Keresés eredménye - Puskás Ferenc (Purczeld)

Az aranyérem története

Vincze András írása

1952. Labdarúgó csapat

„Leülhet fiam. Jeles.”

Síri csend…

Persze, hogy jeles.

Paulheim mindenből jeles.

Fazekas dörzsöli a nadrágját. Két méter magas fiú, tekintélyt parancsoló testmagasság, és mégis, amikor így izgul (előre-, hátradől a szűk padban, ahogyan a tenyerét sivicköli a farmernadrágján a combján), kisiskolás gyereknek tűnik, nem is gimnazistának.

Tud ő mindent: Egyiptomból fenomenális, a tatárdúlás a kisujjában, az államalapítást oda-vissza fújja, az évszámokat, mint valami kisangyal, de… ő csak a szünetben zseni, óra előtt, ám ha felelni kell, akkor vége, áthatolhatatlan falak omlanak elé… Szinte nyikkanni sem bír. Izgul.

Pedig sportoló. Vívó. A páston olyan higgadt, mint egy jéghegy, az iskolapadban olyan, mint egy nyugtalan vulkán, a tábla előtt, mint a legfehérebb kréta.
„Fazekas!”
Na…
Feláll, két hatalmas lépéssel a tanári pad mellett terem. Egy óriás, aki legszívesebben észrevehetetlen kerti törpe lenne, pedig… Tudja. Úgy tudja a történelmet, mint közülünk senki más.

„Ötvenes évek” – sóhajtja a tanár, és ráncok futnak az öreg tekintet köré, és e ráncok mélységét hét évvel később érti meg az ember, akkor, amikor a rendszerváltozás kisöpri a történelem szemetét ebben az országban is, amikor megannyi hazugság leplét lerántja a szabadság, a demokrácia.

Az ötvenes évekből feleltetni a diktatúrában már-már lázadás, hacsak valaki eleve nem a hazugságokra kíváncsi…

„Elég fiam… Közepes!”

”Szemétség” – morogja maga elé Fazekas.

Az volt…

A történelemóra, és a nagy feleltetés óta elfutott majd' negyed évszázad, de most jött el az ideje annak, hogy azt az igazságtalan közepest jelessé fazonírozza át az idő (a történelem), és legyen ez a történet egy Fazekas nevű diáknak ajánlva. Fogalmam nincs arról, hogy a mai középiskolai tananyagban az ötvenes évek kapcsán mily jeles események, személyek kívánkoznak a magyar

történelemkönyvek lapjaira, azonban él a gyanúm: ahogyan az átkos időkben, úgy a mai felszabadult világban sincs egy mukk szó sem a magyarság nagy hőseiről. Éppenséggel a futballistákról, akik az ötvenes években legendákká nemesültek, akik egy szürke életben, egy hazugságokkal, félelmekkel terhelt világban olyat alkottak, amit manapság is tanítani illenék, amelyet nem apáknak, nagyapáknak kellene a gyerekeiknek mesélniük, hanem a tankönyveknek. Hogy ne felejtődjék el soha több nagyszerű név, megannyi csodás sportolói tett, dicsőség.
A magyar futball ugyanolyan történelmi lecke kellene legyen, mint ahogyan a forradalmárok, az alkotók, a gondolkodók, a művészek tettei…

S üdvös lenne, ha olyan történelemtanárok palléroznák az elméket, akik boldogan emelik fel a tekintetüket az asztaluk mellett álló diákra, amikor az elkezdi mondani: „…és az ötvenes években volt egy legendás futballcsapat, egy

nagy magyar válogatott.”

Ahogyan huszonkét esztendővel ezelőtt egy budapesti, belvárosi középiskolában a Fazekas nevű fiú is nekikezdett…

A magyar futball rövid dicsőségének története összezsúfolható lenne néhány mondatban, feltéve, ha megelégszünk a tények száraz felsorolásával. S bár történelmi leckének ez bőven elegendő lenne, azért a tisztesség kedvéért illő néhány mondatban felidézni mindazt, ami varázslatosan színessé tett egy sötét korszakot Magyarországon.

Hogy a dac, a forradalmiság szülte, nem tudni, de tény: a kommunista elnyomás évtizedei alatt a labdarúgás oly erővel törte át a vasfüggönyt, hogy a tettek híre eljutott mindenhová a világban.

Hogy mást ne is említsünk, 1952-ben mindenki dicsőségére olimpiai bajnok lett a magyar válogatott.

A Helsinkiben rendezett nyári játékok után már szerte a Földön ismerték azoknak a magyar futballistáknak a névsorát, amelyet később ezen a sártekén Aranycsapatként emlegettek Mexikótól Ausztráliáig.

Grosics Gyula – Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály – Bozsik József, Zakariás József – Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor, Palotás Péter, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán. Ez a csapat – amelynek szövetségi kapitánya a legendás Sebes Gusztáv volt, és amelyben játszott még Budai II László, Dalnoki Jenő, Csordás Lajos, Kovács I Imre is – 1952 nyarán elvarázsolta a világot, olyan futballt bemutatva, amelyet addig még soha egyetlen klub, avagy nemzeti együttes sem produkált.

Magyarország–Románia 2:1, Magyarország–Törökország 7:1, Magyarország–Svédország 6:0, Magyarország–Jugoszlávia 2:0.

Azok, akik emlékezetükbe vésték, vagy vésik eztán ezt az eredménysort, ha már tudják, vagy megjegyzik a nagy játékosok neveit, akkor máris részesei a magyar futball-legendának; már nem elveszett emberek a világban, és vesse bármerre is őket a sors, ha minderre hivatkoznak (vagy ha annyit mondanak csupán: Puskás), hát bizonyosak lehetnek abban, hogy tisztelet övezi majd a lépéseiket. Mert a futball e dicsőség felemlegetésével egyenlővé válik azzal, amit magyarságnak nevezünk, azok a játékosok, és edzők, akik a tudásuk, az emberi nagyságuk révén kiemelkedőt alkottak a szent gyepen értünk, nekünk írtak történelmet.
A magyar futball első olimpiai aranyérmének megszerzőiről mégis méltatlanul kevés szó esik…

Évkönyvek, eredményeket felsoroló almanachok emlékeznek a nagy tettről, ám a gyerekeink – ha fellapozzák a tankönyveiket – nem találkoznak a nevekkel, a nagy és dicsőséges, avagy olykor kudarcot hozó mérkőzések végeredményeit felidéző sorokkal, így hát rajtunk, apákon múlik az, hogy továbbadjuk e tudást, e büszkeséget, hogy nagy néha úgy kezdődjenek a fiainknak mondott meséink: volt egyszer egy Aranycsapat…

A történelmi (futball)lecke nem kötelező tananyag, magam soha nem hallottam arról, hogy valaha is megkövetelték volna az iskolák falai között azt, hogy a legnagyobb magyar futballválogatottak neveit kívülről fújják a nebulók, és megkockáztatom, az idő elmossa majd az egyre halványuló emlékeket is, és felnő majd az a generáció is, amelynek képviselői bajban lesznek annál a kérdésnél: mitől dicsőséges évszám a magyar történelemben 1952?

Nekünk még könnyű…

Sőt, a mi fiainknak is van még esélyük…

Mert a legendák még most, a 21. században is emlékeztettek, emlékeztetnek minket a hajdan volt dicsőségre: Buzánszky Jenő, aki  mindig is fáradhatatlanul vitte a magyar futball hírét a világba, Dalnoki Jenő, a Ferencváros kőkemény hátvédje, majdani nagyszerű edzője, Grosics Gyula, a bölcs, csodálatos lélekkel megáldott kapus és Puskás Ferenc, minden idők legnagyobb játékosa, akit ugyan a betegsége kiragadott a hétköznapok sodrásából, de példakép maradt, olyan ember, akit a világ minden pontján ismernek, és akinek révén minket is nagyszerű magyarnak ismer a világ.

Annyit kellene „csak” tudnunk nekünk, az utánunk következőknek, és minden magyar embernek egészen addig, amíg világ a világ, hogy volt egyszer egy nagy csapat, és hogy az ötvenes években, egészen pontosan 1952-ben volt egy olimpia Helsinkiben (és aztán volt az Évszázad mérkőzése Londonban, majd a berni vb-döntő, de ez már  egy másik csodás történet, egy másik, bemagolásra érdemes lecke), és hogy a magyar történelem nagy dicsőségére akkor először volt egy aranyérmes labdarúgó-válogatott.

„Szikszay!”
Folytatódik…
A fiú feláll, kilép a tanári asztal mellé, és vár.

Ô talán már tudja, mit szabad mondani és mit nem…

Szt. István Bazilika

Altemplom