Keresés eredménye - Takács Károly

Az aranyérmek története

Dr. Aján Tamás írása

1948. Takács Károly gyorstüzelő pisztoly

Az atlantai olimpiára menet a hosszú és fárasztó út során kezembe került egy angol nyelvű színes magazin. Természetesen a közelgő ötkarikás verseny volt a fő téma. A több száz oldalas folyóirat bemutatott néhány legendás, régi olimpiai bajnokot. Fokozódó figyelemmel lapoztam: vajon van-e köztük magyar? Volt. Takács Károly, kétszeres olimpiai aranyérmes sportlövőnk, akinek a „sztorija” mindig is kedvenc témája volt az újságoknak.

Takács Károly (1910 – 1976) az első világháború alatt volt a legfogékonyabb gyermekkorban és a „katonásdit” életközelből ismerte. Nem csoda, hogy az elemi iskolából egyenesen a honvéd-tiszthelyettes képzőbe ment továbbtanulni. Itt a stratégia elméleti részét csak szőrmentén művelte, annál inkább gyakorolta viszont a lövészetet. Szinte a lőtéren lakott és minden rendszeresített fegyvert kipróbált, még pedig őstehetségre valló eredménnyel, amiről a ronggyá lőtt céltáblák tanúskodtak. A Honvéd Testnevelési Intézet sporttanfolyamán belekóstolt a síelésbe, majd sprinterként is jeleskedett, valamint megismerkedett az ökölvívással. Számomra - mint a súlyemelés nemzetközi szolgájának – külön öröm, hogy az életrajzi adatok szerint, egy ideig a súlyemelést is űzte. De végül maradt a lövészetnél. Sőt, már választottja is volt: a pisztoly. Tudatosan és fanatikusan készült versenyeire, karrierjét azonban fékezte, hogy nem volt tiszti rangja. Takács őrmester az ország legjobb pisztolylövőjeként sem kerülhetett be a válogatott keretbe. Komolyan kezdett foglalkozni azzal a gondolattal, hogy megszerzi a hadnagyi rendfokozatot, amikor kiderült, a berlini olimpián a sportlövészet minden számát német és svéd altisztek nyerték. Ettől kezdve feloldották itthon is a zárlatot, és most már szerepelhetett a magyar válogatott csapatban a versenyeken. A gyorstüzelő pisztoly országos bajnoka lett, amikor egy hadgyakorlat során gránátszerelés közben a felrobbant gyutacs leszakította a jobb keze fejét. Felgyógyult, de sportkarrierje ezzel véget ért, sőt, még a katonai pályafutása is kettétört, mivel a törvények értelmében – mint testi fogyatékost – le kellett szereltetni. Előzetes sporteredményeire való tekintettel a honvédelmi miniszter kérte a „legfelsőbb hadurat”, hogy az őrmester maradhasson a honvédség kötelékében. 1939 tavaszán megjött a válasz: „Takács Károly ht. őrmesternek a tényleges szolgálatban kivételes kegyelemből való meghagyását engedélyezem: Horthy.” A „kivételezett” igyekezett megszolgálni a ”kegyelmet”. Hogyan? Nos, úgy, hogy vasakarattal megtanult bal kézzel lőni! Aki egy bizonyos sportágban begyakorolt már egy mozgást valamelyik kezével (például teniszben vagy vívásban), az tudja, hogy szinte lehetetlen azonos színvonalon átállni a másik karral való versenyzésre. Takács Károlynak sikerült a lehetetlen…

Az 1939-es esztendő első országos gyorstüzelő-pisztoly versenyén a balkezes Takács Károlyt hirdették ki győztesnek, majd ezt követően a luzerni világbajnokságon az automata-pisztolylövő csapat tagjaként diadalra segítette Magyarországot. Már az olimpiai dobogó felé kacsintgatott, amikor kiderült, hogy a háború miatt az ötkarikás játékokat nem rendezhetik meg 1940-ben. Némi vigaszként megnyerte első országos egyéni bajnokságát, amit – a csapatversenyekkel együtt – még harmincöt követett! A sokszoros válogatott és csúcstartó (köztük világcsúcsot is elért), legjelentősebb eredménye kétségtelenül azonban a két olimpiai bajnoksága volt.

1948. London. A világégés után az emberiség újból játszani, sportolni akar. Az olimpiai ötkarika egyben a béke szimbóluma lett. A magyar csapat – heves viták után – ott volt a felvonuló országok között és ragyogó helytállással, a nemzetek sportversenyében harmadik helyen végzett. A tíz olimpiai aranyéremből egyet Takács Károly „lőtt”…

         Az első napon az ötalakos gyorstüzelő pisztolylövésben 286 körrel hármas holtverseny alakult ki. Az egyik a mi versenyzőnk volt, a másik az 1936-os svéd olimpiai bajnok, Ullmann (mellesleg világcsúcstartó), és az argentinok fiatal csodalövője: Valiente. A második napon már gyülekeztek a Bisley-lőtéren magyar drukkerek is, mert „aranyszagot” éreztek. Az utolsó körben azonban elszállt a remény, ugyanis Takács pisztolya véletlenül elsült, még mielőtt bejelentette volna a tűzkészültséget. Vita, óvás az argentinok részéről, ideges várakozás. A magyar sportvezetők lobogtatták a szabálykönyvet, hogy ilyenkor meg kell ismételtetni a lövést. A tanácskozás drámai hangulatban zajlott, bennünk pedig felelevenedett az 1932-es olimpia rossz emléke, amikor biztos vezetés után Barát-Lemberkovits Antal egy téves lövés miatt elvesztette az olimpiai bajnokságát.

         Egy ember maradt csak nyugodt, az, akiről szólt a történet, akinek a további sorsa fölött vitatkoztak. Takács szótlanul várta a döntést és közben gyakorolta a célra tartást! Megszokta ezt a szituációt. Ugyanis ő nem annak az edzésmódszernek volt a híve, hogy a lehető legnyugodtabb környezetben kell gyakorolni, és az első fáradtság fellépésénél abba kell hagyni. Ő tudatosan úgy edzett, hogy a legmostohább viszonyok között is pontosan tudjon célozni. Sokszor maga köré gyűjtötte a társait és a bámészkodókat, hogy lármázzanak, nyüzsögjenek körülötte, hogy szokja a versenyek kaotikus hangulatát. Takácsot akkor sem hagyta el a lélekjelenléte, amikor egyesek már gratuláltak az argentin sportolónak a győzelméhez. Hidegvérrel kivárta a zsűri döntését – amely szerint újra lőhetett, ráadásul ötször bele a tízesbe… Ezzel aranyérmes lett, sőt, világcsúcsot állított fel.

Szenzáció!

Az eredményhirdetés után körülvették a riporterek. Takács Károly itt is nagyot „durrantott”: elővette olimpiai zakója belső zsebéből az előző éjszaka megírt győzelmi nyilatkozatát és átadta az elképedt újságíróknak…

Gergely Gábor írása 

1952. Takács Károly gyorstüzelő pisztoly

Londonban egyszer már olimpiai bajnok volt, pedig senki sem gondolt arra, hogy valaha nyerhet. Takács Károly rettenetes balesete után nem sokkal nyert először aranyérmet, majd négy esztendővel később, Helsinkiben is ő állhatott a dobogó legmagasabb fokára.

Sportlövő, gyorstüzelő pisztolyos volt az egyik legnagyobb magyar sportoló. Nem azért kerülhetett a "hősök" közé, mert kétszeres olimpiai bajnok lett, hanem mert kitartásban, eltökéltségben, sportszerűségben hozzá hasonlót csak ritkán látni. S talán azért is az egyik legnagyobb, mert nem csak a sportpályán, hanem civilben is igazi EMBER volt.

Persze, volt honnan merítenie a sportszerűséget, az emberséget, a kitartást és a keménységet. Honvédségi iskolába járt, majd Ludovikát végzett, katonaként vívta ki azt a tiszteletet, amely máig sem kopott meg. Ha a kései utódok Karcsi bácsiról beszélnek, még ma is megesik, hogy vigyázzba vágják magukat, merő tiszteletből.
Londoni győzelme után, mintha mi sem történt volna, ugyanott folytatta. Elsőként érkezett, s utolsóként távozott a puskaporszagú lőállásból. Illetve mégsem volt olyan, valamiben szinte teljesen megváltozott. Egyre többet kezdett foglalkozni a fiatal lövészpalántákkal, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva késztetést érzett arra, hogy átadja hihetetlen tudását, szakértelmét az utána jövő generációnak.

És persze, mint egy sértődött medve - ­magába szállva - csendesen gyakorolt.
Úgy mondják, tanácsot senkitől sem fogadott, félrevonult a világtól. Pedig olimpiai bajnok volt, s abban a korban ­(ne feledjük a 1950 környékén járunk), ­ a nagy bajnokokat a tenyerén hordozta a rendszer. Könnyen lehet, hogy Takácsot is, de ő jól titkolta mindezt.

Szóval, morcosan tréningezett, készült arra, hogy megmutassa a világnak, hogy ő a világ legjobb pisztolyosa a gyorstüzelők között. És ha Takács Károly valamit a fejébe vett, azt véghez is vitte. Helsinkibe már az egyik, ha nem a legnagyobb esélyesként utazott ki. Ezt is elviselte, mint négy esztendővel korábban, a londoni esélytelenséget.

Helsinkiben csak egy emberrel törődött. Nem magával. Pedig fáradt volt, de csak úgy pihenés gyanánt,­ Kun Szilárdot istápolta. Benne látta meg utódját, azt az embert, aki tovább viheti majd a sikereket. Érdekes, rá soha sem volt féltékeny. Mert ne tagadjuk, Takács Károly féltette az eredményeit. Igaz, milyen sportoló az, aki csak úgy, emberbarátságból, lemond a győzelemről, veszni hagyja a rengeteg elvégzett munkát, nem őrzi meg titkait? Ő alaposan megőrizte a győzni tudás és akarás titkát. Hát csoda, hogy a helsinki 16 magyar aranyérem közül az egyik neki jutott?

Takács igazi sportember volt, aki rengeteget tett a magyar sportlövészetért. Már versenyzőként is ­Kun Szilárdot vette pártfogásba és állandóan a gyerekekkel foglalkozott. Elmagyarázta a lurkóknak, hogy a fegyvertől nem kell félni, ha jó kézbe kerül a pisztoly, kezes bárány lesz belőle.

Takács Károly soha sem hagyta abba a lövészetet. Persze, ő is visszavonult, de a termet, a sporttársakat, a lövészklubot soha sem hagyta el. Ott maradt élete végéig a Honvédban, s ezer meg ezer gyereknek tanította a fegyverforgatás mesterségét.
 

Rákoskeresztúr

75/II-1-36