A NEMZET SPORTOLÓI: GROSICS GYULA

Grosics Gyula: A világbajnoki döntő elvesztését nemzeti tragédiaként éltem meg!

A magyar sportsikerek hatalmas tárházában is külön fejezetet foglalnak el labdarúgóink. Konkrétabban pedig az ötvenes évek kiválóságai, elsősorban persze az „Aranycsapat” játékosai. Ilyen szerencsés ötvözete a tehetségeknek és a hasonlóan magas szinten teljesítő zongoracipelőknek jó, ha egy évszázadban egyszer jön össze azonos időszakban.

 E sorok írójának korából kifolyólag, egy áldozatkész nagybácsi jóvoltából arra is adódott lehetősége, hogy ezt a valóban világszínvonalat képviselt válogatott együttest többször is láthatta a Népstadionban. Így természetesen a kapuban a „Fekete Párduc”, Grosics Gyula parádés védései láttán is tapsolhatott a rendre 80-90 ezer néző egyikeként.

 Azután mivel minden pályafutásnak egyszer vége szakad, így Grosics is visszavonult 1962-ben. Ám miként egész pályafutása, úgy a zöld gyeptől, a társaktól való elköszönése is mellőzött minden szokványosságot. Mivel élete későbbi évtizedeiben – egészen közvetlenül közel a 2014-ben bekövetkezett haláláig – is laza, de folyamatos kapcsolatban sikerült vele lennem, így a korábbi beszélgetésekből, illetve konkrét interjúkból igyekszem életszerű képet felvázolni erről a sok szempontból nézve is kivételes egyéniségről.   

 Grosics élete már egészen kisgyermek korától tele volt izgalmas eseményekkel. Hároméves lehetett, amikor felcsimpaszkodott egy tehervonatra, ahonnan úgy kellett „leudvarolni” őt. Még nem volt hat esztendős, amikor a balatonakarattyai strandon belökték a mélyvízbe, s csak nagy kapálódzásokat követően, vízzel jól megtelve úgy sikerült partra kerülnie, hogy végső erejét megfeszítve belekapaszkodott egy férfi lábszárába.   

 Arról már majd mindenki tud, hogy édesanyja egészen kiskorától papnak szánta őt. Erre így emlékezett:

 „A harmadik utcából a tizenegyedikbe költöztünk, így még közelebb kerültem a templomhoz, ahova rendszeresen jártam a vasárnapi misére. Egy vasárnap reggelen előtte még biciklizni indultam, amikor a pályánál összefutottam a Komáromba, meccsre induló teherautó előtt várakozó játékosokkal. Addig tébláboltam ott, amíg kiderült, hogy mindkét kapus katona és egyiket sem engedték ki a laktanyából. Ekkor szólalt meg az egyik vezető, Pfluger Dezső, hogy ha nincs Pap (az első számú kapust így hívták), jó lesz a ministráns is – mivel rólam köztudott volt, hogy rendszeresen ellátom az oltárszolgálatot.

Mielőtt feltuszkoltak a teherautóra, egy kortársamnak átadtam a biciklimet azzal, hogy vigye haza és tudassa a szüleimmel, hogy Komáromba mentem. A vezetők pedig közölték, ma én fogok védeni, mert nincs más. Ekkor tizenötödik évemben jártam és 178 enti magas lehettem, szemben a távollévőkkel, akik ütötték a százkilencvenet. A lényeg az, hogy 2-1-re győztünk, engem pedig otthon irgalmatlanul letoltak az engedély nélküli kimaradásért.”

 Ezzel az eseménnyel gyakorlatilag véget is értek a papi pályára történő előkészületek, hiszen a foci attól kezdve mindent háttérbe szorított.

 „Valóban a védés lett a legfontosabb, és nem is indokolatlanul, hiszen már 1943-ban el akart vinni a Vasas, de a Dorog olyan nagy lelépési díjat kért értem, amit az angyalföldiek nem tudtak megfizetni. A következő, meghatározó esemény 1944-ben következett be, amikor is leventeként, hatalmas kacskaringókat követően, egészen Salzburgig jutottam, ahol amerikai fogságba kerültem. Hónapokkal később sikerült onnan megszöknünk és kalandok sorát követően, 1945 augusztusában visszaérkeztem szülővárosomba. A labdarúgók vezetői egyheti edzésmunkát követően már beállítottak a Tatabánya elleni visszavágóra, amely találkozó az NB I-be történő feljutást volt hivatott eldönteni. Összesítésben nyertünk és megérkeztünk az élvonalba.”           

Ahol az első évben simán bennmaradtak, a másodikban viszont a Győrrel szemben kialakult holtversenyt követően kiestek. Őt pedig elvitte Budapestre a MATEOSZ, ahol bekövetkezett az első, nagyobb ballépés.

-         hogy 49 tavaszán tizennyolc játékos közül én is disszidálni akartam s két nappal az indulás előtt lebuktunk. A csapatból mindenki tudta, hogy nem szabad a találkozó helyére menni csak én nem, pedig abban a csapatban a MATEOSZ-ban volt még egy játékos, akivel ketten mentünk volna, de ő délelőtt már megtudta, hogy nem szabad, de sem az edzésen, sem utána nem szólt.

-         Vajon miért nem?

-         Nem tudom. Én megkérdeztem tőle, nem azonnal, mert arra nem volt lehetőség, hanem egy kicsit később, hogy miért csinálta, nem tudta megmagyarázni.

-         Mindenesetre lebukott.

-         Igen, hát én egyedül mentem el a találkozó helyre, a Pipa utca és a Tolbuchin körút sarkára, ahol este hétkor kellett várni a kocsit, mert a város öt pontján volt találkozó. Ácsorogtam egy aktatáskával, amiből kilógott a futballcipőm. Arra emlékszem, hogy az utca közepén egy kocsma volt, mert ugye sétáltam, nem álltam egy helyben a Pipa utcában. Ez a Ferenc József híd, a Szabadság híd melletti Vásárcsarnok utáni első utca volt. Egy idő után kezdtem ideges lenni, mert elmúlt hét óra és nem jött senki. Én láttam, hogy bejött az utcába egy autó, egy amerikai dzsip kocsi, és azt is láttam, hogy két civil ruhás férfi szállt ki belőle. A gyanú nem merült fel bennem, hogy ez a két ember tulajdonképpen értem jött. Még hagytak ott egy kicsit sétálni és mentem a sarok felé és akkor hátulról megveregették a vállamat és megszólítottak a nevemen. Hogy hogy reagál az ember ilyen váratlan dolgokra! Olyan jóleső érzés fogott el, hogy te jó Isten, sötét van, este van és tudják, hogy ki vagyok és megismertek. Megszólalt az egyik pasi, hogy „Hova-hova, látjuk, utazni akar?, hát a táska nálam volt. Az a pillanat, amikor az ember agyában leesik az tízfillér, amikor ezt kérdezte, hogy hova-hova, akkor eszembe jutott, hogy itt csak egy lehetőség van, ha azt mondom, hogy várom a barátomat, aki megígérte, hogy levisz Dorogra a szüleimhez. Akkor úgy néztek rám és mondták, hogy innen sem vonat, sem autóbusz, sem hajó, semmi nem megy Dorogra. És ilyenkor az ember már mint a vízfolyás, mondtam, hogy egy barátom, aki Esztergomba megy, megígérte, hogy eljön értem és letesz Dorogon és ő majd továbbmegy. Hát nagyon barátságosak voltak és bizony belezuhantam ebbe.

-         Hát az ilyen embereknek volt stílusa, az biztos, a cél érdekében még kedvesek is lehettek.

-         Ők azt mondták, hogy: „Tudja mit, mi is arra megyünk. Szálljon be, jöjjön, elvisszük! Én beültem és az egyik oldalról és a másik oldalról beültek, és akkor olyan rossz érzésem támadt. Akkor már sejtettem, hogy valami közbejött. Ugye nem volt senki a találkozóhelyen, jön ez a kocsi és csinálják ezt a cirkuszt.

-         Amikor ez élesben megy az emberrel, akkor nem is kapcsol rögtön.

-         Igen. Mentünk a Bajcsy-Zsilinszky úton és az Andrássy út akkor Sztálin út volt és befordult a kocsi. Én akkor spontán hirtelen megszólaltam, hogy nem arra kell menni, hanem egyenesen. Még az egyik pasi, aki mellettem ült, ráütött a sofőr hátára és mondta, hogy: „Nem tudod, hogy merre kell menni?” Erre azt mondta a gépkocsi vezetője: „Na nem baj, majd a körútnál elfordulunk balra.” Mentünk a körút felé és átmentünk rajta egyenesen tovább és nem fordult balra, mondom: „Most megint balra kellett volna fordulni.” Erre már nem reagáltak. Mentünk még 100 méter és ott volt az Andrássy út 60., befordultak a mellékutcába, mert az épületnek azon az oldalán volt egy gépkocsi beálló az épületben, amit én már azóta hússzor megnéztem, ott semmiféle kocsi beálló nincs, mert az egész épületet átalakították. Kinyílt a nagykapu, akkor már tudtam, hogy vége. Akkor már nagy híre volt az ÁVH-nak, meg az Andrássy út 60-nak.

-         Hát hogyne, 47-ben!

-         Igen, de akkor még nem ÁVH volt, tehát nem Államvédelmi Hivatal, hanem ÁVO, Államvédelmi Osztály.

 

 „1947-ben két, 1948-ban pedig három alkalommal lehettem válogatott. Először egyébként 1947 auguszus 20-án szerepelhettem a legjobbak között, az Albánia ellen 3-0-ra megnyert mérkőzésen. A bajok 1949-ben kezdődtek, amikor is a MATEOSZ több játékosával együtt én is a disszidálást terveztem. Ám idő közben a dolog kitudódott, s pechemre egyedül én mentem ez a Nagyvásárcsdarnok elé, a megbeszélt találkozóra. Háromnegyed órás ácsorgás után megszólított egy úriember és egy terepjáróba invitált. Az ÁVÓ Andrássy úti bázisára vittek, Hosszú hetekig ki, s be jártam ott, de az ismételt puhítás ellenére sem írtam alá a beszervezési nyilatkozatot.”

 Amint Gyula bácsi elmondta, örült, hogy ennyivel megúszta, mert az ÁVÓ-nál ennél sokkal komolyabb gondjai is adódhattak volna. Így viszont védett az NB I-ben, később a MATEOSZ helyett a hasonló hátországgal rendelkező Teherfuvarban. Az újabb fordulatra 1950-ig kellett várnia.

 „Ebben az évben igazoltam a világ később egyik legjobb klubcsapatához, a Budapesti Honvédhoz, ezzel egyidejűleg a válogatottbeli helyem is megerősödött. Mivel a sport révén kivételezett helyzetbe kerültem, így az átlagemberek számára elképzelhetetlen élmények sokasága is zúdult rám a következő években. A kiugró eredmények sorát az 1952-es, helsinki olimpia nyitotta meg, ahol a döntőben a nagyon erős jugoszlávokkal szemben kiharcolt 2-0-s végeredmény egyben az olimpiai aranyérmet is jelentette számunkra.”

 A győzelmi sorozat pedig a következő két évben is folytatódott, egészen Bernig, a világbajnoki döntőig. Előbb azonban még egy kicsit elidőztünk az olimpiai döntőnél.  

 „Eddig nem sokan tudtak rólunk, Helsinkiben viszont már szerte a világban felfigyeltek ránk. Előtte is úgy gondoltam, hogy valamennyi sportoló életében a legnagyobb dolog az ötkarikás játékokon való részvételi lehetőség, az aranyérem birtokában pedig ez az érzés még erősebbé vált bennem. Tényleg keményen meg kellett küzdenünk minden egyes gólért és győzelemért. A románok ellen különösen nehéz dolgunk volt, mert a bíró az a szovjet Latisev volt, aki tíz évvel később, a chilei világbajnokságon Tichy Lajos szabályos góljának érvénytelenítésével tönkretette nemzeti együttesünket. Helsinkiben végül csak felállhattunk a győzelmi dobogó legfelső fokára; a Himnusz meghallgatása számomra semmihez nem hasonlítható élményt jelentett.”

 Az angolokkal szembeni kettős, a Wembleyben kiharcolt 6-3 majd 1954 tavaszán a Népstadionban kialakult 7-1 az addig verhetetlennek hitt angolok elleni, valóban világraszóló sikerekről nagy örömmel a hangjában beszélt, mind ahányszor a téma szóba került. Annál nagyobb letargia lett úrrá rajta, amikor az 1954-es, svájci világbajnokságra kellett emlékeznie.

 

 „Semmihez nem mérhető, óriási kudarcként éltem meg a világbajnoki döntő elvesztését, hiszen abszolút favoritoknak számítottunk! A megelőző négy és fél év eseményei mind azt valószínűsítették, hogy mienk lesz a világbajnoki trófea. Annál nagyobb csalódás volt a németek ellen elvesztett utolsó 90 perc, ami a világ magyarságának és nekem személy szerint is mérhetetlen szomorúságot okozott, amit a tragédiánál enyhébb szóval nem illethetek. Egész életem során még egyszer kerültem ilyen letargikus hangulatba, amikor a lakásomba betörve szinte minden, értékes relikviámat elvitték a gazemberek.” 

 A többször, indokolatlanul és évekre történt eltiltásai ellenére is 86 válogatottbeli szereplésig eljutott egykori világnagyság érthetetlen és felfoghatatlan tragédiaként idézte azt is, hogy 1954 végén kémkedéssel vádolták meg. 

 „Akkoriban a kémkedés felvetése, annak legenyhébb gyanúja is egyidejűleg magával vonta a hazaárulás vádját is. Ismételt, „puhító” meghallgatások, zárkában töltött hetek után házi őrizetbe kerültem, miközben az edzésektől és a mérkőzésektől is eltiltottak. Hetente voltak jelenéseim, egyszer a Belügyminisztériumban, a Jászai Mari téri „fehér házban”, másszor az ÁVH Fő utcai bázisán. Végül 1955 decemberében, Rákosi elvtárs döntése értelmében Tatabányára kényszerítettek. A válogatotthoz azokban a hetekben kapitányként odakerült Bukovi Marci bácsi pedig elintézte, hogy ismét védhessek a legjobbak között. Elvesztettem 21 lehetőséget, így azokkal már régen túljutottam volna a századik válogatottbeli szereplésemen…”

 Grosics Gyula az 1956 után a világban szétszéledt magyar válogatott itthon maradt tagjaival továbbra is pályára lépett a formálódó, új együttesben, de már erősen változó eredményességgel. A sikertelen, 1958-ban volt, svédországi vb után 1962-ben jobb eredmény elérésére volt kilátás, de Latisev megakadályozta csapatunk legjobb négy közé jutását.

 „Ez a chilei világbajnokság nem csak ezért maradt emlékezetes számomra” – hangsúlyozta. „Oda ugyanis már úgy utaztam ki, hogy előzetesen beadtam a Ferencvároshoz az átigazolási kérelmemet. Az MLSZ pártkatona vezetői még itthon megkapták a döntést és az erről értesítő levelet a csehek elleni vereséget követően adták át nekem. Talán kicsit elhamarkodottan, de ott, azonnal bejelentettem a visszavonulásomat. Pedig előzőleg arról ábrándoztam, hogy zöld-fehérben védve, akár még az 1966-os világbajnokságra is eljuthatok.”

 Bár a vb után még kétszer szerepelt a válogatottban - 1962.06.24-én Ausztria ellen 2-1, október 14-én Jugoszlávia nyert 1-0-ra -, de ezzel be is fejezte.  A hosszú távú remények így szertefoszlottak, Grosics Gyula pedig kikerült a civil életbe. Először az edzősködéssel próbálkozott.

 „Négy év elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: ez nem az én világom. Annál is inkább, mert már a hatvanas évek második felében egyre világosabbá vált előttem, hogy a magyar labdarúgás tartósan lefelé fog menetelni. Ezért amikor felkínálták a Volán SC elnöki posztját, azt örömmel elvállaltam. Ott dolgoztam egészen 1986-ig, a nyugdíjazásomig. Azért abban az időszakban is bejött egy kellemetlen epizód. Úgy adódott ugyanis, hogy 1984-ben a Történeti Hivataltól megkaptam a személyes anyagom egyharmadát. Ám ebből is sok minden kiderült és ismét meggyőződhettem arról, hogy nem véletlenül jelentettek rólam párhuzamosan négyen is. 1956-ban például a Serleg utcában laktam, ahol fiatal forradalmárok egy csoportjának felajánlottam a pincémet arra, hogy éjszakára ott tárolhassák a fegyvereiket. Bár a november 4-i fordulat utáni napon sikerült egy honvédségi autóval a felhalmozott készletet hiánytalanul elszállíttatnom, erről is tudtak!”

  Nyugdíjba vonulását követően meglehetősen aktívan politizált: a Magyar Demokrata Fórum kétszer is jelölte parlamenti képviselőnek, de az Országházba végül nem sikerült bejutnia. A látszólagos balsiker ellenére sem tört le, s ahol módja volt, mindig következetesen kiállt elvei mellett. Közben 2008. március 25-én nagy erkölcsi elégtételként megérhette, hogy a Ferencváros igazolt labdarúgójaként néhány percig a zöld-fehérek kapuját védhette a Sheffield United elleni barátságos találkozón. 2012-ben, a nagy magyar sikereket hozott londoni olimpiát követően szó szerint a következőket nyilatkozta:            

 „Élénken érdeklődöm az ország gazdasági és politikai helyzetének alakulása iránt, s persze figyelemmel kísérem a nagy világversenyeket is, amelyeken - elsősorban is az olimpiákon - hatalmas magyar szívvel szurkolok színeink képviselőinek. Nagy örömömre, a londoni ötkarikás vetélkedők szinte valamennyi, magyar vonatkozású eseményét láttam a tévében. Természetesen örülök a győzelmeknek, az érmeknek, de még a nyolcadik helyeknek is, mert azokat is nagy sikernek tartom. Ezer százalékig egyetértek a lólengésben győztes Berki Krisztiánnal, aki azt hangsúlyozta, hogy az ő győzelme nem csak az övé, hanem a világ bármely sarkában élő magyaroké is! S hogy egy kicsit politizáljak is a végén, hát elmondanám mintegy zárszóként, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen nem értek. Nem értem, hogy ez az ország, a mi Magyarországunk, amely ezer éven át vérzett Európáért, s mindig védőbástyája volt a kontinensnek, ugyan miért érdemli meg ezt a minősíthetetlen bánásmódot az Európai Uniótól?”

 Ezt a találkozást követően, a 2014-ben bekövetkezett haláláig is többször összefutottunk. Így ott voltam 2014 februárjában a Budapest XI. kerületi Bikszádi utcában lévő, a róla elnevezett  „Ujbudai Grosics Gyula Sport Általános Iskola” tornatermében, ahol - mint később kiderült - az utolsó, a 88. születésnapján köszöntötték. Ott ezt mondta:

 „Megvallom, elérzékenyültem a fogadtatás láttán. Arra kérlek benneteket, tegyetek meg mindent azért, hogy ez a nemzet, Magyarország még sok ezer évig legyen a világnak és Európának egyik büszkesége. Ehhez kívánok nektek erőt, egészséget és sok tanulást.” Majd így folytatta: „Az Aranycsapat elkényeztette az ország sportközvéleményét, hiszen egy időben több világklasszis is játszott abban az együttesben. Ma viszont egyetlen, olyan labdarúgónk sincs, aki nemzetközi szinten is tartást tudna adni a válogatottnak. Ettől függetlenül a televízióban figyelemmel kísérem a hazai bajnokikat. Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb megint lesz komoly erőt képviselő nemzeti együttesünk. Addig pedig örömömet találom Gyurta Dánielben, Berki Krisztiánban és a többi, olimpiai-, világ- és Európa-bajnok magyar sportolóban.”

A következő hónapokban mind szomorúbb hírek érkeztek Grosics Gyula állapotáról. Az idős, megfáradt sportembernek egyre kevesebb ereje maradt a sűrűsödő kórházi kezelések utáni visszatérésekhez.  Az év június 13-án pedig feladta a kilátástalanná vált harcot.

Ami biztosra vehető: emlékét generációk sora őrzi majd szeretettel.