Keresés eredménye - Balczó András

Balczó András háromszoros olimpiai bajnok minden idők legjobb öttusázója. . Húsz évesen Aldershotban mutatkozott be a világbajnokságon, majd két esztendôvel késôbb, Rómában indult elôször olimpián. Kivételes tehetsége, fantasztikus elhivatottsággal és akaraterôvel párosulva segítette gyôzelemrôl-gyôzelemre. Csapatban kétszer, Rómában és Mexikóban lett olimpiai bajnok, Münchenben az egyéni gyôzelemmel koronázta meg pályafutását.Tokióban – eltiltása miatt - mint ismeretes nem állhatrott rajthoz. A világbajnokságok során tizenkilenc érmet (tiz aranyat) nyert. Az 1969-ben aratott világbajnoksága különösen emlékezetes marad, amikor az befejező napon ezrek futottak mellette és ünnepelték a Hármashatárhegyen. Visszavonulását követôen sajnos nem részesült sikeres pályafutásával kiérdemelt személyét megilletô támogatásban. Hosszu éveken át „belovagló” volt a Tattersaalban. Joggal érezheti magát sértett embernek. Kósa Ferenc „Küldetés” címmel készített óriási sikert aratott filmet egyedülálló pályafufátásáról. Itthon és külföldön egyaránt gyakran tart előadásokat, melynek során mély vallásososságáról győzödhetnek meg hallgatói. A Nemzet Sportolója lett, de a dijat nem vette át személyesen. A közelmultban két olimpiai bajnok öttusázó születésnapi ünnepségén jelent meg, amikor a hetvenéves Németh Ferencet és a nyolcvanéves Benedek Gábort köszöntötték., s egyedülálló közös fénykép is készült a tizenkét magyar öttusázó olimpiai bajnokról. Feleségével, Császár Mónikával, a müncheni tornász olimpikonnal és tizenkét gyerekükkel boldogan élnek budakeszi házukban, amit a bajnok maga épített.

Az aranyérmek története

Pajor-Gyulai László írása

1960, Öttusa csapat

Lázár Lajosnak, a Csepeli Vasas termetes elnökének jó szokása volt, hogy olimpiák előtt személyesen búcsúztatta el klubja versenyzőit. 1960. augusztus 24-én, a Rómába induló Balczó András kezét rázva kérdezte:

 -Bandi, lesz dobogó?

Balczó faarccal felelte:

- Lesz!... De nem tudom, hogy felkerülünk-e rá...

Tény: a magyar öttusázók nem esélyesként rajtoltak Rómában. Már Melbourne is kudarc volt a negyedik hellyel, és az ezt követő évek világbajnokságain sem sok babér termett nekik, az olimpia előtti évben, Harrisburgban például Balczó András második lett ugyan egyéniben, a csapat ötödikként, lógó orral tért haza. Ezzel szemben a szovjet gárda negyedik éve megingathatatlannak tűnt a csúcson, Igor Novikov pedig három világbajnoki aranyat nyert egyhuzamban.

Ilyen, cseppet sem fényes előzmények után érkezett meg Rómába a magyar csapat, ám azt mégsem lehetne határozottan kijelenteni, hogy a remények összhangban álltak volna az esélyekkel. Balczótól például mindenki érmet várt, a sportágban nem akadt senki, aki ne lett volna tisztában páratlan tehetségével. Csakhogy az öttusában nem mindig elegendő a talentum: gondoljunk csak a lovaglásra. Augusztus 26-án reggel nyolc órakor sorsolták a lovakat, és Tóth Béla, a csapat lovasedzője már ekkor rosszat sejtett. Aggódott, mert a rajthoz állított lovak között óriási volt a különbség, Nagy Imréé és Németh Ferencé pedig kimondottan alacsonyak voltak, és nem is tűntek jó munkabírásúaknak. A tapasztalt mestert nem is hagyták cserben az érzései, ugyanis már az első magyarként induló Némethnek meggyűlt a baja a lóval, amely a második ugrásnál kitört, és csak másodszorra jutott keresztül rajta, amiért azonnal hatvan pont levonás járt. Másodikként Balczó rajtolt, aki ugyan jó időt ment, ám a 19-es akadálynál bukott az egyébként éppen sárló Violával. Klasszisunk nem vesztette el a lélekjelenlétét, nem eresztette el a szárt, hanem azonnal felpattant, és folytatta a versenyt.

Jellemző, hogy nemcsak a levont nyolcvan pontot, hanem elvesztett sapkáját is rettenetesen sajnálta... Nagy Imre viszont hibátlan maradt, egyébként a mérlegelésen kiderült, hogy majdnem egy kilót leadott a csaknem kilenc perces lovaglás alatt.

Utólag már tudjuk: ez volt a neheze. A kesergés ellenére sem volt rossz az eredmény, Nagy Imre például azzal vigasztalta a többieket, hogy évek óta nem szerzett mindhárom magyar 1000 pontnál is többet jelentős világversenyen, azaz Németh kitörése és Balczó bukása ellenére igen jó volt a kezdet.

A vívás pedig maga volt a teljes megdicsőülés: a csapat és Nagy Imre is az első helyen zárta ezt a számot. Pedig Balczónak megsérült a válla, amikor elesett a lóval, ám érdekes módon ez nem is a vívásban zavarta, hanem utána, a két versenyszámot követő pihenőnapon kezdte el kínozni, a lövészetnél pedig már annyira sajgott, hogy emiatt az önbizalma is megingott. Mindössze 183 kört ért el, ami szerény, 760 pontot ért. Nagy sem célzott sokkal jobban, és Németh sem remekelt a nyolc órán át tartó versenyen

- Jól állt a kezem, biztos voltam a tízesekben, de úgy látszik, az elhúzásnál nem figyeltem - bosszankodott Németh. Ő többet várt magától, bár némi vigaszt azért jelentett, hogy a csapat még mindig az élen állt.

Az úszás Balczó nagy napja volt, aki nyerte ezt a versenyszámot. Apró bosszúság volt viszont, hogy a rendezők igen nagyvonalúak voltak, azaz sehogy sem tartották be az egyes futamok időpontjait, Nagy Imre például időben bemelegített, majd negyven percet kellett várnia, hogy a medencébe ugorhasson. Vele kapcsolatos a nap egyik érdekes epizódja is. A műsorban Nagy a harmadik futamban szerepelt a marokkói Nai helyett, aki már az első számtól visszalépett, és a rendezőket megtévesztette a nevek hasonlósága, és Nagyot a kilencedik futamba osztották be...

Az utolsó szám, a futás előtt 110 ponttal vezetett a magyar csapat az Egyesült Államok előtt, ezt kellett megőrizni az Acqua Santa golfpályán. Elsőként az dőlt el, hogy Németh Ferenc egyéniben olimpiai bajnok lett, mögötte pedig Nagy Imre a második helyen végzett, és így a csapat Balczótól függetlenül szintén aranyérmes lett! (Jellemző a korra, hogy a Népsport másnapi címlapján a főcím ugyan a magyar csapat és Németh Ferenc olimpiai győzelmét harsogja, de az itt kezdődő tudósítás címe azt emeli ki, hogy a szovjet együttes megnyerte a futást...)  Még javában tartott a verseny, még Balczó is futott, amikor a pályán már felbomlott a rend: az éppen szabadnapos magyar sportolók berohantak Némethet és Nagyot ünnepelni a kettős győzelemért.

- Nehezebb volt a pálya, mint vártuk - lihegte az egyéni bajnok a különböző világnyelveken záporozó kérdésekre felelve. - Az utolsó háromszázon már minden összefolyt előttem.

Aztán befutott Balczó, és kicsit szomorúbbra váltotta hangulat: mindössze kilenc ponttal maradt le a dobogóról. Ha egy találattal többet ér el a lövészetben...
De nem ért el, így ő most sírt, és alighanem ő volt az egyetlen, akinek nem az örömtől potyogtak a könnyei.
Hogy is mondta? Lesz dobogó, de nem tudja, felkerülnek-e rá. Amikor ezt a poént elsütötte, aligha hitte, hogy egyéniben egyedül ő nem áll majd rá a magyarok közül.

Persze, amikor a csapatot szólították az eredményhirdetéshez, már ő is felszabadultan mosolygott. Hát persze: Németh Ferenc, a 24 éves csepeli gépésztechnikus, Nagy Imre, a 27 éves könyvelő és Balczó András, a Nyíregyházáról a fővárosba került műszerész ott állt a dobogó, azaz az egész világ tetején!

Sárfalvi Péter írása

1968. öttusa csapat

Annak idején, a hatvanas években a magyar sportrajongók az olimpiákat megelőző időszakban így kezdték a számolást: öttusa, egyenlő két arany! Pontosabban kettőből kettő (egyéni és csapat), aztán így folytatták: vívás még kettő, vízilabda, kajak-kenu, birkózás, lövészet, labdarúgás... A magyar sport holtbiztos aranyszállítója volt a Balczó, Török, Móna trió, ha ők indultak, akkor a többiek maximum az ezüstért küzdhettek. Így volt ez 1968-ban, Mexikóvárosban is. A világ legjobb öttusázója, az akkor már négy egyéni vb-arannyal rendelkező Balczó mexikói győzelmét mindenki biztosra vette. Balczó Bandi már 21 évesen olimpiai bajnok lett, Németh Ferenc és Nagy Imre társaságában, Rómában állhatott  a dobogó legfelső fokán, de mégis csalódott, hiszen ő egyéniben is nyerni akart, ám "csak" a negyedik helyig jutott. 1964-ben fegyelmi okok miatt eltiltották, így nem indulhatott a tokiói olimpián, pedig toronymagas esélyes volt. Távollétében Török "Róka" Ferenc lett az egyéni aranyérmes. Balczó kimagasló esélyesként utazott Mexikóba, mindenki azt hajtogatta, ha valami fatális dolog nem jön közbe, végre megszerezheti a hőn áhított, egyéni olimpiai bajnoki címet.
Szakemberek szerint, tudásának 70 százalékával is bármikor, bárhol képes volt nyerni. Önmagát nem tartotta különösebben jó versenyzőtípusnak, éppen ezért hihetetlen edzésmunkát végzett, immár egyedül.
Balczó, Török és Móna ekkora ugyanis már külön utakon jártak. A Játékok idejére azonban "meg nem támadási" szerződést kötöttek és az olimpián csodálatos csapategységet alkottak.  Ment minden, mint a karikacsapás. Bár a lovaglásban az ősi rivális, és ebben a számban gyengébb szovjetek 195 ponttal megverték a mieinket, a vívásban viszont már ellenállhatatlanok voltak a magyarok! Móna és Török holtversenyben nyerték a számot, csapatban pedig 572 pontot vívtak Onyiscsenkóékra. A lövészet és az úszás nem hozott meglepetést. Következett  az öttusa legkegyetlenebb száma, a 4 km-es terepfutás. (2500 méterrel a tengerszint felett már a séta is megerőltető, de az emelkedőkkel tarkított futópályán az oxigénhiány már-már elviselhetetlen, és a pille könnyű szöges is ólomnehéz.)  A csapat 179 ponttal, vagyis 1 perccel vezetett a remekül futó szovjetek előtt, Balczó pedig 22 másodperccel állt a svéd Ferm mögött. Móna és Török - teljesen kifutva magukat - hozták a kötelezőt, de Onyiscsenko és Lednyev  51 másodpercet ledolgozott előnyünkből. Balczó tehát két aranyért futott. Saparnist tartani, Fermet 22 másodperccel verni kellett. Majdnem sikerült! A szovjetnél, akitől az előolimpián csaknem fél percet kapott, most 20 másodperccel gyorsabb volt. A svéd viszont élete legnagyobb futásával 11 pontot, vagyis 3,5 másodpercet megőrzött előnyéből és nyert az öttusakirály
előtt. A Balczó, Török, Móna trió utolsó, legnagyobb  megmérettetésén ismét legyőzhetetlennek bizonyult. Öt világversenyen át tartó veretlenségi sorozatukkal, végleg megalapozták a magyar öttusasport mai napig tartó népszerűségét. Balczó pedig tovább folytatta magányos harcát az egyéni olimpiai aranyért, és elindult a halhatatlanság felé!

Kocsis L. Mihály írása

1972. Balczó András öttusa, egyéni

(Első mondat) A magyar sporttörténetben senki olimpiai bajnoki győzelmét nem akarta annyira a közvélemény, mint Balczó Andrásét 1972-ben - talán.

(Második mondat) A "talán" annak szól, hogy biztosak semmiben sem lehetünk, ebben sem, noha ha száz ember közül százat megkérdeztünk, akkor százan egyértelműen azt felelték, hogy: igen, nagyon szeretném, ha Balczó András
olimpiai bajnok lenne - de vajon azt a százat kérdezzük-e mindig, aki közül
mind a száz, egyértelműen.

(Harmadik mondat) És arra is mindenki válaszolni tudott: miért szeretné annyira, hogy Balczó András olimpiai bajnok legyen (egyéniben is, végre!) - hát, azért, mert megérdemli.

(Negyedik mondat) Az érdem kényes pont az emberi gondolkodásban, nem utolsósorban azért, mert annyira mást gondolunk róla, egyénenként - hiszen az érdemnek mintegy két oldalról kell összeérnie, egyrészt valakinek magában kell felnövesztenie (felnevelnie) az érdemet, másrészt a külvilágnak (a többi embernek) kell egy, meghatározott pontra visszafókuszálnia, csak így, együtt lehet érvényes és egyértelmű.

(Ötödik mondat) Balczó esetében egyértelmű volt, és érvényes.

(Hatodik mondat) Csak a teherre nem gondolt senki (vagy kevesen), ami így erre az emberre nehezedett - mert a "mi Bandinknak" győznie kellett, és nem gondoltunk arra, hogy van egy legyőzhetetlen ellenfele is: a benne levő győzni akarás, de ezt akkor még ő maga sem tudta.

(Hetedik mondat) Évtizedekkel később jut csak el (Balczó) addig a felismerésig, hogy győzni csak a győzelem mindenáron való akarásának feladásával lehet - mint jó tanácsot elmondja majd olimpiára készülő versenyzőtársainak egy nyílt levélben, akik vagy hisznek neki, vagy nem, többnyire nem, mert az ember igenis győzni akar, minden áron, és csak a tisztítótűzön átment akarat keserves vizsgája fordíthat önös nézőpontján, de ha fordít: csakis akkor van esély a jó célba érkezésre.

(Nyolcadik mondat) Valójában kérdés: akkor is így gondolkozna-e minderről Balczó, ha nem győzött volna Münchenben, mert a nyerésvágy görcsös szorításából kibontakozni úgy a legkönnyebb, ha végül is győzni tud az ember.

(Kilencedik mondat) A félelemről mondta Balczó András 1976-ban (Népsport): "akkor lehet nem félni, ha az ember le tud mondani a nyerésről, amire pedig annyira vágyik, ez paradoxon, de nagy igazság, mert az emberre a nyerési vágy olyan nagy hatással van, hogy elvonja figyelmét a lényegről, arról, ami a pillanatnyi tennivaló, nem teszi meg, ami szükséges, pedig mindig csak arra kell összpontosítani, a többi megindul magától; emlékszem, Mexikóban és Münchenben is volt a vívás során egy-egy pillanat, amikor kész voltam, amikor teljes lelki görcs kötözte a karom, Mexikóban még nem tudtam azt mondani magamnak, hogy nem érdekel, ezért aztán erőlködtem tovább, gyötrődtem, csikorogtam: legyűrt a kudarctól való gyávaságom, Münchenben viszont éppen a gyávaságtól való félelem bátorított fel, mert mindig úgy kell versenyezni, hogy a végén bármivel vádolhassa magát az ember, csak azzal ne, hogy gyáva volt, ez a mottó."

(Tizedik mondat) Amikor az ember teljesen azonos önmagával, akkor célba ér, függetlenül a sikertől, mert a siker a vágyak és a valóság összesimulása, egy láthatatlan külső akarat által, amit Balczó András Istenben ismert föl - átfutott a müncheni Olimpiai Stadion célvonalán, és nem állt meg (emlékszünk), lerázta az őt segíteni akaró kezeket, nem azért, mert tovább akart futni, noha futott, hanem mert egy talán sosem remélt érzést szeretett volna prolongálni, mert más nincs is, csak az örökkévalóság.

(És egy tizenegyedik mondat, Balczótól) – „A müncheni stadionban húsz percnek kellett eltelnie Onyiscsenko feltűnése nélkül, hogy győztesnek tudhassam magamat, ez a húsz perc a tétlenségre kárhoztatott ember várakozása volt, hiszen a győzelem érdekében ekkor már nem tehettem semmit, kínos húsz perc volt, de abban, hogy leráztam magamról a nyerésvágy görcsét, ez a befejezetlenség is benne volt, és lényeges volt az is, hogy tudtam, nem szabad a célba érés után engedni a hordágyra lenyomni magamat, mert a rosszullét akkor kezdődik, s az én egyetlen feladatom ekkor már ez volt: talpon maradni, hiszen tíz másodperc után már nincs baj; ugyanez a kín történik meg egyébként az emberrel a pisztolylövésnél, hirtelen nem szabad megrántani a ravaszt, egyenletes nyomást kell rá gyakorolni, de eközben van egy, maximum másfél másodpercnyi idő, miközben nem történik semmi, az ember keze nyomja a ravaszt, amely arra a néhány dekányi súlyra vár, amely kibillenti helyzetéből, ez valójában ugyanúgy a kiszolgáltatottság egy-másfél másodperce, mint ott, a müncheni stadionban az a húsz perc volt a célba érkezésem után - és aztán húsz perc ötvenhárom másodperc múlva ez a nyomás megszűnt, levették rólam azt a roppant felelősséget, amit amiatt éreztem, hogy legalább 3 millió magyar ember öröméért (vagy bánatáért) vagyok felelős.