Keresés eredménye - Tersztyánszky Ödön

Sákovicsné Dömölky Lídia

1928 Kard egyéni

Tersztyánszky Ödön, a MAC versenyzője 1890-ben született Csákváron és 1929-ben, Budapesten hunyt el egy tragikus motorbalesetben a Solymári úton.

Ha csak a lexikális adatokat nézzük: kétszeres olimpia bajnok (1928. Amszterdam), olimpia, bronz- és ezüstérmes (1924. Párizs), Európa-bajnoki harmadik helyezett és tizennégyszeres magyar bajnok kard- és tőrvívásban. Már csak e felsorolás miatt is őszinte elismeréssel emlékezhetünk a magyar vívósport egyik nagy csillagára. Azonban amikor elkezdtem kutakodni a róla szóló és győzelmeit megörökítő, korabeli krónikákban tiszteletem és meghatódott elismerésem csak fokozódott.

Személyiségének, értékes tulajdonságainak sokféleségére figyeltem fel. Úgy ismerhetjük meg színes és értékes egyéniségét a legjobban, ha három irányból is látjuk őt, a katonát, a polihisztort és a kiváló sportembert méltathatjuk személyében.
Mint katonát úgy értékelhetjük igazán, ha idézzük kedves lánya, dr. Szentirmai Ferencné Tersztyánszky Mária 1999-ben tartott beszédének egy részletét: "Valamennyien úgy emlékeztek rá, mint a becsület és a hivatásszeretet megszállott hősére.

Az első világháború frontjain is arra nevelte katonáit, hogy az ellenségben is meglássák az embert. Az ellenük fordított fegyvert ne a gyilkolás eszközének tekintsék, hanem a támadók elkergetésének vagy foglyul ejtésének nélkülözhetetlen velejárójának.

Bátor helytállásáért soron kívül századossá léptették elő.

Az orosz fronton sebesülten esett fogságba és egy szibériai táborba szállították. Innen kalandos úton hazaszökött. A fogolytáborban szerzett betegségéből kigyógyulva, a háború végén ismét a frontkatonák között találhatjuk. A fegyvernyugvás után a kormányzó az elsők között avatta vitézei sorába".

Intelligens, pallérozott agyú, művelt emberre gondolunk vissza, ha az elszánt akaraterővel megtanult nyelveket vesszük figyelembe. Kiválóan beszélt franciául, oroszul és németül. Heinét fordított eredetiből, Dosztojevszkij egyik hőséről pszichológiai tanulmányt írt.

Nagyon szépen rajzolt és remekül fényképezett.

Csak felsőfokban beszélhetünk róla, igazi " all round" sportemberként méltathatjuk. Kiváló céllövőként és sikeres lovasként ismerték.
Szeretett sportágában, a vívásban egyedülálló tulajdonságokkal rendelkezett.
"Észvívóként" tartották számon, egyesítette a remek technikát, taktikát és a kiművelt fizikumot.

Kiváló, nagy tudású, szintén tragikus sorsú edzőjével, Borsodi Lászlóval (aki önkezével vetett véget életének) lankadatlanul tovább csiszolta a már amúgy is magas szintű vívótudását. Stratégaként jeleskedett, feljegyezte ellenfelei akcióit, harcmodorát és egyénenként készült ellenük. A vívóknál szokásos, sokszor gúnyos becenév nála tiszteletre utalt: elismerően "Precíz Ödönnek" szólították.
A háborúban megsérült a jobb karja. Szívós akarattal oldatta meg azt az igen nehéz feladatot, hogy a már egy irányba beidegzett mozdulatokat átültette a másikba és megtanult írni, célba lőni és nem utolsósorban vívni a balkezével. Harcmodorát a finomság, elegancia és a könnyedség jellemezte.
Szép támadásokat és tiszta védéseket alkalmazott, egyszerű akciókkal érvényesült. Korrekt, sportszerű magatartása példamutató volt, a válságos, döntő pillanatokban is bemondta az őt ért találatokat.Az amszterdami olimpiai döntőben Petschauer Attilával vívott holtverseny után szerezte meg az egyéni aranyérmet is a csapatelsőség után. Mintha megérezte volna a szomorú jövőt. Amikor összepakolta a fegyvereit a verseny után, így szólt: "Most elteszem a

kardom -    örökre!”Leánya így idézi fel a történteket:

"A szörnyű szerencsétlenség egy évvel az olimpia után érte. Hadgyakorlatból oldalkocsis motorkerékpáron hozták haza. A solymári országúton egy szénásszekér állt éppen keresztben, a sofőr rosszul számította ki a távolságot, s teljes sebességgel egy fának vezette a motort. Édesapám mindkét lába több helyen eltört és súlyos belső zúzódásokat is szenvedett. A sofőr csak órák múlva tudta a János Kórházba juttatni. Ott még nyolc napig élt. Ajkát sosem hagyta el jajszó. Amikor másnap meglátogattam, azt kérdezte, hogyan sikerültek a vizsgáim. „Jól.” - feleltem. Lábain ezalatt kifeszítve 15 kg-os súlyok lógtak.

Katonai díszdiplomával temették el a Farkasréti temetőben. Tízezrek gyászolták a szerény bajnokot. Még ma is előttem van az a verseny, amelyet halála után egy évvel a nagy olasz vívó, Nedo Nadi vezetésével apám emlékére "Tersztyánszky Kupa" néven rendeztek. A vívócsarnokban jelképesen felidézték szellemét: "Edmondo Tersztyánszky". Csak egyik barátjának hangja felelte a választ: "Présent".


Az emlékezést  nem zárhatnánk szebben, mint Szathmáry István sírversével:

"Ősi magyar kardunk hőseposza volt rövid élted

Vérzivatar mezején, s bajnoki versenyeken.
És noha szörnyű végzet kardod kiütötte,
Míg magyar él e rögön, hír koszorúzza neved.


Epilógus

Körbejártam a bajnok síremlékét, amely a Farkasréti temető egyik legszebbje.
Megkerestem, felfedeztem a felfüggesztési maradványait annak az üveges bronztartóba helyezett kardnak, amelyet az olasz csapat küldött Tersztyánszky Ödön temetésére. A második világháború alkalmi fosztogatói elvitték a sírról a fegyvert, amelyen egy gravírozott táblán ez állt: " A kiváló ellenfélnek az olasz csapattól"...

S. Tóth János írása

 1928. Kard csapat

Az új D'Artagnan.

A penge-clown.

A világbajnok-helyettes.

Néhány korabeli jelző Petschauer Attiláról. A legendás kardvívóról, aki kétszer volt olimpiai aranyérmes és kétszer Európa-bajnok, de mindig „csak” csapatban. A nagy álom, az egyéni győzelem sohasem adatott meg neki, még a magyar bajnokságban sem.

Pedig rajta igazán semmi sem múlt, hiszen a kardozás megszállottja volt: amikor az utcákat járta, a sétapálcájával akkor is vívómozdulatokat tett, támadott, vágott, védett.

Az 1928-as olimpiának azonban vitathatatlanul e bohém fiatalember volt a hőse.

Poetikusan ifjan, mindössze 24 esztendősen került be az amszterdami csapatba.

Társai közül Rády József a 44., Garay János a 39., vitéz Terstyánszky Ödön a

38., Glykais Gyula a 35., míg Gombos Sándor a 33. évében járt az 1928-as

játékok idején.

A magyar válogatott abban a reményben várta a versenyt, hogy 1908 és 1912 után újra elhódítja a győztest megillető, Budapest városa által alapított vándordíjat. „A magyar vívók tip-top kondícióban, teljesen felkészülten várják az első fordulót” – írta beharangozójában a Nemzeti Sport 1928. augusztus 8-i száma. S valóban: az előcsatározások során az amerikaiakat 14:2-re, az angolokat 13:3-ra, a középdöntőben Németországot, majd Franciaországot egyaránt 12:4-re verte Mészáros Ervin kapitány együttese.

A négyes döntőben a lengyelek sem okoztak fejfájást, az ellenfél már azt is ünnepelte, ha asszót nyert. Ez összesen kétszer sikerült, amiben a dán zsűritagnak, Osiiernek is szerepe volt, aki – a sportlap tudósítása szerint – „erőszakosan dolgozott” a magyarok ellen. A lengyelek a biztos vereség tudatában, 9:1 után vissza akartak lépni, hogy rápihenhessenek a németekkel vívandó bronzmeccsre, ezt azonban a zsűrielnök, Lajoux nem engedte. Így kénytelenek voltak végigszenvedni, amíg kialakult a 14:2-es végeredmény. Ez tehát könnyed siker volt, igaz, a németek ellen még ennyire sem kellett megizzadniuk a magyaroknak, mivel az ellenfél nem állt ki (16:0).

A döntôt a magyar és az olasz válogatott vívta. A pást körül a szurkolók minden talpalatnyi helyet elfoglaltak. Nem véletlenül: az a két csapat került szembe, amely már 1924-ben is az aranyért csatázott. Párizsban 8:8 lett a vége, a jobb tusarány (50:46) akkor az olaszoknak kedvezett.

A két csapat közül a magyarok érkeztek előbb a terembe. Mészáros kapitány mindjárt kerített is magának egy széket, hogy pást közepénél leülhessen, ám a nemzetközi szövetség főtitkára, Chon úr a nézôk közé száműzte. A magyar szakvezetőnek persze így is jó helye volt, a legendás Italo Santelli mester (többek között Petschauer felfedezője), viszont kiballagott a teremből. „Én ez az izgalom nem bírni” – mondta idegesen simogatva a homlokát.

Mészáros Ervin még ellátta néhány jó tanáccsal a versenyzőket; az örök tréfacsináló, Petschauer feszes vigyázzállásban hallgatta a kapitány szavait. A kezdés azonban nem a reményeink szerint alakult, hiszen Marzi 5:2-re legyőzte Terstyánszkyt. Igaz, a következő meccset hasonló tusaránnyal Gombos nyerte Bini ellen. Petschauer nem bírt magával, a kezdés előtt csókkal üdvözölte Pulitit, majd 5:0-ra lekaszabolta ellenfelét. „Ez a Petschauer valóban vívóművész” – sóhajtott fel egy francia a nézőtéren.

Anselmi váratlanul 5:3-ra verte Glykaist, bár ebben a bírónak, a holland De Yongnak is volt szerepe. „A mi szeretett barátunk, akit éveken át annyit dédelgettünk Budapesten, most megmutatja igazi ábrázatát. Szenvtelen arccal ítél mindent Anselmi javára” – kesergett a sportlap helyszíni tudósítója, Vadas Gyula.
Gombos De Yong mesterkedése ellenére 2:4-rôl 5:4-re verte Marzit, majd jött újra Petschauer, aki „Alá! Alalalá!” csatakiáltásokkal kísérte a támadásait, végképp kihozva a sodrából ezzel az amúgy is feszült Binit.

Amikor pedig tigrisugrásokat produkált, azt már a közönség sem bírta: hangos kacagással honorálta a különszámot. Az 5:4-es sikert Glykais Puliti elleni 5:3-as győzelme követte, de Anselmi „a konzekvensen tévedő” De Yong segítségével 5:3-ra verte Terstyánszkyt. Petschauert Marzi sem tudta megállítani (5:3), ám Bini Glykais elleni győzelmével (5:2), amelyet – kell-e mondani? – De Yong közreműködésével harcolt ki, aki „levizsgázott, egyszer és mindenkorra”, versenyben maradtak az olaszok. Az addig kétszer vesztő Terstyánszky Pulitit verte ezután 5:4-re, míg Gombos Anselminél volt jobb (5:1), így összesítésben már 8:4-re vezettek a magyarok.

De ezzel nem volt vége: Marzi nyert Glykais (5:2), Bini Terstyánszky (5:3), Puliti pedig Gombos ellen (5:2). Ez utóbbi csörte alatt már olyan nagy volt a feszültség, hogy nemcsak a halottsápadt Gombosné hagyta el a termet, és sétálgatott idegességét levezetendő a folyosón, hanem Terstyánszky is ide menekült. Hiába, az olaszok felkapaszkodtak 8:7-re, míg a tusarányt 57:56-ra szépítették.
Az addig sorozatban 19 csörtét nyerő Petschauernek kellett tehát befejeznie a nagy művet. Az örök bohémnek, aki ezúttal halálos komolysággal vette fel a küzdelmet. „Áthatja a nagy nemzeti érzés, a magyar dicsőség védelmére emeli a kardját” – írta Vadas Gyula. Igaz, nem azt a kardját, amellyel addig vívott, mert annak pengéje a meccs előtti egyenesítgetés közben kettétörött. Az új fegyver azonban szerencsét hozott. A magyar vívó szokásos beugrása ugyan elmaradt, de amikor az első tust bevitte, a szurkolói megnyugodva vették tudomásul, hogy ordítása betölti a termet.

Végül „titáni küzdelem során” 5:3-ra verte Anselmit, majd a pástra rohanó ünneplők karjaiban, az átélt izgalmaktól elájult. Mikor magához tért, előbb sírni kezdett, aztán meg azt javasolta, hozzák be a terembe Santellit. Így is lett: az ősz maestrót a tanítványai vállukra kapva éljenezték meg.

Farkasrét

33/1-1-1/2