Atlanta 1996 beszámoló

Így történt, magyar szemmel

A második világháborút követően, de talán az újkori játékok százéves történetében még soha, egyetlen olimpia sem szolgált annyi – valljuk meg őszintén – fölöttébb kínos meglepetéssel, mint az atlantai. Kezdődött még 1990 őszén Tokióban, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 96. ülésén, midőn a hat pályázó közül Belgrád, Manchester, Melbourne és Toronto elbukott, és az ötödik, a legizgalmasabb menetben a százszázalékosan biztos esélyesnek vélt Athén 35 szavazatával szemben Atlantára 51 NOB-tag adta a voksát. Így nem az ókori mintát adó és az első újkori játékokat rendező görögök nyerték el az aranyolimpia rendezési jogát.

Inkább lidércnyomás

Folytatódtak a kellemetlenségek a házigazdák elképesztő bizonytalanságával, amit egyebek között a versenyszínhelyek többszöri változtatása mutatott meg. Amikor aztán a rajt előtti napokban nem akartak mûködni a korábban más országokban jól bevált, mindentudó, az érdeklődőket az információk áradatával ellátó számítógépek, már gyanakodni kezdett a sportvilág. A teljes zûrzavar, azaz inkább káosz a megnyitó éjszakáján lett úrrá az olimpia városában. A több mint tízezer sportoló és szakvezető jó négyórás várakozás után kezdhette csak meg a máskor színpompás bevonulást, majd a mûsor végeztével ezt a tömeget egyetlen, szûk játékoskijárón akarták kiterelni a stadiontól fél kilométernyire kijelölt buszpályaudvarra, ahol félóránként tûnt fel négy-öt autóbusz. Kocsmai verekedéseket idéző ökölharc árán is csak nehezen lehetett felkapaszkodni rájuk. Végül számosan csak virradat után, elcsigázva érkeztek vissza az olimpiai faluba, ahol ráadásul csaknem minden éjszaka vijjogva szirénázott a túl érzékenyre beállított biztonsági berendezés. A tökéletes biztonságot fogadkozva ígérő Szövetségi Nyomozó Iroda, az FBI is alaposan levizsgázott. Az olimpiai falu lakóitól ugyanis – példátlan módon – ujjlenyomatot vettek, és személyazonosságukat annak segítségével is lépten-nyomon ellenőrizték, úgymond a biztonság érdekében, miközben az Olimpiai parkban elkövetett robbantásos merénylet igazi tettesét (vagy tetteseit) még négy év múltán sem sikerült kézre keríteni. Nem túlzás, hogy a résztvevőknek, az olimpiai falu lakóinak lidérces álmaikban jön elő Atlanta. Annak az olimpiának az emléke, amelyet a Coca-Cola és a világot minden fontos eseményről első kézből tájékoztató CNN hírtelevízió fővárosában rendeztek meg.

Lewis kilencedik aranya

Ilyen közjátékok után a sportvilág jogosan várta élénk érdeklődéssel a záróünnepélyen a NOB elnökének hagyományos gyorsértékelését. Az a megszokott fordulat, hogy „minden idők legnagyobb olimpiája", egyszerûen nem hangozhatott el. Juan Antonio Samaranch azonban nem hiába töltötte be a Spanyol Királyság első moszkvai nagyköveti tisztét, s mozgott nagyon otthonosan a diplomácia világában, a versenyeket a „különleges játékok" szóösszetétellel jellemezte, s azt mindenki úgy érthette, ahogy akarta. Mindez a házigazdákat nem zavarta abban, hogy az olimpiai játékok rendezésére és szervezésére alakult magántársaság vezetőjének, a szemüveges ügyvédnek, Billy Paine-nek ne emeljenek szobrot az Olimpiai parkban, alig néhány száz méterre attól a helytől, ahol az a bizonyos bomba robbant; igaz, ő nemcsak túlélte a merényletet, hanem meg is gazdagodott az olimpián.

Atlanta kudarca igazán nem a nagyszerûen felkészült, kiváló versenyzőkön múlt. A mûsor tovább bővült, már 271 számban avattak bajnokot, és – rekordként – 197 ország sportolói indultak küzdelembe. Az olimpiai mozgalom örvendetes módon helyreállt egysége a korábbi célkitûzésnek megfelelő, teljes olimpiát hozott, minden tagország részvételével. A fantasztikusan nagy sorozatok közül is kiemelkedik Carl Lewis teljesítménye. A kiváló atléta kilencvenezer néző tomboló ünneplése közepette Los Angeles, Szöul és Barcelona után a negyedik olimpiáján is megnyerte a távolugrást. A feledhetetlen Jesse Owens rekordját már Los Angelesben beállította, nyert egyetlen olimpián éppúgy négy aranyat, mint a nagy atlétaelőd Berlinben. Most viszont már diszkoszvető honfitársát, Al Oertert is utolérte, negyedik olimpiáján győzött ugyanabban a versenyszámban. Ezzel kilencre növelte olimpiai aranyérmeinek számát, utolérve Paavo Nurmit, a finnek csodafutóját, Larisza Latinyinát, a torna szovjet kiválóságát és Mark Spitzet, az úszás amerikai fenoménját.

Egerszegi-varázslat

Ha már szóba kerültek a nagy sorozatok, evezhetünk hazai vizekre is: Egerszegi Krisztina Szöulban még gyerekként nőtt a szteroidokkal hizlalt, tenyeres-talpas, gyanúsan mély hangú Brünhildák fölé, Barcelonában utcahosszal győzött, és Atlantában már triplázott, az úszóverseny legbiztosabb győzelmét aratta Bill Clinton amerikai elnök jelenlétében. Harmadik olimpián nyerte meg ugyanazt az egyéni számot, a 200 méteres hátúszást. Mindezt előtte csak Dawn Fraser, a minden idők legjobb úszójának tartott ausztrál bajnoknő tudta végrehajtani, midőn Melbourne, Róma és Tokió viadalán is győzött a 100 méteres gyorsúszásban.

Atlanta uszodájának királynője második bajnokságunkat nyerte. Az elsőre bizony sokat, öt napot kellett várni, míg barcelonai ezüstje és világbajnoki aranyai után Rózsa Norbert, kicsit kacskaringós utat járva végig ugyan, de végül felkapaszkodott a dobogó legfelső fokára. Pedig a versenyek előtti esélylatogatás kedvezőbb, „aranyosabb" nyitányt ígért. Ám Repka Attila és Farkas Péter, a két „karfiolfülû" barcelonai győztes erejét ezúttal elvitte a fogyasztás, Atom Anti, azaz Kovács Antal sem robbant úgy, mint a katalán tatamin, és a párbajtőröző hölgyek nem tudtak élni egyértelmûnek látszó esélyükkel. Az úszók gyengébb rajtját végül – Rózsa és Egerszegi után – az egyes surranópályáról bajnokként célba érkező Czene Attila feledtette. A negyedik győzelem Kiss Balázs nevéhez fûződött, aki Németh Imre, Csermák József és Zsivótzky Gyula méltó utódaként igazolta a magyar kalapácsvetés jó hírét. Kovács István, azaz Kokó is remekelt a ringben, és a magyar ökölvívás tizedik olimpiai aranyát nyerte, amelyet az ünnepélyes eredményhirdetés után azon nyomban mestere, Szántó Imre nyakába akasztott, edző és tanítvány igaz barátságának és együttmûködésének egyértelmû jeleként. Az immár tartósan magyar sikersportágnak számító kajak-kenu képviselői is kitettek magukért. Az első napi 1000 méteres döntők során szerzett érmes helyezések – a kajak négyes ezüstje és a kenusok két bronza – után megérkeztek az aranyak is: Kőbán Rita harmadik olimpiáján egyesben sem talált legyőzőre, s a Horváth–Kolonics-kettős is sikerrel „berúgta" a célba kenuját. A sportág Mexikó és Szöul után harmadik alkalommal tudott duplázni.

Az éremtáblázat és a nem hivatalos pontverseny élcsoportjában nem történt lényeges változás. Az első három helyen továbbra is az amerikai, az orosz és a német csapat osztozott, Kína és a következő olimpia rendezője, Ausztrália is felzárkózott. A nagyobb európai országok közül figyelmet érdemel a franciák és az olaszok megerősödése, különösen azért, mert komoly állami támogatással, központilag irányított felkészüléssel aratják sikereiket, ami korábban az egykori szocialista országok sportját jellemezte. Kuba elsősorban az ökölvívósikerekkel tartozik az élbolyhoz, a volt házigazdák pedig – gondolunk a Koreai Köztársaság és Spanyolország versenyzőire – őrzik helyüket. Alaposan megszaporodtak a magyar sportolók vetélytársai. Mérlegünk elismerésre méltó – még akkor is, ha az atlantai csapat a nem hivatalos pontversenyben megszerzett tizenegyedik helyével, minimális különbséggel ugyan, de elmaradt a Magyar Olimpiai Bizottság eredeti célkitûzésétől. Ennek ellenére megtartottuk helyünket a világ közvetlen élvonalában, bár az összteljesítményhez nem minden sportág tudott a reményeknek megfelelő mértékben hozzájárulni.

A versenyeket 27 sportág: asztalitenisz (4), atlétika (44), baseball (1), birkózás (20), cselgáncs (14), evezés (14), gyeplabdázás (2), íjászat (4), kajak-kenu (16), kerékpározás (14), kézilabdázás (2), kosárlabdázás (2), labdarúgás (2), lovaglás (6), ökölvívás (12), öttusa (1), röplabdázás (4), softball (1), sportlövészet (15), súlyemelés (10), tenisz (4), tollaslabdázás (5), torna-ritmikus sportgimnasztika (14+2), úszás-mûugrás-szinkronúszás (32+4+1), vitorlázás (10), vívás (10) és vízilabdázás (1), összesen 271 versenyszámában 197 ország 6809 férfi és 3497 női, összesen 10306 versenyzőjének részvételével rendezték meg.

MAGYARORSZÁGOT 22 sportág: asztalitenisz (3), atlétika (17), birkózás (11), cselgáncs (7), evezés (2), íjászat (1), kajak-kenu (12), kerékpározás (1), kézilabdázás (1), labdarúgás (1), lovaglás (2), ökölvívás (5), öttusa (1), sportlövészet (11), súlyemelés (5), tenisz (4), tollaslabdázás (1), torna-ritmikus sportgimnasztika (13+1), úszás-mûugrás (26+2), vitorlázás (7), vívás (10) és vízilabdázás (1), összesen 145 versenyszámában 148 férfi és 66 női, összesen 214 versenyző képviselte a XXVI. Nyári Olimpiai Játékokon.