Keresés eredménye - Fuchs Jenő dr.

Gyuricza Róbert  írása

1908. Fuchs Jenő kard egyéni

A következményeit tekintve máig tartó, egyébként ötvenhat éves, páratlan sikerszéria, a magyar kardvívás aranykora vette kezdetét Fuchs Jenő és csapattársai kettős londoni győzelmével.

Bő évtizeddel korábban, a budapesti millenniumi verseny kapcsán még arról cikkeztek a lapok - akkoriban a vívás kávéházi, társasági téma (is) volt -, hogy az olaszok messze felülmúlják vetélytársaikat, így bennünket, magyarokat is, ebből pedig az következik, hogy változtatni kell a képzésen, az általánosan elfogadott stíluson, s egyfajta magyarosított olasz rendszerre kell áttérni.

Az alapok megtartása mellett aztán - külhoni mesterek jóvoltából – lassacskán pergősebbé váltak az akciók, ezzel együtt biztonságosabbak, egyszersmind cselesebbek lettek a támadások, a szemléletváltás pedig idővel meghozta a várt eredményeket. Az első újkori olimpiákról különböző okok miatt a magyarok még részben vagy teljesen távolmaradtak, az 1904-esről például azért, mert császári parancs értelmében a legjobbnak számító katonatiszteknek csak úgy nyílt volna módjuk a részvételre, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia színeiben vívnak, erre pedig egyikük sem volt hajlandó. 1908-ban viszont már utazott magyar küldöttség az olimpiára, mint később kiderült, nem is akármilyen. A legjobb tisztvívók többsége ezúttal is itthon maradt, az a kettő pedig, amelyik kiutazhatott, a csapatküzdelmekben csak tartalék lehetett.

Az evezésben és téli sportokban is jártas, egyébként jogi végzettségű, akkor 26 éves Fuchs az utolsó pillanatokban került be a keretbe, amikor az nagy sajtóérdeklődés közepette már gyakorlatilag kialakult. Rákossy Gyula tanítványa volt, mestere az olasz iskola alapján magyarított kardstílus elkötelezett híveként oktatta. Komoly ellenfele ebben a körben nem akadt, így az olimpia közeledtével a Santelli-iskola vívóival asszózott. Nagy Béla, a sportág akkori meghatározó alakja, a kardvívás nemzetközileg elfogadott konvencionális alapelvének megfogalmazója (a támadást előbb védéssel át kell venni, s csak azután lehet tust adni), próbaverseny alapján Fuchsot is jelölte az utazók közé.

A szabadtéren, kellemetlen időben zajló küzdelem elsöprő sikert hozott, a csapatverseny megnyerése után ugyanis egyéniben hét magyar került be a döntő nyolcas mezőnyébe, amelyből holtversenyben Fuchs és Zulavszky Béla emelkedett ki. A zsűri döntése alapján az elsőséget egy tusra menő asszóban döntötték el, ebből pedig - vitatott körülmények között - Fuchs került ki győztesen. A történtek vélhetően leghitelesebb elbeszélője, az azóta számos helyen idézett Nagy Béla a következőképpen látta az összecsapást: "Zulavszky szekondban, Fuchs tercben állt fel. Némi kémlelés után Fuchs hirtelen áltámadást csinált, Zulavszky belső arcot vágott közbe. Fuchs prímvédésbe ment át, aztán riposztozott Zulavszky bal vállára; kardja közben - éspedig alsó harmadában - eltört, s a penge Zulavszky mögé esett. A zsűri tanácskozásba fogott. Két úr nézete az volt, hogy Fuchs elegendően védte az ellenakciót és riposztja érvényes. A harmadik azt vitatta, hogy a vágás Fuchsot érte, így a tus neki számít. A negyedik ugyanehhez a nézethez csatlakozott, de még úgy is érvelt, hogy ha védett is Fuchs, riposztja nem érvényes, mert kardja Zulavszky védésén tört el, és csak a letört penge esett Zulavszky testére. Az elnök hosszas és kínos habozás után Fuchs javára döntött." A Nemzeti Sportban megjelent beszámoló szakmaisága arról tanúskodik, hogy itthon értő közönség szomjazta a híreket. Maga a kapitány egyébként egyetértett a döntéssel.

Egy, a 30-as években Filótás Ferencnek, a vívószövetség későbbi ügyvezető elnökének tollából megjelent tanulmány szerint Fuchs többek között annak köszönhette sikerét, hogy a konvencionális elv akkori értelmezésén túllépve a tempóközbevágást kezdte alkalmazni, ráadásul tette ezt "elpusztíthatatlan idegeivel". Támadásban és védekezésben ügyelt a megfelelő távolságra, ellenfelét hátrálásra kényszerítette, majd a megfelelő pillanatban villámgyors vágásokkal operált, ha pedig védekeznie kellett, folytatta riválisa pengéjének piszkálását, amikor pedig az elvesztette türelmét és felkészületlenül jött előre, egy csuklómozdulattal elővágott, aztán biztosan hárított, és védhetetlenül visszavágott. "Világéletében egyszerű eszközökkel dolgozott, de ezeket a tökéletességig fejlesztette" - vélte Filótás.

Fuchs Jenő sikerével indult tehát az a páratlan sorozat, melynek egyes állomásain egyéniben vagy csapatban, többnyire pedig mindkettőben, magyar diadal született kardban. A magyarok a világ előtt jártak, és ezt az egymást váltó remek pengeforgatók 1968-ig mindannyiszor igazolták. A mexikóvárosi játékokon 60 év után fordult elő először, hogy magyar kardozót nem lehetett elsőségéért ünnepelni. A fegyvernem hazai képviselői a montreali és a sydneyi játékok kivételével azért ezután is mindegyik olimpiáról éremmel tértek haza. Egyértelmű fölényük - noha számos sikert értek el világbajnokságokon - ugyanakkor az elmúlt évtizedekre tovatűnt, a korábbinál atlétikusabb erővívásban a riválisok felzárkóztak, egyesek le is hagytak bennünket, így megváltozott az alaptétel is: míg az aranykorban meglepetésnek számított, ha nem magyar diadal született kardban, mostanra már csupán  nem lepődünk meg, ha éppen magyar győz…

Lévai   György írása

1908. Kard csapat

Az 1908-as londoni olimpián  július 24-én számunkra szenzációs hírt repítettek szét az akkori hírügynökségek: Magyarország nyerte a kardvívás csapatversenyét!

Történelmi tett volt a javából, mert abban az időszakban még a legoptimistábbak sem gondoltak-gondolhattak arra, hogy évtizedek múlásával is a kard lesz a legeredményesebb aranyszállítónk. A korabeli és a későbbiek során kiadott krónikák, kiadványok már sokszor leírták a tényeket, az eredményeket, de a nagy sikereket elért vívósportunk erőfeszítéseiről s nem elsősorban az előzményekről vajmi keveset tudnak a ma élők.
Az előzmények a milleniumi eseményekre vezethetők vissza, ugyanis az évben számos sportágban került sor nemzetközi versenyekre. Ezek közt említhető meg a MAC (Magyar Atletikai Club), legerősebb hazai klubunk vívóversenye, amelyen Európa legjobb vívói szerepeltek a Vigadó nagytermében. Nos, ezen a megmérettetésen alaposan leszerepeltek vívóink és a szakemberek egyöntetű véleménye szerint lejárt az akadémikus vívás időszaka, s ezzel együtt az úgynevezett magyar csuklóvívás tarthatatlanságát is felvetették. Ennek során történtek lépések, melynek során a MAC külföldi vívómestereket szerződtetett - többek között Italo Santellit, aki kétségtelenül a legtöbbet  tette vívósportunk világelsőségért vívott harcában.
A szakmai elgondolás mellett más oldalról is elindult egy folyamat, amelynek motorja Dr. Nagy Béla, kiváló kardvívónk volt - 1901-ben országos bajnoki címet szerzett- s egyben nemzetközi sportdiplomáciánk kibontakozását is elősegítette. Ő volt az, aki elsőként kidolgozta a tételes szabálykönyvet, amelyet francia nyelvre való lefordítás után  szétküldték a legjelentősebb vívónemzeteknek. A "zöld könyv" sikere nem maradhatott el, mert egy fontos versenyen /pánhellén olimpia, 1906/ próbaként  már a három találatra menő, konvencionális vívást fogadták el. A sikeres lebonyolítás előre vetítette, hogy a következő olimpián már ezeknek a szabályoknak megfelelően rendezik a versenyeket.
Így érkeztünk el az 1907-es évhez, amelynek magyar bajnoki döntőjét tekintve már  tulajdonképpen kirajzolódott  a válogatott egy része. Kikről is van szó?
Szántay Jenő(MAC) végzett a döntőben bronzérmesként, Werkner  Lajos (MAC) negyedikként, Földes Dezső (FVC) ötödikként, Tóth Péternek pedig a szerény nyolcadik hellyel kellett beérnie. Tóth egyébként mindkét fegyvernemben  a legjobbak közé tartozott, a tőrvívásban mindenkit legyőzve bajnoki címet szerzett. Nem lenne teljes a felsorolás ha  kihagynánk a  győztes Békessy Bélát(MAC), valamint a holtversenyben vele végzett klubtársát, Mészáros Ervint.
A fenti nevek  hallatán bizony még mindig hiányzik két név, amelyek közül az egyik Zulavszky Béla (MAC),  az olimpia  előtti évben nem indult a bajnokságon és végezetül az a Fuchs Jenő, aki egyesületen kívüliként soha nem is indult a magyar bajnokságokon.

A csapat kijelölésénél már nem okozott annyira fejtörést a vezetőknek az összeállítás, mert Békessy és Mészáros nem szerepelhetett az olimpikonok között. A kardcsapat versenyeit a szabad ég alatt rendezték. Igazi angliai időjárás uralkodott, csupán egy ponyva védte a versenyzőket attól, hogy csuromvizesen mérkőzzenek meg az olimpiai bajnoki címért. A sorsolás szerint első ellenfelünk Németország csapata volt, akik ellen fölényes, 9:0-s győzelmet arattunk. A következő ellenfelünk azonban az olaszok voltak, akiknek éppoly győzelmi törekvéseik voltak, mint nekünk. A vártnál jóval nagyobb arányú győzelmünk /11:5/  bizonyította, hogy milyen sokat tanultunk az évek során  az olasz vívómesterektől. A csapatverseny kétségtelen hősének azt a Tóth Pétert nevezhetjük, aki mind a négy olasz ellenfelét magabiztos vívással legyőzte, de a többiek is megtették azt, amire titokban számítottak a magyarok. Gerde  Oszkár három győzelemmel vette ki a részét, míg Földes Dezső és Fuchs Jenő – a későbbi egyéni bajnokunk - két-két győzelmet aratott.
Az olaszoknak csak a döntő első mérkőzésein voltak halovány reményei a győzelemre. A legnagyobb vetélytárs legyőzése után fellélegzett a magyar tábor, mert érezhető közelségbe került a hőn óhajtott olimpiai bajnoki cím.

A döntő mérkőzésre  a Fuchs  Jenő, Gerde Oszkár,Tóth Péter, Werkner Lajos összeállítású csapattal álltunk fel Csehország-Bohémia kvartettjével szemben. Bár az olimpiai jegyzőkönyv szoros eredményt sejtet, mégsem volt annyira szoros ez a csapattalálkozó. A verseny háromnegyede után válogatottunk 9:4 arányú vezetést szerzett, és az akkori szabályok szerint ennek ellenére végig kellett vívni. A döntőben  ezúttal Fuchs Jenő zárt a legeredményesebben, három győzelmet aratva, őt Werkner Lajos követte három, Gerde Oszkár két, majd Tóth Péter egy győztes asszóval.
Az első londoni kardcsapat-győzelmünkkel egy olyan diadalsorozat indult el, amely párját ritkítja - hiszen két eset kivételével: az 1920-as olimpián nem indulhattunk, míg négy évvel később ezüstérmesek lettünk az olaszok mögött - hisz úgy csapatban, mint egyéniben, egészen 1964-ig megtanulta a világ tisztelni a magyar kardot.

Kozák Péter írása

1912. Fuchs Jenő Kard egyéni

Kevesen tudják, hogy 1912-ben, Stockholmban, a tizenkét napos olimpiai vívóversenyek idején rendezték meg az első kardvívóversenyt Svédországban. A házigazdák - élén V. Gusztáv svéd királlyal és a trónörökössel – igencsak igyekeztek kitenni magukért: minden vívó és minden zsűritag percre pontos értesítést kapott arról, hogy melyik páston, mikor jelenjen meg. Minden pást más színű volt, és az értesítés színe egyezett a pást színével. Fuchs Jenőnek ebben a szó szerinti színes kavalkádban, ebben a mamut mezőnyben (kard egyéniben a 128 indulót 16 csoportba osztották be!), kellett megvédenie olimpiai bajnoki címét, jóllehet az sem volt biztos, hogy egyáltalán elindulhat az V. nyári olimpiai játékokon. Az egyéni versenyeken tizenkettő, csapatban nyolc versenyző vívhatott országonként, és Fuchs Jenő nagy meglepetésre tűnt fel az 1912-ben meghirdetett, egyik közös olimpiai edzésen. A csapat zöme már kialakult, a próbaversenyt május elején már levívták (Werkner Lajos győzött, érdekesség, hogy egy későbbi olimpiai bajnok, Tersztyánszky Ödön az ötödik helyen végzett!), amikor hirtelen felbukkant az olimpiai bajnoki cím védője, a hivatalosan már visszavonult Fuchs Jenő. Ő pedig az edzésen és a későbbi, nem hivatalos versenyeken a tőle megszokott, kiszámíthatatlan stílusában kioktatta az egész magyar kardvívó mezőnyt, percnyi kétséget sem hagyva afelől, hogy nemcsak az egyéni versenyben, de a magyar kardcsapatban is ott a helye.

A kardcsapatok stockholmi versenyében tizenkét válogatott indult, a fölényesen diadalmaskodó magyarok közül Fuchs Jenő, Mészáros Ervin és Békessy Béla árult el kimagasló formát. A csapatviadalt követő egyéni versenyben, az olimpiák addigi történetében példátlan eset történt: a nyolcas döntőbe a tizenkét magyar egyéni kardvívó (Békessy Béla, Berty László, Dunay Bertalan, Földes Dezső, Fuchs Jenő, Gerde Oszkár, Mészáros Ervin, Pajzs Pál, Schenker Zoltán, Tóth Péter, Werkner Lajos és Zulawsky Béla) közül hét került be (Fuchs, Békessy, Mészáros, Schenker, Tóth P,Werkner, Földes)! A nyolcadik, a fiatal olasz Nedo Nadi volt, s míg a magyarok egymást körbeverték, neki "csupán" az volt a dolga, hogy legyőzze valamennyi magyar ellenfelét. Igazából Fuchs egyetlen ellenféltől tartott, Schwarztól. A német volt az egyetlen, aki a csapatverseny során le tudta győzni az olimpiai bajnoki címvédőt, ám a rettegett német vívót Békessy kiverte a döntőbe vezető út egyik utolsó állomásán. A nyolcas döntőben természetesen minden vívó találkozott egymással, s Fuchs Jenőt a hetedik csörtében kellemetlen meglepetés érte: kikapott Schenkertől. Sokáig úgy tűnt, hogy a verseny csupán a két veretlen, Békessy és Mészáros között zajlik. Mészáros legyőzte Békessyt, azonban váratlanul kikapott Tóth Pétertől (a legenda szerint ezért Mészáros élete végéig nem állt szóba Tóthtal!), majd Fuchstól is vereséget szenvedett. A verseny a huszonegyedik csörtében dőlt el, az egy-egy vereséggel álló Békessy és Fuchs között. Fuchs imponáló vívással leiskolázta ellenfelét, megszerezve ezzel a második egyéni bajnoki címét (így a két csapatbajnoki címével együtt összesen négy aranyérmet őrizhetett!). Mai szóval élve, az élen "söprés" történt, a negyedik is magyar, Schenker Zoltán lett, Nadi végül az ötödik helyet szerezte meg. A magyar kardvívó sikerek Fuchs Jenő kettős, egyéni olimpiai bajnoki címével kezdődtek, ő volt az első magyar vívó olimpiai bajnok, nevéhez fűződik a magyar kardhegemónia kialakulása.

Az olimpiák történetében először fordult elő, hogy az első három helyen magyar versenyző végzett, nem kevés fejtörést okozva ezzel a házigazdáknak. A svédeknek ugyanis csak két piros-fehér-zöld lobogójuk volt, az osztrák-magyar követségen viszont csak fekete-sárga zászlókkal rendelkeztek. A magyar csapat udvariasan, de határozottan visszautasította azt a svéd javaslatot, hogy a harmadik árbocra egy "megfordított" olasz trikolór kerüljön. A már-már kínossá váló helyzetet Muzsa Gyula bölcs előrelátása oldotta meg, aki diadalmasan mutatta fel a nála lévő, "hazai koronás”, címeres zászlót.

Kevesen tudják, hogy Fuchs Jenő 1904-től 1928-ig versenyzett, de a közel huszonöt éves sportpályafutása alatt - az olimpiákon kívül – mindössze tizenhárom hivatalos versenyen indult. Magyar bajnokságot nem nyert, nem is indulhatott el azokon, hisz körülbelül két évet leszámítva (ezt az időt az MTK- ban töltötte), nem volt igazolt versenyző. A Rákossy- és a Santelli-vívótermekben érezte jól magát, ahol legendásan félelmetes iskoláiról évekig beszélt a vívóvilág. Kiismerhetetlen ellenfél volt, aki a legváratlanabb megoldásokra volt képes: úgy támadott, mint Békessy, úgy védekezett, mint Mészáros és olyan türelmes volt, mint Tóth Péter. Hosszú évekre eltűnt, és amikor újra előkerült, ismét sikerült valami különlegességgel meglepnie a vívóvilágot. A századforduló nagy egyénisége volt, egy olyan korban, amikor még a vívók nem elsősorban versenyeken csillogtatták tudásukat, hanem a közönség előtt zajló vívóakadémiákon iskoláztak. Az utolsó magyar all-round sportemberek egyike, aki az atlétikától kezdve az evezésen át a bobig majd minden sportágban kipróbálta magát. Fuchs Jenő az egyik legkülönösebb magyar olimpikon, a sportért élő-haló, a versenyzéstől, a versenyektől viszont tudatosan távolmaradó olimpiai bajnokunk.

Harle Tamás írása

1912. Kard csapat 

Kedves Öcsém!

Képzeld, Zimmermann Karcsival, egykori osztálytársaddal a polgáriból, futottam össze a Hungáriában az imént. Megdöbbenve hallotta, milyen szerencsés résztvevője voltál az éppen három hónappal ezelőtti nagy-nagy tragédiának, a Titanic hajó expedíciójának. Meséltem neki, hogy az április 15-i, csodálatos megmenekülésed után most Angolhonban lábadozol, s hogy a szanatóriumi estéken mily nagy örömmel olvasod Budapestről érkező soraimat.

Karcsi legnagyobb meglepetésemre kijelentette, ma este indul neki vonata a Keletiből, mert mérnöki teendői most Londonba szólítják, s éppen még valami finom magyar ízt bekapni ugrott be a Hungáriába. Kaptam az alkalmon, s amíg ő elkölti it,t a kávéházban az estebédet, én rögvest papírra vetem Neked a következő levelet. S minthogy ifjú-ifjú korodban tenmagad is nagy rajongója, sőt magas mércéjű művelője voltál a sportok olyikának, mai levelemben a stockholmi olimpiai versenyek küzdelmeiről és künn lévő honfitársaink szerepléséről számolok be Neked. Könnyű a dolgom, mert Márton – tudod, Márta nénéd fogadott fia – minden napon egyenesen a nyomdából hozza nekünk a friss Népszavát, sőt, ha szerencsénk lesz, még e levél befejezése előtt befut majd ide, hogy a táviratilag érkezett legújabb híreket is megossza velünk.

         Az előzményekről némi híradást adtam már, most az utolsó napjaiba fordult a világ sportolóinak nagy versenye. A máskülönben ravasz és előrelátó rendezőség a program gyöngébb számait a végére helyezte. A kíváncsiság azonban alig csökkent valamit, mert a 32 fokos, rekkenő hőségben is majdnem tömve volt a stadion rengeteg padsora. A legnagyobb érdeklődés a maratonfutást kísérte.

A 40 km-es és 200 méteres távra a benevezett kilencvenkét futó közül az indítást jelző sípszóra 67 erős lábú és tüdejű atléta jelentkezett, még japáni versenyző is a startvonalra állt. Közöttük két magyar is készülődött, Kárpáti (Kraml) Ödön és ifjú Ripszam Henrik, az utóbbi saját költségén van künn, Stockholmban. A városban a katonák húztak sorfalat, a mögött sorakozott sűrű sorokban az érdeklődők serege.

Az első beérkező a dél-afrikai McAthur volt (ideje 2 óra 36 perc 54,8 mp), kit részint lelkesedésből, részint rossz kondíciója miatt vállukon vittek ki földijei a stadionból. A második és a többiek aránylag igen jó állapotban értek célhoz.

Birkózóink fájdalmasan áldozatául estek a fondorlatos svéd rendezőség becstelenségének. A döntőbe került nehézatlétáink (Radványi és Varga) alaposan megdolgoztak a svéd bíráskodás mellett teljesen reménytelen győzelemért. Varga 2 óra 10 percig dolgozott a svédek reménységével, Ahlgren-nel. Ez idő alatt kétszer is érintették a svéd vállai a szőnyeget, a bírák azonban nem vettek erről tudomást. Mint ahogyan arról sem, hogy a küzdelem végén Ahlgren meg nem engedett torokfogást alkalmazott, ennek köszönhette a svéd a „győzelmét”. A kimerült Varga a továbbiakban már nem is tudott kiállni a második helyért.

Az addigi győzteseknek július 15-én, hétfőn, egy ceremónia keretében adták át a díjakat. Az első díjat és az azzal járó babérkoszorút a király, a második díjakat a trónörökös, a harmadik díjakat Károly herceg adta át.

És hát akkor most következzék a legörömtelibb esemény, amit oly sok kudarcunk után már annyira vártunk, s amelyet a hős vívóink értek el ismét, tegnap, 1912. július 16-án:

Kardcsapatunk megnyerte a világ bajnokságát az olimpián!

De hogyan, drága Öcsén, hogyan?! Arra nincs is méltó szó. A magyar vívók mindvégig nagy fölénnyel végeztek ellenfeleikkel. A döntőbe jutásért az olaszokat 11-5 tusarányban, a németeket 13:3 arányban győzték le. A nyolccsapatos döntőben a hollandokat is nagy fölénnyel verték meg. A csehek csapata a biztos vereséget elkerülvén visszaléptek ellenünk. A különös szabályok ezt lehetővé teszik egy alkalommal minden csapatnak, és korábban így tettek a mieinktől megrettent görögök is.

A legnagyobb harcot az osztrákokkal kellett vívnunk. Az olimpiai szabályok szerint Stockholmban már oly mesterek is versenybe állhattak, akik a vívást főállásban katonáknak oktatják. Az osztrákoknál több ilyen mester is vívott, 5:5-ös állásig szorosan küzdöttek a felek. Ekkor már egész álló nap álltak helyt hős fiaink a teniszcsarnokban, 35 fokot meghaladó hőségben, vívóruhába beöltözve, hatalmas erőfeszítéssel.

Verderber következett, a friss osztrák bajnok és a mi legnagyobb reménységünk, Fuchs Jenő. Tudod, Öcsém, ő az 1908-as olimpiai cím kivívása után már-már visszavonultan élt a sportolástól (igaz, sokakat meglepve, egypárevezésben, a Sirály SE színeiben indult néhány futamon), mígnem az 1912-ben meghirdetett olimpiai közös edzésen egyszerre csak megjelent, és a nagyszerű teremformája alapján már nem lehetett kihagyni az indulók sorából.

Annyi bizonyos, valóban óriási formába jött ez a 30 esztendős Fuchs mostanra, biztosan legyőzte a magabízó Verdebert, és ez után a nagyszerű magyar vívók már 11:5 tusarányban mértek vereséget az elkeseredett osztrák csapatra.

A nyolcas döntőben is egyenesen meneteltek fiaink, és ott még egyszer megütköztek az osztrákokkal; 11:6 tusarányban vereséget mértek rájuk megint. Fuchs egész nap alatt 16 csapatcsörtéjéből csak egyet veszített el, a magyarok összesen 80 csörtében vívtak és 70-szer győztesen.

Dicsőséges viadal ez, olyan, amit, Édes Öcsém, száz év múltán is büszkén emlegetnek majd utódaink. Beh’ szívesen beülnék a Hungáriába, mondjuk 2005-ben is, végignézvést az akkori lapokat, könyveket, mit is írnak majd akkor erről a fényes győzelemről!

De, Kedves Öcsém, most érkezett asztalomhoz vissza Karcsi, jelzi, hogy indul a Keletibe hamarost. Be kell fejeznem levelemet, de mint azt a Népszava tudósítója táviratozta Stockholm városából (Márton futva hozta most a hírt), még egy magyar jutott tovább az egyénikard-küzdelmekben, a künn lévő valamennyi magyar (tizenkettő), bejutott így az elődöntőbe. Itt, a kávéházban, a hatalmas formát mutató Fuchsot és Mészárost tekintjük favoritnak, a következő levelemben beszámolok Neked a végkifejletről.

Gyógyulj, lábadozz, várjuk itt nagyon már a viszontlátásodat. Margitka sokat kérdez súgva felőled!

Ölelő nagybátyád:

Harle Tamás

Budapesten, 1912. július 17-én.

Ui.:

Ismerve precíz igényedet, gyorsan papírra vetem mind a nyolc magyar hőst, a kik 1908 után ismét kivívták e fényes győzelmet a világ fölött: Fuchs Jenő (született 1882-ben), Mészáros Ervin (1877), Berti László (1875), Földes Dezső (1880), Gerde Oszkár (1883), Werkner Lajos (1883), Schenker Zoltán (1880), Tóth Péter (1882).