A NEMZET SPORTOLÓI: POLYÁK IMFRE

Lajosmizséről indult világhódító útjára

Polyák Imrével szemben elfogult vagyok. Ennek oka egy „ősrégi” újságkivágás, amelyet sokadszor tartok a kezemben. Alatta a felírat: Pajtás, 1966. december 8. Természetesen a sportoldalról van szó, amelyen az egyik kép az asztaliteniszező Kóczián Évát mutatja, a másikon pedig Polyák Imre látható, amint éppen eldobja ellenfelét.

 Polyák akkor már olimpiai bajnok volt, hatalmas népszerűség övezte, hiszen akkoriban - ha lehet – még nagyobb volt az elnyúló ünneplés, mint mostanában. Amikor a későbbi évek során többszörösen is megköszöntem neki, hogy befutott emberként sem tért ki egy fiatal srác megkeresése elől, mindig azt válaszolta: „Pajtás, nekem mindenki egyforma ember. Mindenkivel szívesen elbeszélgetek, akit érdekel a véleményem!”

Az emlékek tárában bőven van mit felidézni ebben az ő valóban kivételesen eredményes és követésre méltó életútjával kapcsolatosan.

- Miért éppen a birkózást választotta – ez az első kérdés hozzá. 

   „Véletlenül lettem birkózó, hiszen a háború után végképp nem volt sok választásom. Nagy élményt jelentett számomra a rádión hallgatni az 1948-as, londoni olimpia közvetítéseit. Különösen Bóbis Gyula és Szilvásy Miklós menetelése ragadott meg, amelynek végén Bóbis aranyérmes lett, Szilvásy pedig ott még be kellett érje a második hellyel. Teljesen lekötötte a fantáziámat az eseménysorozat és végül abban maradtam önmagammal, hogy márpedig mindent megteszek azért, hogy egyszer én is eljussak egy olimpiára!”

 - Ehhez némi szerencsére is szüksége volt…

 „Feltehetően a londoni, magyar birkózó sikereknek is részük volt abban, hogy Lajosmizsén még 1948 őszén elhatározták a birkózó szakosztály megalakítását, amelynek foglalkozásain a bátyámmal kettesben, heti három alkalommal mi is rendszeresen részt vettünk. A szüleink egy jó ideig nem is tudták, hova járunk. 1949-ben azután döntő változtatásra határoztuk el magunkat, felköltöztünk Budapestre. Nappal Kőbányán kádárként dolgoztunk, közben pedig folyamatosan kerestük a lehetőséget, hol is tudnánk a birkózást folytatni? Végül Újpestre esett a választásunk, ahol éppen egy Londonban, a kötöttfogásúak pehelysúlyú súlycsoportjában bronzérmet szerzett versenyző, Tóth Feri bácsi csoportjában kötöttünk ki.. Már az első alkalommal jól éreztük magunkat ott. Jó volt a társaság, ráadásul Feri bácsi határozottan tehetségesnek is tartott, s bíztatott a folytatásra. Nagy, sportbeli élményeim között tartom számon az 1949-es országos ifjúsági bajnokságot, ahol először léphettem szőnyegre hivatalos versenyen. Annak rendje, s módja szerint ki is kaptam a Baranya Pistától! A következő szezonban, 1950-ben viszont már én lettem az első súlycsoportomban, az országos ifjúsági bajnokságon.”          

 - Az ifjúsági bajnoki cím csak a kezdetet jelentette, egy kivételesen sikeres karrier első állomását.

  „1951-ben már a felnőttek között is megmérettethettem magamat. Mivel ott sem adtam alább egy második helynél, ez egyben azt is jelentette, hogy szinte automatikusan behívtak a válogatott keretbe.

Még ez évben eljutottam Berlinbe, a Főiskolai Világbajnokságra, ahol úgy végeztem másodikként, hogy csak a szovjet riválisomtól kaptam ki.”

 

 - Az olimpiákat leszámítva tizenkét éves veretlenségi sorozatot ért el.         

 „Berlint követően egészen 1963-ig nem vert meg senki, pedig csak az olimpiákra és a világbajnokságokra fogyasztottam le, a többi alkalmakkor mindig egy súlycsoporttal feljebb indultam. 1963-ban is csak azért vesztettem egy meccset a világbajnokságon, mert ínszalagszakadást szenvedtem. Az olimpiákon azonban valami mindig közbejött. Rómában, az 1960-as olimpián például olyan kegyetlen sorsolást kaptam, amelynek révén szinte pihenő nélkül kellett háromszor, egymás után birkóznom. Ez az embertelen sorsolás egyben az aranyérem ismételt elvesztését jelentette.”

 - Róma mellett melyik olimpiát számítja a pechesek közé?          

 „Helsinkiben nem volt reális esélyem a végső győzelemre, a szovjet Punkin ellen nem volt győzelmi esélyem. 1956-ban, Melbourne-ben viszont normál esetben oda kellett volna érnem. Ám az ott megrendezett olimpia nekünk, magyaroknak abszolút speciális légkörben zajlott. Már a kiutazásunk körülményei is ezt az állításomat támasztják alá, ott pedig csak fokozódtak a gondjaink. A Budapestről szaggatottan érkező telefonhívások senkit nem nyugtattak meg. A kinti magyarok pedig elborítottak a szeretetük ezerféle megnyilvánulásával. Rendszeresen hívogattak minket a legkülönfélébb alkalmakra, miközben még javában tartottak a versenyeink. Állítom, nyugodt légkörben az a csapat túlszárnyalhatta volna a helsinki tizenhat aranyérmes csúcsot, de végül örülnünk kellett a kilenc első helynek is.”    

- Tehát akkor Róma mellett a Melbourne-i elszalasztott lehetőséget sajnálja?

 „Így igaz. Melbourne-ben ugyanis a finn Maekkinen ellen nyernem kellett volna. Elsősorban az adott körülmények miatt ez nem jött össze. Így nem volt mit tennem, Róma után úgy döntöttem: negyedszerre is nekiveselkedek. Versenyalkalom bőven volt, leginkább a keleti országok felé vehettük az irányt. Ezek a túrák bizony nagyon megkeményítették az embert. Nekünk már akkoriban rá kellett jönnünk, hogy az igazán nagy eredmény eléréshez egész éves, folyamatosan kemény munkára van szükség.”

 - Ez a folyamatosság akár 365 napot is jelenthetett?

 „Esetemben akár már egyetlen nap kihagyás is megbosszulhatta volna magát. Ami engem illet, elmondhatom magamról, be is tartottam ezt a receptet. Ha befejeződött egy verseny, a következő napon én már egészen biztosan a birkózóteremben voltam. Persze az elvégzett munkának nem csak a mennyiségről kellett szólnia, hanem a  szakmai igényességről is.”

 - Szerencsére akkor is kiváló szakemberek vezették a magyar birkózósport elitjét.

 „Ezen a téren is jól álltam, hiszen olyan mestereim voltak, mint Matura Miska bácsi, Papp László és Kárpáti Károly. Egész életemben hálás voltam nekik a velem végzett, sokoldalú foglalkozásokért.   Miska bácsinak különösen sokat köszönhetek, mivel ő szakmailag és pedagógiailag is kivételes egyéniség volt. Segítségük nélkül biztosan nem alkalmaztam volna oly sikeresen a kedvenc fogásaimat, a féljármot, a dupla jármot és az ezekből indított karfelszedéseket. De otthonosan mozogtam a földharcban is, ahol ugyancsak szívesen gyötörtem az ellenfeleimet.”

   - Mindez nem ment volna, ha nincs kifogástalan erőállapotban?                 

 „Így van. Ezért dolgoztam olykor erőn felül is, mert a kondíciómra mindig kényes voltam. Biztos vagyok abban, hogy azóta sincs senki, aki annyit edz, mint én annak idején. Ha nincs meg a tökéletes fizikai erőállapot, akkor fordul elő az, hogy a mérkőzések utolsó másodperceiben is el lehet veszteni egy, már megnyertnek tekinthető ütközetet!”

  - Időzzünk még egy kicsit a pályafutását megkoronázó, 1964-es olimpiánál. Mit kellett változtatnia ahhoz, hogy végre megszerezhesse az olyannyira áhított aranyérmet?

 „Tokió előtt pontosan tudtam, hogy ez az utolsó, reális lehetőségem. Erre gondolva építettem fel a legaprólékosabban a követendő taktikámat, s ezeket az elveket kínos precizitással be is tartottam a szőnyegen. Levontam a korábbi ötkarikás szerepléseim legfőbb tanulságait és igyekeztem okulni is azokból. Az előző alkalmakkor nem mindig jól osztottam be az erőmet. Olyankor is birkóztam, amikor már előbb befejezhettem volna egy-egy mérkőzést. Ezért a japán fővárosban az eső másodpercektől lehetőleg a tusgyőzelmekre törekedtem. El is értem, hogy három, kétvállas győzelmem révén jó erőben állhattam szőnyegre a szovjet Rurua elleni, mindent eldöntő, utolsó ütközetre. Mondhatom, kegyetlen iramú mérkőzés volt, ahol Rurua mindent megtett a győzelemért. Annyira elfáradt, hogy az eredményhirdetés után úgy kellett letámogatni a szőnyegről. Olyannyira jól birkóztam, hogy a döntő utolsó percében már az oroszoknak is legalább a nyolcvan százaléka nekem drukkolt!”

 - Mennyiben változott az élete a negyedik próbálkozásra végre megszerzett olimpiai aranyérmet követő időszakban?                      

 „Ami a legfontosabb: maradtam a sportágban, ugyanis felkértek, legyek a kötöttfogású válogatottak edzője. Továbbra is ugyanúgy birkóztam, mint a többiek, akik (Alker Imre, Varga János, Kiss Ferenc, Bajkó Károly, Csatári József, Kozma István) rendkívül jó társaságot is alkottak, öröm volt velük dolgozni. Ha Tokióban nem tudom kiharcolni az első helyet, úgy alighanem Mexikóvárosban is a siker reményében indulhattam volna, annyira jó állapotban voltam 36 éves koromban is.”

 - Mexikóváros után München következett.

 „Hatodik, egymást követő olimpiámra még eljutottam szaktanácsadói minőségben. Ezt követően már inkább a magánélet került előtérbe. Minden reggel négykor keltem. Utam előbb a borozómba vitt, majd onnan mentem a munkahelyemre, a Belügyminisztériumba. 1982-ben nyugdíjas lettem, a borozót még jó ideig vittem, majd azt is leadtam. Azután sem unatkoztam, hiszen a családi ügyintézés, ingázás a szentendrei nyaraló és a zuglói lakás között, a televíziózás és a baráti kapcsolatok ápolása mindig kitöltötte az időmet.”

  - Kevesek érték meg, hogy még életükben könyvet írjanak róla. Önnek ez is megadatott.

 „Nagy megtiszteltetés volt ez, örültem is neki. Nem túlzok, ha azt mondom: engem, már életemben nagyon sokan szerettek. Az esett a legjobban, amikor a könyvhöz készülő fényképfelvételekre az első, hívó szóra mindenki eljött.”

     A Nemzet Sportolója, Polyák Imre személyesen már 2010 novembere óta nem tudja fogadni a sok jó barátot, ismerőst. Akik emlékét ápolni akarják, földi maradványai előtt, a budapesti Szent István Bazilika altemplomában felkereshetik egy főhajtás erejéig.

  Megérdemli.  

(Jocha Károly) 

Polyák Imre

Született: 1932. 04. 16, Kecskemét            

Elhunyt: 2010. 11. 15. Budapest

Klubjai: Lajosmizse, Újpesti Dózsa

Első edzői: Fózer Béla, Tóth Ferenc

 

Legjobb eredményei:

     olimpiai bajnok (1964)

     olimpiai ezüstérmes (1952, 1956, 1960)       

     világbajnok (1955, 1958, 1962)

     világbajnoki II. hely (1961, 1963)

     Főiskolai világbajnok  (1954)

     Főiskolai VB II. hely (1951)

     Magyar bajnokság (11-szeres győztes)

     Magyar bajnokság II. hely (1 alkalommal)

     Magyar bajnokság III. hely (1 alkalommal)

Díjai, elismerései

• A Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1954)
• Az év magyar sportolója (1958, 1962)
• Az év magyar birkózója (1964)
• A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1994)
• MOB Olimpiai aranygyűrű (1995)
• A Köztársasági Elnök aranyérme (1996)
• az évszázad birkózója (2000)
• vitézzé avatták (2000)
• A birkózó Hírességek Csarnokának tagja (2003)
• A Nemzet Sportolója (2004)
• MOB-érdemrend (2005)

Emlékezete

• Borbély Pál: Erős akarattal című könyve (1966)
• Szekeres István: Polyák az évszázad birkózója című könyve (2003)
• Polyák Imre Sportcsarnok Lajosmizsén (2014) 
  
  (Fotók: MTI Archivum)