A NEMZET SPORTOLÓI: BIRÓNÉ KELETI ÁGNES

Keleti Ágnes   

Engem mindig csak a női torna érdekelt
 

Öt aranyérmével az egyébként igen „termékeny” magyar olimpiai bajnokok között is előkelő helyet foglal el Keleti Ágnes, aki már első, igazán nagy sikereinek helyszínén, Helsinkiben is túlhaladta a harmadik ikszet. Mégis nyerni tudott talajon, amit azután 1956-ban, Melbourne-ben, további négy aranyéremmel toldott meg. Az ausztrál metropolisban talajon, gerendán és felemáskorláton is övé lett az aranyérem, s mintegy ráadásként még tagja volt a győztes kéziszer csapatnak is.       

     Korának kiemelkedő egyénisége 1957 óta Izraelben él, de az utóbbi években mind gyakrabban hazalátogat Magyarországra. Amikor Budapesten van, majd minden reggel a Thermál Hotel Héliába visz az útja, ahol nem csak úszik, hanem az egykori olimpiai bajnokokkal is rendszeresen elbeszélget. Kettős állampolgárként évtizede vásárolt egy lakást a Paulay Ede utcában.

  E sorok elkövetője 1993 óta számítja személyes kapcsolatát az egyik legeredményesebb magyar olimpiai részvevővel. Ekkor egy kézilabda tornára utazhattam Izraelbe, ahol a házigazdákon kívül Horvátország és Magyarország junior válogatottjai mérték össze tudásukat a hónapokkal később, Egyiptomban esedékes világbajnokság egyetlen, továbbjutó helyéért. (A tornát egyébként Magyarország nyerte.) Ottlétünk során számos emberrel megismerkedhettem hamarjában, akiktől mindjárt azt kértem: segítsenek hozzá, hogy Keleti Ágnessel találkozhassak. Egy nappal később már ott is voltunk Bíró Róbert és Keleti Ágnes lakásában, Tel-Aviv egyik előkelő negyedében, Herzliyán. Vendéglátónk nyomatékkal a hangjában közölte: „Maga az első magyar újságíró, aki vette a fáradságot és eljött, hogy meglátogasson engem.”

 Az elismerő szavakat követően röviddel a szenvedélyes teniszező férj távozott is, mi pedig kísérőimmel két és fél órát beszélgettünk Keleti Ágnessel.

     - Úgy igaz, ahogyan az „Egy olimpiai bajnoknő három élete” címmel 2002-ben megjelent önéletrajzi regényemben is leírtam, nekem valójában három életem volt – bocsátotta előre Keleti Ágnes. – Az első periódus a II. világháborút megelőző időszakot öleli fel, amikor még együtt volt a család, viszonylagos jólétben és békességben éltünk. A második fejezetet a kommunizmus ideje jelenti, amikoris egészen 1956-ig sem családom nem volt, sem egyebem, kizárólag a tornász adottságaimra és eredményeimre támaszkodhattam. Szerencsére mire eljött Melbourne, már megint összeszedtem magamat egy kicsit. A harmadik, az utolsó időszak Melbourne-nel kezdődött, s tart mind a mai napig. Ez egy eseményekben különösen gazdag része az életemnek.       

   Az 1956-os forradalom, az itthonról érkező bizonytalan hírek egyetlen magyar olimpiai részvevőnek sem tettek jót. Sokadmagával Keleti Ágnes sem tért haza a Melbourne-ben megrendezett ötkarikás játékokat követően, hanem „kint feledkezett”…

   - Mindent elkövettem, hogy az ötödik földrészen maradhassak, de rá kellett jönnöm: Ausztrália nem lehet az én új hazám. Sydneybe kerültem, de ott még egy rendes tornaterem sem volt. Egy rádió-összeszerelő üzemben dolgoztam betanított munkásként, de onnan hamar el kellett tűnnöm, mert állítólag túl gyorsan végeztem a dolgomat…        

  Így hiába élt ott testvére és később az édesanyja is, az ötszörös olimpiai bajnoknőnek nem volt maradása. Hamarosan szedte a sátorfáját, s meg sem állt Németországig.    

   - Egy férfiúval kapcsolatos érzelmi szálak is hozzájárultak ahhoz, hogy Németországot útba ejtettem, ahol rengeteg „link” alakkal is összefutottam, s ezek is hozzásegítettek a gyors döntéshez: 1957 nyarán már Izraelben voltam. Ott végre nem hiába dolgoztam keményen. Én alapoztam meg a versenyszerű tornasportot. 1958-tól 1980-ig voltam a vezetőedzője a női tornászválogatottnak, azóta vagyok nyugdíjas. Szerencsés embernek mondhatom magamat, hiszen második házasságomból negyven fölött született két fiam, Rafael és Daniel, akik szintén rendszeresen megfordulnak Magyarországon.    

  Vázlatos élettörténetét követően arról is szó esett, hogy olimpiai éremgyűjteménye alighanem még gazdagabb is lehetne.       

   - 1948-ban, London előtt megsérültem, nem szerepelhettem a magyar csapatban. Így történhetett meg, hogy a női tornasport történetében először és utoljára Csehszlovákia bizonyult a legjobbnak. Négy évvel később, Helsinki előtt sem valami jól alakultak a dolgaim: szerelmi bánat ért, el voltam keseredve. A helyszínen szerencsére megváltozott a hangulatom. Egy alkalommal Otaniemiben, a „szocialista olimpiai faluban” elmentem az erdőbe egy hosszú sétára, s ott megvilágosodott bennem: ha nem sportolok, az életben nem jöhettem volna ide. Megnyugodtam, s a versenyen már rendkívül összeszedetten tornásztam.               

  Helsinki után abba akarta hagyni, de 31 éves korában is talált új motiváló tényezőt.              

     - Kizárólag azért vállaltam az újabb négyéves felkészülést, mert a testvérem Melbourne-ben élt, s egyébként soha nem tudtam volna önerőből elutazni a világ végére. 1956-ban azután kimondottan lehangolt voltam: anyámat egyedül hátrahagytam, ráadásul nem is voltam jó formában. A hosszú utazás során tréningekről szó sem lehetett. Ilyen előzmények után csak arra igyekeztem koncentrálni, hogy a bemelegítésem – különös tekintettel a sérült Achilles-inamra - a lehető legjobban sikerüljön.           

  Az eredmény ismert: Keleti Ágnes 35 évesen is ámulatba tudta ejteni a világot a három egyéni és egy csapatban kiharcolt első helyével.  

  - Sosem szerezhettem volna ennyi aranyérmet, ha ezt az olimpiát békeidőben rendezik meg – hangsúlyozta. – 1956-ban azonban annyira rosszul állt az oroszok szénája a világpolitikában, hogy egyszerűen nem volt erejük „megszervezni” a pontozóbírókat. Csak és kizárólag ezért születhettek reális eredmények.      

   Távozását értetlenkedve meg dühösen fogadta a legfelső sportvezetés. Az idő múlása azután sok mindenre fátylat borított. Természetesen szóba jött az olimpiai bajnokok általános megbecsültsége, az olimpiai járulék is, amit kettős állampolgárként, a budapesti lakással is rendelkező Keleti Ágnes is megkap.

   - Köztudott, hogy ebben az ügyben Lemhényi Dezsőnek, azaz „Butykónak” elévülhetetlen érdemei vannak. Az életfogytig odaítélt járulék sokaknak különösen jól jön, de az egykori érmesek - úgy gondolom – ennyi gondoskodást anyagi helyzetüktől függetlenül is megérdemelnek.

   A nemzetközi szintű elismerés sem maradt ki Keleti Ágnes életéből, hiszen 2001-ben őt is beválasztották a leghíresebb tornászok közé, a Hall of Fame-be.

     - Ne is mondja, ez azután egy igazi nagy show-műsor volt. Kétezer ötszáz meghívott jelent meg az ünnepélyes vacsorán New York-ban, a Hotel Waldorf Astoriában! A rendezők óriási munkát végeztek. Még édesapám fényképét is megszerezték, amitől nagyon elérzékenyültem. Nadia Comaneci-től vettem át a díjat, egy hatalmas ólomkristály vázát, amit jóformán megmozdítani sem tudtam. Szerencsére a New Yorkban élő fiam a segítségemre volt.          

      A német televízió egy sorozatában is szerepeltette Melbourne hősét, amelynek felcíme ez volt: „Ellenfelek voltak, barátok lettek”.

  - Ez is egy külön történet. Egy magyar származású, idősebb úriember, bizonyos Robert Parison (én csak Párizsinak hívtam!) több magyar nagyságtól (így Papp Laciéktól is) pénzt csalt ki. Azóta hiába keressük. Nála volt az a Tatán készült filmfelvétel is, amelyen

gerendán vagyok látható, s amelyet azóta sem tudok megszerezni. A másik negatív élményem a szovjet Larissza Latinyina személyéhez kötődik. Az a nő mindig is igyekezett nekem betartani, s jelentős része van abban, hogy folyamatosan utálom a ruszkikat. Egyébként ha bárki látta volna, milyen körülmények között szerepeltünk Moszkvában még az 1952-es, helsinki olimpiát megelőzően, s hogyan csaltak ellenünk a bíróik, az többet nem csodálkozna a kijelentésemen, amelyet tények sokasága erősített meg  az évtizedek során.     

   2002 novemberében, a Debrecenben megrendezett tornász-világbajnokság díszvendégei sorában ott volt Keleti Ágnes is, aki ott is markáns benyomásokat szerzett.              

  - Na látja, a női tornában uralkodó tendenciák megint elsősorban az oroszoknak köszönhetőek, ők erőltették idáig a dolgokat! Engem egyébként csak és kizárólag a női torna érdekel, amelyről megvan a magam véleménye. Miközben mára már őrült követelményeket támasztanak az élversenyzőkkel szemben, egyidejűleg minden eszközzel visszafogják a növekedést, a nőiesség kibontakozását. Állítom, hogy a női torna minden igyekezet ellenére ki fog halni, s helyét más, rokon eredetű sportágak foglalják majd el.       

  Korábban többször is nyilatkozta, hogy még nem ismeri Magyar Zoltánt. Debrecenben létrejött ez a csúcstalálkozó is.    

  - Bár engem tényleg csak a nők érdekelnek, de azért Magyar Zoltánra csak oda kellett figyelnem, hiszen egészen kivételes produkciókkal rukkolt ki az olimpiákon. Személyében rendkívül kellemes modorú, intelligens sportembert ismerhettem meg. Visszatérve a nőkre, a magyarok közül utoljára igazán Ónodi Henrietta gyakorlataiban mélyedtem el, akit még kislányként, a Játékcsarnokban egy edzésén nézegettem hosszasan. Nem csak későbbi győztes szerén, ugrásban, hanem talajon és felemáskorláton is nagyon sokat tudott!

 Az évek pedig villámgyorsan telnek, ötszörös olimpiai bajnokunk 2016 januárjában megünnepelhette 95. születésnapját is. Mi mást kívánhatnánk neki, mint további boldog éveket, jó egészséget.

(Jocha Károly)        

 
Bíróné Keleti Ágnes

Született: 1921. január 9. Budapest

Klubjai:

Nemzeti TE (1938–1940)
Bp. Postás (1945–1950)
TF Haladás (1950–1954)
Bp. Dózsa (1954–1956)
 

Eredményei :

Díjai, elismerései

• Magyar Köztársasági Sportérdemérem arany fokozat (1949)
• Magyar Népköztársasági Érdemrend V. fokozat (1951)
• A Magyar Népköztársaság kiváló sportolója (1951)
• A Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1954)
• MOB Olimpiai aranygyűrű (1995)
• Női Sportolók Nemzetközi Hírességeinek Csarnokának tagja (2001)
• MOB-érdemérem (2003)
• A Nemzet Sportolója (2004)
• a Magyar Tornasport Halhatatlanja (2008)
• Magyar Tornasportért Díj (2011)
• Elnöki érdemérem (2011)
• Prima Primissima díj (2015)