A súlyemelés csillagai

Akakiosz Kahiaszvilisz

Süleymanogluhoz hasonlóan a keleti blokkot otthagyva ő is máshol keresett boldogulást, részben a származása miatt. Görög édesanya szülte, de rosszkor, rossz helyen: 1969-ben a Szovjetunióban. Egészen pontosan Grúziában, ahol a barcelonai olimpiára a világ legkiválóbb 90 kilós súlyemelőjévé fejlődött. De akkor már csak maradványai voltak a Szovjetuniónak, az aranyérmet a Független Államok Közösségének versenyzőjeként nyerte.

Amikor Grúzia tényleg független állam lett, Kahiaszvilisz a kivándorlás mellett döntött, és 1994 őszén hivatalosan is görög lett. Atlantában a kilencvenkilenc kilósok között, vagyis a korábbinál egy kategóriával feljebb lett olimpiai bajnok, Sydneyre viszont megváltoztatták a súlyhatárokat, ekkor kilencvennégy kilóban indult, s begyűjtötte harmadik aranyát. A harmadik súlycsoportjában.

Nagyon akart negyedik aranyérmet is, az első négyszeres bajnokává válhatott volna a sportágnak, de talán ennél is fontosabb volt a számára, hogy Athénban saját közönségének nyerjen egyet.

A 2004-es játékokon egészen felemelő hangulat uralkodott Niké-csarnokban, midőn Kahiaszvilisz megjelent a közönség előtt, és földöntúli csend, mialatt a mázsákkal megküzdött. Ekkor kezdett el jó hangosan a mobiltelefonján beszélni egy újságíró, őt ezért majdnem meglincselték a teremben.

De ezen az estén a hellén zászlóba öltözött szurkolók minden erőfeszítése kevés volt, hogy elegendő energiát adjanak át Akakiosz Kahiaszvilisznek, vagy talán éppen a túlzott várakozás súlyát nem bírta el, és üres kézzel maradt a nap végére.

A szintén háromszoros bajnok Pirrosz Dimasz két nappal korábbi szerényebb mutatványa, és a doppingbotrányok után az újabb görög tragédiát már nem tudta feldolgozni a közönség, és az ajtót maga mögött bezárva síri csendet hagyott az arénában.

Kahiaszvilisz az újságírók elé állt, s azzal igyekezett vigasztalni az övéit, hogy Pekingben megint örömet akar majd szerezni nekik.

2008-ban viszont harminckilencedik születésnapját ünnepli már.

Naim Süleymanoglu

A XX. század második fele ráébresztette a törököket, hogy a legjobb, ha Kelet-Európa szocialista országaiból visszatérnek oda, ahonnan jöttek a középkorban: Anatóliába. Naim Süleymanoglu tizenkilenc évesen döntött úgy, hogy Bulgária helyett jobb neki eggyel keletebbre.

Elősegítette e döntést, hogy a saját nevét sem használhatta a bolgár zászló alatt, előbb a Süleymanoglu szlávosított változataként, Szulejmanov néven emelgette a súlyokat, majd lett belőle Salamanov, a török kisebbségre ráerőltetett névhasználati törvény miatt.

Törökország tárt karokkal várta saját fiát, a nyolcvanas évek legtehetségesebb fiatalját, aki már tizenhat évesen felnőtt világrekordot tudott dönteni.

Húszon innen világbajnoki címet és három Eb-aranyat nyert Bulgáriának, de egy melbourne-i túrán nyoma veszett. A kinti török nagykövetségen jelentkezett, és hamarosan Ankarában találta magát, egy őt köszöntő tömeg közepén. Népe bizalmát és szeretetét három olimpiai győzelemmel viszonozta, miután igazi hazája egymillió dollárért megvásárolta a bolgároktól a versenyzési jogát.

Szöul az első olimpia aranyának helyszíne, a következő években viszont igen mély gödörben találta magát, mielőtt Barcelonában ismét a csúcsra jutott. Gerincsérülése következtében abba akarta hagyni a súlyemelést, a budapesti vb-re például csak szakvezetői minőségben érkezett, mégis ezután várt rá az igazi aranykor. 1991 és 1996 között zsinórban hat összetett vb-címet nyert, és két újabb olimpiai aranyat. Atlantában a görög Leonidisz lökésben világcsúcsot javított a 64 kilósok között, hogy Süleymanoglut letaszítsa a trónjáról, de Nagy Szulejmán összetett világrekorddal válaszolt. A testsúlya közel háromszorosát, 187,5 kilót lökött a feje fölé, a fogásnemben ez is új csúcsot jelentett.

Sydneybe is elutazott, hogy negyedik olimpiai aranyát is begyűjtse, de semmi eredményt nem ért el: érvényes kísérlet nélkül kiesett a szakításban 145 kilón.

Az egyébként nem túl sportszerű életet élő Süleymanoglu (káros szenvedélyek, házasságon kívüli gyerek) az új évezredre gazdag és elegáns sportdiplomata lett, 2000-ben a Nemzetközi Súlyemelő Szövetség alelnökévé választották.

Pirrosz Dimasz

Kilencvenkettőben nyolcvannyolc év után nyert újra súlyemelő aranyérmet Görögországnak, aztán kétszer is megvédte a címét, majd Athénban bronzéremmel búcsúzott a közönségtől.

A nyolcvankét kilósok között tündöklő Dimasz éppúgy határon túli görögnek született, mint a tíz kilóval nehezebb Kahiaszvilisz, együtt nyerték az aranyakat, és ugyanakkor áldoztak le a napjaik.

Dimasz albán állampolgárként élt és versenyzett 1991-ig, húszéves koráig, vagyis egy évvel Barcelona előtt költözött Görögországba.

Szerencsés ember, hiszen három olimpiai aranya közül kettőt is úgy nyert, hogy egy fél kilóval sem emelt fel több súlyt, mint a második vagy a harmadik helyezett, ellenben egy picit kevesebbet nyomott náluk – legalábbis a többségüknél.

1992-ben a lengyel Siemionhoz és a FÁK-at képviselő Szamadovhoz hasonlóan 370 kilóval fejezte be a versenyt, utóbbi a legnagyobb testsúlya miatt a harmadik helyre sorolódott. Siemion és Dimasz viszont pontosan ugyanolyan súlyosan versenyzett, köztük így egy új szabály döntött, amelynek értelmében holtverseny esetén az az első, aki előbb eléri az összetett eredményét. Dimasz volt a nyerő.

Négy évvel később sokkal tisztábban derült ki, hogy ő a legjobb. Világrekorderként érkezett Atlantába, s mind a szakításban, mind a lökésben újabb csúcsot állított fel, így kilenc kilót vert a német Marc Husterre.

Sydneyben viszont újra a régi izgalmak vártak rá, vagy még annál is nagyobbak. A szakításban első két kísérletét elrontotta, a harmadikkal végül negyedik helyen csak túlélte valahogy a fogásnemet. A lökésben a grúz Aszanidze meg szegény Huster előnyét is lefaragta, és ő is 390 kilóval zárta a viadalt. Előbbinél 64 grammal, utóbbinál 16-tal volt könnyebb, így kapta meg ő az aranyérmet, harmadszor is.

Utána éveken át nem kísérletezett a tárcsákkal versenyszerűen, de az athéni olimpiának természetesen nem tudott ellenállni, még ha az aranyra ekkor már kevés is volt az esélye. A szurkolóktól és a pódiumtól a bronzérem megnyerésével köszönt el, felállva ünnepelték a görögök, ő pedig otthagyta előttük emlékbe a cipőit.