Az ökölvívás csillagai

Felix Savón

A 198 centis kubai a harmadik bokszóriás, akinek sikerült három olimpián győzni. Annak ellenére, hogy őt is megfosztották Marx, Engels és Lenin legjobb tanítványai egy olimpiai arany lehetőségétől, mivel Castróék nem hagyták indulni saját sportolóikat Szöulban.

Savón akkor is, huszonegy évesen a legjobb lehetett volna a világon. Három évvel korábban Kuba nehézsúlyú bajnokának mondhatta már magát, és e címét visszavonulásáig, azaz 2000-ig megőrizte egy tehetségekkel sűrűn lakott országban. Élete során 582 meccset vívott meg, ezek közül 19-en tudták legyőzni, de olimpián soha. Barcelonában egyetlen komoly ellenfele volt, az amerikai Danell Nicholson, aki az utolsó felvonásban még vezetett. Máskor ilyen eredmények születtek a karibi bajnok mérkőzésein: 14-1 az 1992-es fináléban a nigériai David Izonritel ellen. 20-2 az 1996-os fináléban a kanadai David Defiagbonnal szemben. És végül 21-13 a 2000-es játékok utolsó meccsén az orosz Sultan Ahmed Ibragimov ellenében - harminchárom esztendősen Savón még mindig ilyen teljesítményre volt képes. Volt egy mumusa, az üzbég Csagajev, de ő Sydneyben már azelőtt kiesett, hogy a kubaival összekerült volna.

Utána abbahagyta Felix Savón, mégpedig hatszoros amatőr világbajnokként. Profi vb-címre ő sem vágyott, Castróhoz lojális emberként nem is igen vágyhatott, pedig bőven kapott ajánlatot nagy elődjéhez, Stevensonhoz hasonlóan. Sportolói pályafutása után a ring szélén maradt, s fiatal kubai öklözőkkel kezdett foglalkozni.

Teofilo Stevenson

Három olimpiáján csak két ember volt, aki kibírta vele egy ringben a meccs végéig. Ez volt az utolsó két olimpiai fellépése. Lévai István a moszkvai olimpia 91 kilogrammos elődöntőjén defenzív ökölvívással, de tulajdonképpen az egyetlen lehetséges taktikával megúszta Stevenson pofonjait, egyik kezével csak kóstolgatta őt a 195 centis kubai –másikat néha ugyan eleresztette, de nemigen találta el tisztán.

A döntőt is pontozással nyerte Teofilo Stevenson, és Papp László után ő lett a második bokszoló, aki harmadszor is elhódította az aranyérmet.

Egyik német áldozata, amikor visszaemlékezett a kilátástalan küzdelemre, elmesélte, hogy Stevenson jobb kezét szinte nem is lehet látni meccs közben. Aztán mikor meglátja az ember, túl késő, mert a fején csattan.

Bár 1972-ben Münchenben is csupa kiütéssel jutott fel a trónra, a csúcson – vagy inkább a csúcsok csúcsán – 1976-ban, Montrealban volt. Első három menete nem tartott hét és fél percig, a román Mircea Simon a döntőben a harmadik menetet még elkezdte, de bedobta, pontosabban bedobták neki a törölközőt.

Papp Lászlónak Róma, Teofilo Stevensonnak Los Angeles lehetett volna a negyedik arany helyszíne, ha a kubai sportolók rajthoz állhatnak. De nem; Stevenson mégsem hibáztatta a szocializmust, ő már akkor sem kacsingatott Fidel Castro helyett az Egyesült Államok felé, amikor össze akarták hozni korszaka legnagyobb profi bokszolójával, Muhammad Alival.

Sosem tudjuk meg, ki lett volna jobb, királyként így Alit tiszteljük – s ez annyiban feltétlenül jogos is, hogy végül is Stevenson volt az, aki nem vállalta. Arra hivatkozott, neki az amerikai dollármilliók sem érnek fel a kubai embermilliók szeretetével, ami szép és igaz gondolat - de miért veszítette volna el a kubai nép szeretetét, ha Alit is legyőzi?

Az állami vezetéstől kapott jutalomba egy kétemeletes házat, egy öt hálószobás villát meg két autót.

Bár az 1983-as vb-n az olasz Francesco Damiani az első körben legyőzte, Stevensonban még volt annyi, hogy három évvel később, harmincnégy évesen újra amatőr világbajnok legyen.