Keresés eredménye - Németh Imre

Németh Imre olimpiai bajnok kalapácsvető 1989. augusztus 18-án, 72 éves korában hunyt el.
Versenyzõként, vezetõként egyaránt a magyar sportélet kiemelkedõ személyisége volt.
A második világháború befejezése után elsõ magyar atlétaként állított fel világrekordot és nyerte a magyar sport háború utáni elsõ olimpiai bajnokságát Londonban.
Részt vett a Népstadion építésében, majd a létesítmény igazgatója lett. Több mint két évtizeden át egészen betegségéig fõigazgatóként vezette a Népstadion és Intézményeit, több új létesítmény és edzõtábor építése, fejlesztése fûzõdik nevéhez.
Tíz éven át töltötte be a Magyar Atlétikai Szövetség elnöki tisztét.
Nagy örömet jelentett számára, hogy Miklós fia 1976-ban Montreálban világrekorddal nyerte a gerelyhajítást olimpiai bajnokságát.
Emlékét szobor õrzi a Népstadion toronyépületében.

Az aranyérem története

Szepesi György írása 

1948. Németh Imre kalapácsvetés

         2005 nyarán London volt a 2012-es olimpiára reményeim fővárosa. Ez a metropolisz 1948-ban erőn felül megtett mindent azért, hogy a II. világháború után 59 ország sportolóit angolos hidegvérrel, de a szerény körülményekhez képest őszinte barátsággal fogadja. Mivel más jelentkező nem akadt, példát mutatott olimpiai elkötelezettségből az egész világnak. Megérdemelte tehát, hogy 64 évvel a XIV. Játékok után, az olimpiák történetében harmadszor újra gazdája legyen az emberiség legszebb sportjátékának.

         Egy régi emlékkel idézem meg a London előtti légkört 1948-ból.

- Fogadjunk, hogy világcsúcsot dob! – mondta Lendvai Pál barátom, az atléták egyik vezetője.

–       Ugyan már! Szó sincs róla – szóltam én.

–       Na, fogadjunk!

     Fogadtunk egy üveg vörösborban. Nem tartoztunk a nagy hazardőrök közé.

     Németh Imre mindenesetre világcsúcsot dobott. Tatán, 1948 nyarán, nem sokkal a londoni olimpia előtt.

     Lendvai Pali később eltűnt a szemem elől, majd – mind annyian, barátok – átköltözött a boldogabb vadászmezőkre.

     Egy üveg vörösbor.

     Életem egyetlen adóssága, amelyet sosem tudtam megadni, s már nem is lesz rá többé módom.

     A kalapácsos ember világcsúcsa mindenesetre jó előjel volt az olimpia közeledtével.

     Mintha csak ma történne, oly élénken él emlékezetemben az a pillanat, amikor tizenkét évi olimpiai szünet után a Wembley stadionban újra magyar olimpiai bajnokot ünnepelhetett a mi országunk.

     Egy forró szombat délután volt a kalapácsvetés döntője. A londoniak lenge ruhát öltöttek és kimentek valahová a Temze partjára.

     A kalapácsvetés döntője késett. Fél négyre hirdették, egy órával később – épp hogy elkezdődött.

     – 53.59 – közölte a bemondó Németh Imre első kísérlete után. Kicsikét összébb szorult az ember gyomra. Ez bizony enyhén szólva is közepes eredmény volt, méterekkel rövidebb Imre Tatán elért, 59.02-es világcsúcsánál. Bácsalmási Péter, a TF edző-tanára nyugtatgatott.

     – Imrét nem tudják túldobni sem az amerikaiak, sem a svédek!

     Pedig hát ezek az amerikaiak és a svédek mázsás óriások voltak, kolosszusok a szinte cingár magyar atléta mellett. Miért szépítsem: a Wembley közönsége enyhe közönnyel tüntette ki a kalapácsvetés döntőjét. Folyt a távolugrás, folyt a rúdugrás, az 5000 méteres síkfutás döntője pedig nem csupán folyt, hanem egyenesen zajlott. A kopasz belga, Gaston Reiff vívott gyilkos és győztes csatát egy grimaszoló csehszlovák atlétával, Emil Zátopekkel. Herbert Schade, a németek favoritja pedig elájult a pokoli melegben, a mentők vitték el.

     A lelátó sarkában kis magyar tábor foglalt helyet. Ők természetesen csakis a kalapácsvetést figyelték.

     – Imre, Imre, rá-rá hajrá! – hangzott a biztatás abból az irányból.

     Nem hangzott hiába!

     Németh Imre utolsó dobásával feltette a koronát addigi sikereire. Mire a zsúfolt sajtópáholyban rögtön megszólalt a nem túl jó akaratú kétkedők hangja:

–       Nem hiszem, hogy ez a cingár gyerek szabályos kalapáccsal dobott – szólt egy svéd. – A kalapács a mázsán felüli izomemberek sportja.

     Ám a hirdetőtáblán mégis ez jelent meg: „Throwing the hammer: 1. Nemeth Hungary, 56,07, 2. Gubijan Yugoslavia 54,27, 3. Bennett USA 53,73.

     Pályafutásom első magyar olimpiai bajnokságát közvetíthettem. Gyönyörű, csodálatos érzés volt.

     És akkor már csak az eredményhirdetést kellett kivárni, hogy a Himnusz hangjait is elküldhessük Londonból a magyar hallgatóknak. Tizenkét évet vártunk erre a sikerre, erre a percre.

     Nos, még várnunk kellett rá!

     Az angol főrendezők elfelejtkeztek a magyar zászlóról. Érte kellett menni! A jó ég tudja, hová, de ez talán mindegy is, hiszen London nagy város.

     Már jócskán alkonyodott, a versenyek közönségének legnagyobb része rég valamelyik kellemes kerthelyiségben itta a sörét, jószerével egyedül toporogtunk Gulyás Gyuszival és a magyar atlétacsapattal a Wembley lelátóján, mire mégis felcsendült a mi himnuszunk.

     London volt az első olimpiám, a 10 magyar arany felejthetetlen emlékét halálomig őrzöm. De arra is büszke vagyok, hogy 28 évvel később, 1976. júliusában Németh Imre győzelmét fia, Miklós gerelyhajító diadala tetőzte be. Ma is előttem a sárga izzólámpák a montreali délutáni szürkeségben: 94,58 m… világcsúcs, fantasztikus, elképesztő világcsúcs! Németh Imre győzelme volt az első, Miklós fiáé az utolsó magyar olimpiai bajnokság, amit a Rádióban közvetítettem.

     Ugye, megértik, milyen nagyszerű érzés apáról és fiáról, a két olimpiai bajnokról együtt emlékezni?

Farkasrét

31-1-92