edzőnk, Angyal Zoli. (Különös így leírni, hogy Angyal, hiszen mindenki csak Simonnak hívta. Megoldó kulcs: Angyal – Simon Templar, a filmhős.) Valamennyire összeszedték, de az igazat megvallva, láttam én már halottat is jobb színben, mint Csipes. Egymás szavába vágva ecseteltük neki, hogy mennyire jól megy, „harap” mindegyikünk, vigyázzon, nehogy ellője, túlpörgesse a négyest. Az önbizalomtól mindig duzzadó Feri annyit kérdezett megszeppenve: „De csapást azért adjak, nem?” Tovább mélyültek a barázdák a homlokomon… Elkezdődött a futam előtti rituálé. Gyutratás Nicoflexszel, mindenhol, a hasamtól kezdve a mellemen át, a hátamat, a combomat, mindent, csak égjen, csípjen, ne érezzem, hogy mennyire fáj majd féltáv után. C-vitamint és glükózt (cukrot) ittunk 20 perccel a rajt előtt. Hittünk benne, hogy ezek jók. Kivonultunk az öltözőből, levittük a hajót, lemostuk a lapát nyelét, nehogy csússzon. Simon eltette a kedves, bíztató táviratot, amit a páromtól kaptam előző nap. Mivel a többiek halálosan megfenyegettek, a papucsomat nem tehettem be a hajóba (plusz súly), régi babonám szerint. Ellöktük magunkat a stégtől, komótosan kezdtünk evezni. Ahogyan elhaladtunk a riporterállások előtt, mintegy bíztatást keresve fürkésztem az arcokat. Vitray Tamást kiszúrtam a tömegben, valahogyan nyugtatóan hatott rám, bár ő valószínűleg észre sem vette ezt a „közjátékot”. A rajtra készítő nekiiramodásainkat csak a rajtvonal fölött végeztük (szintén babona). Megállapodtunk, hogy csak a németekre, a legnagyobb ellenfelünkre figyelünk. Könnyű volt, a mellettünk lévő pályán rajtoltak. A start nagyon jól sikerült. Mivel úgy döntöttünk, hogy 3-4 méterrel a németek mögött megyünk 500 méterig, nagyon hamar vissza kellett venni a tempót. Ugyanis annyival lassabbak voltak nálunk a rajtban, mint előtte soha. Éppen hogy magunk elé tudtuk engedni őket. Mind a négyen alig vártuk már a féltávot, ott terveztük az első „robbantásunkat”. Hihetetlen, de igaz: pihenten érkeztünk 500-hoz. Ez meglepett, még akkor is, ha menet közben érezhető volt, hogy ők „üveghangon” pörögnek, magas csapásszámmal haladnak, mi pedig inkább „lengetve”, nyugodtabban. Akkorát indultunk, hogy a fél hajó (körülbelül 5 méter) hátrányunkból 150 méter alatt fél hajó előnyt csikartunk ki. A mezőny többi tagjával szemben még többet! Egyedül az orosz hajó észlelte, hogy baj lehet, ezért ők is indítani próbáltak. Sajnos a tévéközvetítés rendezője lemaradt a verseny döntő pillanatáról. (Vitray kommentálásában: „Nem lehet képet alkotni. De igen, lehet képet alkotni, hú, de elmentünk, csak bírják a végét!) 500 és 650 méter között dőlt el az, hogy ezt a futamot csak mi nyerhetjük. A tervezett második „robbantásra”, mintegy 200 méterrel a cél előtt, már nem volt szükség. Tessék-lássék nekiduráltuk magunkat, de jó, ha 10 másodpercig tartott. A célba érkezés pillanatában így már kisebb különbséggel érkeztünk a második helyezett orosz és a harmadik helyezett német négyes előtt. A parthoz érkezve már nagy ünneplésbe kezdtek a drukkerek, természetesen majd kiugrottunk a bőrünkből, egymást és az edzőnket ölelgettük, egymás hátát veregettük. Innen már felgyorsultak az események, mire igazából eszméltem, már a dobogó tetején álltunk és a himnuszt hallgattuk. Azokat az érzéseket, amelyek akkor kavarogtam bennem, nem tudom leírni. Nincsen rá képességem. Legfeljebb valami hiányos listát állíthatok össze: fáradtsággal vegyes büszkeség, patetikus ünnepélyesség, emelkedettség, szeretet. Egy biztos: olyan élmény volt, amihez csak a gyermekeim születése fogható!

Olyan furcsa – ugyanakkor kedves - érzés a 17 évvel ezelőtti győzelmünkről írni!