Keresés eredménye - Csák Ibolya (Kádár Lajosné)

Hét éves versenyzôi pályafutása alatt 15 centimétert javított legjobbján.
Az 1936-os olimpián a hármas holtverseny eldöntéséért negyedik kisérletével átvitte a 162 cm-t és a maygar nõi atlétika elsõ aranyérmét szerezte.
Kilencszeres magyar bajnok, kétszer távolban is gyôzött, magasugrásban nôi versenyzôtôl egyetlen egy alkalommal sem szenvedett vereséget.
Igaz ugyan, hogy 1938-ban, a Bécsben rendezett Európa-bajnokságon Dora Ratjen megelôzte, de hetek múlva kiderült, hogy a német versenyzõnek a férfiak között kellett volna indulnia.
Bécsben elért 164 centiméteres ugrásával Európa-rekordot állított fel, ami egyben magyar csúcs is volt, s ezt a magyar rekordot csak 24 év múltán tudták megjavítani.
A kilencvenes évekig meglehetôsen visszavonultan, mondhatni elfelejtve élt.
Elôbb a MOB érdemérem kitüntetésben részesült, beválasztották a hallhatatlanok klubjába, és amíg egészségi állapota engedte, állandó résztvevôje volt a nyugdíjas olimpiai bajnokok találkozóinak.

Az aranyérem története

   Megyesi Gusztáv írása

1936. Csák Ibolya női magasugrás

Ki volt az első olimpiai bajnoknőnk?

Kádár Lajosné.

Ez persze, így nem nagyon menne vetélkedőn, ha viszont azt mondom, hogy Csák Ibolya, tán akad még korosztály, amelyik kórusban feleli, hogy igen, Csák Ibolya. Berlin, 1936, magasugrás, s talán még az is beugrik neki, hogy 160 centiméter.

Ami viszont nem egészen stimmel, mert Csák Ibolya azon a verőfényes, augusztusi vasárnapon, nem sokkal délután öt óra előtt nem 160, hanem 162 centimétert ugrott a berlini olimpiai stadion homokjában. Csakhogy ez az ugrás már a „szétlövés” keretében történt, úgymond versenyen kívül, előtte ugyanis sem ő, sem pedig két, versenyben maradt társa nem vitte át a 160-at. A szabályok szerint azonban a jegyzőkönyvekben mégis ezt a magasságot rögzítették, ami akkor is így történt volna, ha Csák Ibolya világcsúcsot ugrik a holtversenyt eldöntendő (amire egyébként lett volna esélye, hiszen a világrekord akkoriban 164 centiméter volt); ilyen bonyolult volt a világ már akkor is.

De már nem annyira bonyolult, mint előtte.

A berlini olimpia ugyanis a monumentalitását, a szervezettségét és a tálalását tekintve legalább akkora mérföldkő volt a mozgalom történetében, mint később, teszem azt, az 1972-es müncheni játékok. Amikor ugyebár átvette a hatalmat a televízió, s nemcsak, hogy közvetítette, de visszajátszotta, lassítva elemezte az eseményeket, miközben az atléták már rekortánon futottak, és veszekedő bírók helyett már a célfotó döntött el minden vitás kérdést.

Berlinből közvetített először a rádió. Ennek köszönhetően ismerjük Pluhár István híres közvetítését Csík Ferenc győzelméről, „ússzál, Ferkó, ússzál, Ferkó!”, és Ferkó úszott, hogy világnagy meglepetésre megnyerje a száz gyorsot, mellesleg pár perccel azelőtt, hogy Csák Ibolya az első ugrásához készülődött. És a berlini volt az első olimpia, amelynek a megnyitó ünnepségére hét országon át vitték  Olümpiából a lángot, és Berlinben épült először 110 ezres központi stadion, 18 ezres úszócsarnok, meg 20 ezres fedett stadion is kizárólag az olimpiára. 49 ország 4000 sportolója vett részt a játékokon, még soha ennyien nem versenyeztek olimpiai bajnoki címért.

Persze, hogy Berlin az addigi olimpiák olimpiáját rendezte meg. 1936-ban – és e nélkül nem lehet a berlini olimpiáról beszélni – már náci uralom volt Németországban, s ennek megfelelően az olimpia is a propaganda alárendeltje volt. Csak jelzem: előtte négy évvel még éppen a nemzetiszocialista párt tiltakozott leginkább az olimpia ellen, mondván, teli lesz Németország alacsonyabb rendű emberekkel. A sport, mint fegyver (már akkor is), de legalábbis fegyvernek látszó tárgy a diktatúrák kezében, más kérdés, hogy miként sül el. S nemcsak arról van szó, hogy Jesse Owens az őrületbe kergette a náci vezetést a négy győzelmével (fekete veri az árjákat), hanem, hogy dacára a felsőbbrendűségnek, a német vezetés garanciák mellett hazahozatta Amerikából azt a Helene Mayert, aki épp a származása miatt kényszerült emigrációba, de aki most mégis óriási szolgálatot tett volna azzal, ha megnyeri a női tőrvívást. Amit aztán speciel Elek Ilona nyert meg éppen Mayer előtt, mert egy sportverseny már csak ilyen bír lenni.

Az nagy túlzás és erőltetett fordulat volna, ha azt mondanám, hogy ez a hangulat, ez az egész közeg valami különös dacot váltott ki Csák Ibolyából, értve a körülményeken azt is, hogy a magyar küldöttség se volt népszerű Berlinben, ráadásul a nőknek deklaráltan nem a sportstátusz volt kijelölve a náci Németország ideológiájában és hétköznapjain. Csák Ibolya már azon is alaposan meglepődött, hogy egyáltalán kivitték őt az olimpiára. Az előző évben ugyanis, miután húszévesen már túl volt hét(!) magyar bajnoki címen (ebből kettőt távolugrásban szerzett), s a világranglista ötödik helyére sorolták eredményei, férjhez ment Kádár Lajoshoz és abbahagyta az atlétikát. Gondolta legalábbis az itthoni szakvezetés. Mert 1936 elején Csák Ibolya váratlanul jelentkezett az edzőjénél (írjuk ide a nevét: Balogh Lajos), s meglepő módon, az egyik versenyen háromszor is megjavította a magyar rekordot. A korabeli tudósítások szerint a szakvezetés úgy gondolta, hogy Csák Ibolyát próbaképpen kiviszik Berlinbe, aztán majd meglátjuk. Ismétlem a szót: próbaképpen, s próbáljuk ezt mai viszonyok között elképzelni. A próba sikerült, ám csöppet sem csodáról van szó. Csák Ibolya azóta kábé kétezer interjúban mondta el, hogy midőn férjhez ment, és tisztes polgári életet kívánt élni, egyre inkább hiányzott neki a magasugrás, ezért a házuk kertjében gyakorolt, sőt, egy idő után már a férje ásta, gereblyézte neki a homokot; hol volt még akkor a szivacs, a laticel meg a két méteres magasságok, igaz, ollózó technikával ugrott.

És akkor az olimpiai döntő, ami mindig egyszeri és megismételhetetlen: tizennyolc ugró kezdte meg a küzdelmet 1936. augusztus 9-én, 110 ezer néző szeme láttára. Ha Berlinből már nem csupán rádióközvetítés van, de körkapcsolás is, vagy ha Pluhár István idejében átér az uszodából az olimpiai stadionba, akkor húszpercenként jelentkezik be jellegzetes hangján és tájszólásával, hogy a kezdő magasságot mindenki átvitte, a 140 centis magasságon ketten, 150 centin hárman esnek ki, 155 centiméter után már csak nyolcan maradnak, 158 centin már csak hárman, ám Csák Ibolya még mindig versenyben van. És már 160 centi a magasság, amit a brit Odam elsőre átvisz, a német Kaun elsőre hibázik, miként a mi Ibolyánk is, ám aztán mindketten javítanak. A 162 centi azonban már mindhármukon kifog, a holtversenyt eldöntendő, némi szünet után újra próbálkoznak, és most már egyedül Csák Ibolyának sikerül a kísérlet, másodikra simán veszi a magasságot, övé tehát az olimpiai bajnoki cím; megvan az első magyar olimpiai bajnoknőnk.

„Nagy szerencsém volt, hogy a szabályok nekem kedveztek”, mondja vagy hetven év távlatából is a bajnoknő, s igaz is: a mai szabályok szerint brit aranyérem születik, Oden kevesebb kísérlete okán.

     Egyébiránt a korábbi játékokon mindössze egyetlen magyar atléta nyert bajnoki címet, még az 1900-as párizsi olimpián Bauer Rudolf diszkoszvető (36,04 méterrel, vizeletprobléma nem volt), mondhatni tehát, a magyar atlétika régen is ott tartott, mint ahol most, legalábbis állandóan csalódást okoztak versenyzőink. Nem véletlenül mondta bizonyos Misángyi Ottó, a magyar csapat egyik vezetője még Csák Ibolya szereplése előtt, hogy „nagyon jó lenne, ha a magyar atlétika becsületét most a lebecsült és elnyomott női atlétika mentené meg”.

    Hát, Csák Ibolya személyében megmentette, egy időre legalábbis. Berlin után Csák még szerzett egy Európa-bajnoki címet, kontinenscsúcstartó is volt egy ideig, aztán 1939-ben visszavonult a versenyzéstől. Magyar csúcsát viszont csak 1962-ben döntötték meg, ami részben a magyar atlétika bizonyítványa, részben pedig egy másfajta, nemesebb oklevél: Csák Ibolya a magyar atlétika örökös királynője.

Farkasréti temető

7/8-1-862