Keresés eredménye - Borkai Zsolt

Borkai Zsolt olimpiai bajnok tornász  Gyôrbôl indult el és a vizek városába tért vissza. Röck Samu odaadó testnevelô tanítványa a fôvárosban Gerber László irányításával emelkedett a legjobbak közé. Elsô nagy nemzetközi sikerét nyújtón aratta, 1985-ben Oslóban különleges gyakorlattal nyert Európa-bajnokságot. A Szöul elôtti világbajnokságon már duplázott, a nyújtó mellett lólengésben is gyôzött. Az olimpián kivételes akaraterejét is bizonyította, hiszen talajgyakorlata közben lábsérülést szenvedett, mégis hibátlan produkcióval lépett Magyar Zoltán örökébe, s lett hármas holtversenyben a lólengés aranyérmese. A 19-szeres bajnok ezt követve Németországban edzôsködött, majd a '90-es évek közepén hazatért. A gyôri katonai középiskola igazgatója volt, a 2006.évi önkormányzati választások során Győr város polgármesterévé választották, a MOB tagja lett. Ezt követve  a MOB Környezetvédelmi Bizottság vezetőjének, majd 2007 végén a MOB elnöksége tagjának 2009 elején pedig a testület alelnökének választották.
Kétgyermekes boldog családapa. Korábban csalódott volt egy kicsit, hogy kedvenc sportja nemzetközi pontozóbírójaként nem tudott érvényesülni.

Az aranyérem története

Csisztu Zsuzsa írása

1988. Borkai Zsolt lólengés

Amikor lezuhant nála a roló, már ismertük a menetrendet. Igen, esetében szó sem lehetett amolyan hétköznapi rolóleengedésről, vagy netán, megfontolt lehúzásról, mert Bozsiknál – ahogy tornászkörökben becézték - mindez akkora belső robajjal zajlott le, hogy a környezetében, mi mindannyian szinte azonnal a fülünkhöz kaptunk. Mint egy kis miniatűr atomrobbanásnál, ha elszakadt nála a cérna, koncentrikus körökben tisztult a környezetéből minden, sőt mindenki, vagyis szép lassan az összes tornász és edző is arrébb somfordált a közelből, hogy kiteljesedhessen a tombolás.

Többen a terem másik felén kerestek maguknak elfoglaltságot, az újabbak esetleg menedéket. Akadt, aki gyorsan tornaszert váltott, hogy ott folytassa tovább az edzést, de találhattunk olyan tagot is a válogatottak között, aki inkább elölről kezdte ugyanazt, csakhogy ne legyen útban, amíg el nem ül a vihar. Mindössze egyetlen ember merevedett szoborrá ilyenkor, Borkai egyméteres vonzáskörzetén belül. Egyetlen, rendíthetetlen nyugalmú kőszikla, aki, akár az iszap, hangtalanul nyelte el tanítványának vulkánszerűen feltörő indulatait, miközben halk torokköszörülés közepette csak annyit szűrt át a fogai között: „Zsolt, szerintem próbáld meg talán még egyszer!”

Nem ért még a mondat végére sem a sokat tapasztalt, párnázott idegrendszerű, Guiness-rekordnyi indulatot nyelő mesteredző, Gerber László, amikor már ott is volt a riposzt nyomban, hogy…” Nem látod, Laci, ez nem az én napom! Csúszik a kápa.” Vagy valami ilyesmi.

Borkai Zsoltnak ugyanis mindig voltak kész válaszai minden ilyen, közepeshez közelítő esetre. Gyűlölte a tökéletlenséget és minden eszközével harcolt ellene. De mielőtt olimpiai, világ- és Európa-bajnok tornászunkra végérvényesen ráragasztanám a született hisztis szerepet, azt is el kell mondanom, hogy azért mindig ő maga tett pontot a „dialógusok” végére, jellemzően egy tökéletesen sikerült kísérlettel a korábbi nekirugaszkodások után.

Egy – a bajnokoknál nem is ritka – XXL-es maximalizmusról beszélünk tehát, amely egy végtelenül tehetséges, roppant szerencsés alkatú, versenyzésre született extra klasszis tornászba szorult éppen, aki, az imént említett páratlan adottságok mellett a szerencsével sem állt soha hadilábon.  Ezt egyébként ő maga is elismerte, sőt a legfontosabb tényezők között említette, amikor sikerének titkáról faggattam.

Mindez nem jelenti azt, hogy Borkait elkerülték volna az élsportolókat rémálmaikban kísértő sérülések vagy fájdalmak. Sőt, nem felejtem el soha, amint a bombaformában lévő Bozsik egy dunaújvárosi mesterfokú bajnokság fináléjában, nyújtógyakorlata végén a térdéhez kap, s mint egy sebzett vad, a földön fekve szorongatja a sérült testrészt tovább, mintha még megakadályozhatná, hogy az elszállt szalagokkal együtt, ne illanjon el végérvényesen karrierje még hátra lévő néhány éve. Létezik-e szerencse egy ilyen szerencsétlenségben? Talán annyi, hogy a tragédia bekövetkeztekor már mindent megnyert, amit sportoló megnyerhetett, vagyis „csak” a duplázásokban akadályozta meg őt ez a szörnyű baleset.

De, hogy mást ne mondjak, a szöuli győzelmére is szokatlan hendikeppel készülő bajnok azt is elismeri, hogy mázlija volt, amiért mindez így alakult ott Dél-Koreában, hiszen „sebeinek nyalogatása” az egyre közelgő döntő előtt kellően elterelte a figyelmét a rá nehezedő, mind nyomasztóbb lelki teherről. Egyetlen apróság – mint meséli – bosszantotta csupán a férfiak szabadon választott csapatversenyekor elszenvedett részleges bokaszalag-szakadása miatt: nem más, minthogy a lólengésben pazarul mutató hosszú lábai végén nem tudta annyira lefeszíteni a lábfejét, mint ahogy igazán szerette volna. „Számít ez, ha így is tíz pontot kapott?”- elmélkedem utólag. De esetében számít.

Röck Sámuelben kell keresnünk a dolog magyarázatát, valahol egy győri iskolai tornateremben, úgy jó 25 évvel ezelőtt. Az országban már akkor is megszállott tornaszakemberként ismert Samu bá’ sok nagyszerű tornásztehetségünkért „felelős”. Az általa vezetett szakosztály, s a természetéből fakadó maximalizmus számos olyan kiváló tehetséget indított útjára, mint Csollány Szilveszter, Fajkusz Csaba, Élő Róbert és még jó néhány válogatott. Edzőként is sikeres tanítványai persze maguk is továbbadták ezt a mentalitást, de alapvetően azért lelki alkat kérdése volt, hogy kire mennyi ragadt a mester védjegyszerű perfekcionizmusából.

Borkai úgy emlékszik, hogy itt tanulta meg a „vasalt” torna alapjait, melyet számos világversenyen és téthelyzetben kamatoztathatott később. „Samu nem engedte, hogy csúnyán tornázzak. Mindig azt mondta, hogy vagy szépen, jó tartással, vagy sehogy. Ez akkor belém ívódott. Így aztán, még edzéseken, melegítések alatt sem tudtam hanyagul, hajlított térdekkel, vagy „pipáló” lábfejekkel mutatkozni a szereken” – meséli ma Zsolt, mintegy megértetve velünk azt is, hogy miből eredtek az edzéseken olykor el-eldurranó kisebb „hangulatbombák”. Még az alapozó időszakban sem engedte meg magának a hanyag tornát, így ha valami nem ment legalább négyes alára, akkor vagy otthagyta, vagy hozzá sem fogott. Hitt abban, hogy csak a jó kísérleteket engedheti idegrendszerében, zsigereiben rögzülni, hogy téthelyzetben ne is legyen ott más előhívható „hardver”.

S hogy miben hitt még? Apróságokban. Klasszisokra oly gyakran jellemző, talán nevetséges babonákban. Ma már nevetve beszél ezekről, de magam is emlékszem, hogy minden sportoló mekkora jelentőséget tulajdonított, az olykor titkolt rituáléknak, „sikereket” hozó berögzült mozdulatsoroknak.

Borkainak volt egy örökölt babonája. Mármint ő maga örökítette tovább Magyar Zoltántól, kétszeres olimpiai bajnok lovas elődjétől a bajuszos versenyzés szokását. Akadt azonban egy jelentős különbség a két férfi, de főleg a két bajusz között: amíg Magyarnak egész jól állt ez a fajta hetyke szőrzet, addig Bozsik borzalmasan festett vele. Tudta egyébként, hogy így van, mert általában már a világversenyek döntő utáni bankettjére érkezvén sem viselte azt többé, de abból nem engedett, hogy tétversenyen e kellék nélkül álljon a szerekhez. „Ráadásul Szöulban még rontottam az összképen, mert visszanézve a felvételt úgy tűnt, mintha megfésülködni is elfelejtettem volna, de valójában csak elfeküdtem a hajamat, s észre sem vettem a verseny előtti eksztázisban” – meséli utólag Zsolt, mintegy szabadkozva a történtek miatt.

Szerintem nekünk kopaszon is tetszett volna a tíz pontot érő döntős gyakorlat, de az iménti kommentárból azt hiszem, mégis csak az eksztázis a legfontosabb fogalom, koncentráljunk tehát most inkább erre. Egyöntetűen kijelenthető azt hiszem, hogy minden bajnokban közös vonás ez a rendkívüli összpontosítási képesség, amely persze tanítható, de mesterfokon, csak az igazán kiválóak sajátja. Zsoltnál tehát versenyhelyzetben is gyakorta előállt a rolóeffektus, de ez ilyenkor a csendes és elvonulós fajta volt, az, amikor a tornász tudata és izmaiban elraktározott tudása csendes bugyogással forr egybe a tökéletes gyakorlat bemutatása érdekében.

Így történt ez Szöulban is, ahol a döntő során csak egyetlen apróság zavarta meg speciális alfa állapotát: noha igyekezett kizárni a külső impulzusokat, mégis meglátta, hogy az előtte szereplő vetélytárs, Bilozercsev a döntőben tíz pontot lovazott. Tehát neki is ennyit kellett, ha aranyat akart. Borkai pedig azt akart, hiszen világbajnokként mi másért érkezett volna a dél-koreai fővárosba. Ment, lovazott és győzött. Bilozercsevvel és a bolgár Geraszkovval együtt. Amikor arról faggatják, hogy többet érne-e ez az arany, ha egyedül nyeri, mindig frappánsan válaszol: „A pontozási szabályokhoz semmi közöm. S szerintem, ezt a másik kettő is így gondolja. Különben is, a Nobel-díjból sem egyet adnak, nem?”

De nem ám, hogy a társszerzőkről, vagy a kutatótársakról ne is beszéljünk. Arról viszont beszélnünk kell, hogy ha valaki Borkai Zsolt nevét keresné - joggal - a mai magyar tornaéletben, akkor bizony minden alaposság ellenére is sajnos sikertelen kutatásba kezdene. Hogy miért alakult ez így? Talán méltatlan lenne most az elemzésre. Az azonban bizonyos, hogy volna mit továbbadnia Zsoltnak ennyi kimagasló eredmény után. Egy nyelveket beszélő, jó fellépésű, komoly tekintélyű olimpiai bajnok pontozóbíróként sem lenne „felesleges” egy sportdiplomáciai hatásoktól egyáltalán nem mentes műfajban. Tapasztalataival, temperamentumával sokat pezsdíthetne a hazai viszonyokon, s nem aggódnék amiatt sem, hogy jelenlétében sokszor zuhanna a roló.

Mert ha esetében is igazak a Shakespeare-i szavak, akkor …

”Korodban,

A hejje-hujja vér szelíd, hunyász

S hallgat az észre…”

De remélem, hogy eme kincsünket, ahogy már oly sokszor, nem külföldön veszik majd előbb észre.