Keresés eredménye - Fábián László

Az aranyérem története

Buzgó József írása 

1988 Öttusa csapat  

Az 1988-as, szöuli kettős öttusa-siker egy évvel korábban, a moulins-i világbajnokságon fogant meg. A Fábián, Mizsér, Martinek trió a franciaországi kisvárosban aranyérmes lett. No, de hogyan? Az első tusa, a lovaglás után tökutolsó helyen álltak, több mint hatszáz ponttal lemaradva a legnagyobb rivális, a szovjet válogatott mögött, az éllovas kanadaiakkal szemben pedig még ennél nagyobb volt a hátrányuk. Ember nem volt, aki akkor arra gondolt, hogy képesek lesznek ekkora hátrányt ledolgozni. Mégis megtették! A második tusában, a vívásban agyba-főbe verték mezőnyt, háromszáz pontot vertek a második helyen végző szovjetekre! A záró szám, a futás előtt még mindig volt 186 pontnyi hátrányuk, ám a végén mégis a magyar zászló kúszott a legmagasabbra az eredményhirdetéskor! Nem csak ledolgozták a hátrányt, hanem 36 ponttal meg is toldották azt. Tulajdonképpen ekkor született meg az új aranycsapat, Fábián Laci még bezsebelte az egyéni bronzérmet is ráadásként.

A záró banketten már arról beszélt mindenki, hogy ezt a három magyar legényt – ha csak valami fatális dolog nem jön közbe – képtelenség lesz legyőzni az egy évvel később esedékes olimpián…

Már vagy tíz órája repültünk Dél-Korea fővárosa, Szöul felé, éppen a jubileumi, 100. partihoz készülődtünk a speciális öttusázó kártyajátékban, a barbiban, amikor hírtelen a következő mondat hagyta el a szám: „Gyerekek! Tudjátok, mi a legnagyobb baj? Az, hogy Darnyi Tamás egy nappal korábban lesz olimpiai bajnok, mint ti, ő szerzi majd a magyar küldöttség első aranyérmét, nekünk csak a második, illetve a harmadik jut majd.” „Miért is?” – kérdezett vissza Fábián Joel. „Hát azon egyszerű oknál fogva, hogy a 400 vegyes döntőjét kedden rendezik, mi pedig csak szerdán délben nyerjük meg a két aranyat.” Talán, mert ők is ugyan így gondolkodtak?

A valaha élt egyik legjobb futballbíró, a Nemzeti Színház örökös ügyelője, Zsolt István az 1984-es, varsói „Rab Nemzetek Olimpiáján” lett a magyar öttusasport őszinte híve, aki „Szöuli különgép” címmel könyvet írt az 1988-as olimpiáról, és ebben pontosan le is jegyezte mindezt. Persze, eleinte egy kicsit csodálkozott, de amikor emlékeztettem az egy évvel korábbi világbajnokságon történtekre, azt mondta: „Tulajdonképpen, ez így lenne természetes, de magyar sportolókról lévén szó, egy kicsit szokatlan, mármint hogy ennyire magától értetődő természetességgel jelentjük ki, hogy két aranyat nyerünk.”

Miután Zsolt úr, a koronatanú, már régen eltávozott közülünk, színezhetném még az egészet, de tényleg így történt. Nyílván másként íródna most a történet, ha mondjuk, két ezüstérmet nyerünk…

Fantasztikus volt látni a magyar öttusázókat Szöulban. A négy fiú - mert ott volt ám velünk a tartalék posztjára kárhoztatott Dobi Lajos is – valóban úgy járt-kelt az olimpiai faluban, ahogyan a leendő győzteseknek kell. Önbizalomtól duzzadóan, alig várva, hogy felhangozzék, a „Lovas! Indulj!” – vezényszó.

Alig pirkadt, amikor elindultunk az olimpiai faluból az első tusa, a lovaglás helyszínére. Sokáig tartott az út, és a várakozásokkal ellentétben, eléggé feszült volt a hangulat. Mintha megéreztük volna, hogy nem lesz egy fáklyásmenet…

Martinek Jani és Mizsér Rizsa közepes képességű lóval is jól oldotta meg a feladatát, Fábián Lacinak azonban, hát hogyan is fogalmazzak, egy „háromlábú táltos” jutott. Szegény Joel. Talán még fülét is megharapta a pacinak, hogy jobb teljesítményre sarkallja, de az nem kívánta az ugrálást. Valahogy azért célba értek, de egyértelművé vált, hogy az egyéni aranyra leginkább esélyesnek tartott Fábián Laci, már „csak” a csapataranyban reménykedhet. Csak…

Hányan cseréltek volna vele!?

A vívás fantasztikus volt! Ahogyan mondani szokás, az ellenfelek többnyire csak a kézfogásoknál értek a mieinkhez, akik mosolyogva, lazán, könnyedén adták a szebbnél szebb tusokat.

Az úszásban nem történt semmi különös, mindenki olyan időt ért el, amilyenre számítottunk. Kimondva, kimondatlanul tudtuk, amennyiben a következő tusában, a lövészetben nem bakizunk, azaz a srácok nem lőnek „tököt”, akkor ember nincs, aki elveheti tőlünk a csapat aranyát.

Rizsának és Janinak komoly esélye volt az egyéni győzelemre is! Rizsa ráadásul a mezőny legjobb lövői közé tartozott, az olimpiát megelőző versenyeken ritkán ért el 198 körnél kevesebbet, arról nem is beszélve, hogy futásban is kimagasló eredményre volt képes. Amennyiben tehát hozza korábbi lövőátlagát, szinte biztosak lehettünk abban, hogy az ő nyakába kerül az egyéni arany.

Jani lövészete ezzel szemben eléggé bizonytalan volt, viszont úgy futott, mint a gép, ha elkapja a fonalat, nem lehet megállítani. Neki nem volt veszíteni valója. A csapatarany szinte zsákban, az egyéni meg csodálatos ráadás lett volna.

Hab a tortán.

Szinte érinteni lehetett a feszültséget a lőtéren, amikor a versenyzők elfoglalták állásaikat. A hazug mosolyok napja volt ez. Mindenki úgy tett, mintha az égvilágon semmi sem zavarná. Leadunk húsz lövést, aztán kész. Aha, meg ahogyan azt Móricka elképzeli… Az olimpia azért olimpia, hogy mindenki be legyen sz…a, de alaposan. Citeráztak a lábak, szemmel is jól láthatóan remegtek a karok. Egy-két outsidert leszámítva, a szokottnál hat-nyolc körrel kevesebbet ért el a mezőny, sajnos Rizsa is közéjük tartozott, de Jani önmagához képest elfogadhatóan lőtt, s ezzel ő lépett elő az első számú esélyessé az egyéni aranyra. Vahtang Jagorasvili előzte meg, akinél sokkal jobb futó volt.  Hátulról esetleg jöhetett volna az olasz Carlo Massullo, akit a legjobb futók között tartottak számon, de reális esélye nem volt arra, hogy „megfogja” Martinek Janit.

Az olaszok egyébként viszonylag pontosan céloztak, így csapatban ők álltak az élen négy szám után, de azt mindenki tudta, hogy szétfutjuk őket.

Szerencsére nagyon kemény futópályát jelöltek ki a rendezők, olyat, ami nekünk kedvezett!

Tizenegykor indult útjára a gyönyör! Minden úgy alakult, ahogyan azt a futás előtt elterveztük. Mintha nem is olimpián, hanem egy háztömb körüli versenyen lettünk volna… Pedig dehogy!

Martinek Jani ellenállhatatlanul száguldott a cél, az egyéni olimpiai bajnoki cím felé, Mizsér Attila a negyedik helyen rohant, Fábián Laci is egyre másra hagyta maga mögött az előtte rajtolókat, egészen a hetedik helyig futott föl!

Martinek János, Mizsér Attila, Fábián László megszerezte azt a két aranyat, amiért Szöulba jöttünk.

Este, a csodálatos helyszínen megtartott banketten, begyűjtöttük a harmadik aranyat is. Aki ott volt, tanúsíthatja, nincs a világon még egy öttusacsapat, versenyzőstől, edzőstől, orvosostól, gyúróstól, amelyik úgy, olyan átéléssel tud mulatni, mint a magyar!