Az olimpizmus története
dr. Takács Ferenc írása
Az antik olimpiai ünnepségek az emberiség történetének legértékesebb tradícióihoz tartoznak, melyek a mítoszok világából és a görögség társadalmi, politikai viszonyaiból (vallás, temetési és avatási szertartások, poliszok közötti versengések stb.) nőttek ki.
Az antik olimpiák, a regionális görög versenyjátékok és a római gladiátorviadalok megszûnése után hosszú ideig csend honolt az európai testkultúrában. A lovagi próbák és a bajviadalok átvettek ugyan valamit az ókor bizonyos elemeiből, de csak a reneszánsz alatt vetődhetett fel az olimpiai játékok újjáélesztésének gondolata. Azt szokták mondani, hogy a görögség kultúrája nélkül nincs modern Európa, ennek mintájára állíthatjuk, hogy a septem probitates (hét lovagi próba) és a reneszánsz testkultúrája nélkül nem lett volna modern olimpia. Az első újkori mûvet az olimpiákról Mateo Palmieri (1405–1475) reneszánsz tudós és államférfi írta, majd ezt követően sok szerző többféle nyelven értekezett a görögök híres versenyjátékáról. Íme, egy rövid névsor: Hieronymus Mercurialis, Petrus Faber, Comenius, Rousseau, Schiller, Basedow, Guts-Muths. Angliában, vidéki birtokán Robert Dover kapitány rendre megtartotta „anglius olimpiai játékait”, amelyeket 1634-től Olympic Gamesnek neveztek.
A XIX. században a görögök kísérleteztek dicső múltjuk felelevenítésének serkentésére olimpiák rendezésével, melyek azonban többnyire „lacikonyhás” népünnepélyekbe torkollottak. Az antik olimpiai szentély ásatásai, amelyeket Ernst Curtius végzett 1875-től 1881-ig, felhívták a figyelmet az olimpiákra, és új lendületet adtak az ősi versenyjátékok felújításának. Megállapíthatjuk, hogy az ókori és az újkori olimpiák „nulla kilométerköve” egyaránt Olümpia, a Peloponnészosz-félsziget nyugati részén fekvő kis település, amely felbecsülhetetlen értékekkel gazdagította az emberiség kultúráját. Már csak egy vezéregyéniség hiányzott, aki az ősi romok alól feltárt leletekbe életet lehelt. Ez lett Coubertin báró.
Izmos kereszténységből újkori olimpia
Kevés olyan társadalmi intézmény és nemzetközi szervezet van, amely annyira egyetlen ember életmûvéhez kapcsolódna, mint az újkori olimpia, illetve a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) létrehozása. Ez a személy: Pierre Fredi de Coubertin. Aki járt Normandiában, nem felejti el az arisztokrata múltat idéző Loire-völgy kastélyait vagy a méregdrága tengerparti üdülők gránitból épült, sajátos stílusú, fenséges palotasorait, tágas parkjait. Egy ilyen hatalmas ősi kastélyban élte gyermekkorát az 1863 újévén született Coubertin. Ősei valamikor a XIV. században Olaszhonból vándoroltak Mirvill-be, és dúsgazdag birtokosok lettek. A fiatal báró ugyan szívesen lovagolt, vívott és teniszezett, de ideje nagyobb részét a könyvtárban töltötte, s a világ egyik leghíresebb egyetemén, a Sorbonne-on tanulta a történelmet és a pedagógiát. Neveléselméleti tanulmányai során, szükségszerûen eljutott az akkoriban híressé vált angol gentleman-sportmozgalomhoz, és kedve kerekedett közelebbről megismerkedni az angol kollégiumok nevelési gyakorlatával. Ennek a pedagógiának az atyja Thomas Arnold, a rugbyi iskola rektora volt, ezért először ide látogatott. Az arnoldizmus lényege így fogalmazható meg a legtömörebben: a fiatalok nevelésének két fő terepe a templom és a sportpálya. Egy korabeli pedagógiai szakíró, Thomas Hughes „Muscular Christianity” címû könyvében foglalta össze az angol gentleman- és sportsmannevelés ismérveit, és ez az „izmos kereszténység” azután szállóige és máig respektált pedagógiai ideál lett. Coubertin számára különösen vonzó volt, mert ő is azt szerette volna, ha a francia ifjúság ezt az alapelvet követi, amit úgy fejezett ki – a közhellyé vált Juvenalis-idézetet átalakítva –: „mens fervida in corpore lacertoso” (izmos testben lángoló szellem). Vagyis az erős testû ifjúban a kereszténység tüzét kell feléleszteni. Ez a legfőbb pedagógiai ideál bizonyos mértékig hasonlított a kalokagathia antik fogalmára.
NOB - saját költségen
Coubertin további kutatásokat iktatott be a programjába: a svéd Ling-féle módszer túlságosan „kirurgikusnak” tûnt a szemében, a német drilltorna (Jahn) nem volt az esete, az amerikai egyetemeken pedig lényegében az arnoldizmust látta viszont. Így kitartott az angolszász nevelési módszer mellett, és 1888-ban kiadta első mûvét a sportról „A nevelés Angliában” címmel. Még két hasonló témájú „arnoldista” könyvet is megjelentetett, de különösebb visszhangot nem váltott ki velük. Sem a francia kultuszkormányzat, sem a pedagógusok nem reflektáltak az újszerû anglikán nevelési rendszerre. Ezért Coubertinben lassan, de szívósan megérlelődött az újkori olimpiák felújításának gondolata. Abban bízott, hogy a távoli hellén gimnasztika ellen talán nem berzenkednek annyira a franciák, mint az angolszász minták ellen. Úgy vélekedett, hogy amit nem sikerült teoretikusan elfogadtatnia, az talán megvalósítható lehet a gyakorlatban, az olimpiai játékokkal. 1892-ben megtartotta első előadását az olimpiákról a Sorbonne-on, mi tagadás: szintén sikertelenül. De nem vesztette el lelkesedését, újabb szervezőmunkával és koncepciózus érvekkel 1894-ben megrendezte az „amatőr kérdésről” vitázó második sportfórumot (ezt nevezték később kongresszusnak), ahol bekövetkezett a fordulat. Most a híres párizsi egyetem dísztermében „az e helyen teljességgel szokatlan” dübörgő taps fogadta a bejelentést: megalakult a Nemzetközi Olimpiai Bizottság.
Coubertin ekkor mint a NOB főtitkára tevékenykedett, és legfőbb feladata az volt, hogy az első modern olimpiát Athénban megszervezze. Ennek érdekében többször utazott Görögországba, és széles körû sportdiplomáciai tevékenységet fejtett ki. Saját költségén mûködtette a NOB-ot, a világ minden tájával levelezett, fogadta az olimpiával kapcsolatba került politikusokat, diplomatákat, mecénásokat és a sport különféle szakembereit.
Három óriási csalódás
Az újkori olimpiák premierje után 1896-tól Pierre de Coubertin lett a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, és ezt a tisztséget 1925-ig töltötte be, amikor saját elhatározásából lemondott. A NOB munkáját és különösen az elnök tevékenységét az első évtizedben az kötötte le, hogy az olimpia önálló sportintézmény legyen. Párizs (1900), St. Louis (1904), valamint London (1908) olimpiáját ugyanis világkiállítás részeként rendezték meg, számos bonyodalommal és feszítő ellentmondással. Coubertin számára a párizsi „zûrzavaros olimpia” óriási csalódás volt, és szinte kínszenvedéssel élte át az öt hónapig tartó, több mint száz extrém „sportágat” mûsorra tûző, franciás bohémsággal megrendezett programokat, amelyek közül csak utólag határozták meg, hogy végül melyiket fogadják el olimpiai bajnokságnak. A következő olimpiát – amerikai módra – nem beolvasztani akarták a világkiállításba, hanem reklámcélra felhasználni. Ezt sejtette Coubertin, és el sem utazott a tengerentúlra: „A St. Louisi olimpia elvesztette számomra vonzerejét. A kedvem is elment, hogy részt vegyek rajta. Meggyûlöltem ezt a Missouri és Mississippi összefolyásánál épült várost, mert megfosztott minden illúziómtól.” Az események őt igazolták, itt sem sikerült azt az igazi olimpiai szellemet megvalósítani, amit Athénban útjára indítottak. Ezért inkább azzal az égetően sürgős problémával foglalkozott, hogy az olimpiai versenyek egységes szabályzatát a NOB elé terjessze. Erre az 1905-ös brüsszeli, harmadik NOB-kongresszuson került sor. Itt mutatta be „A testgyakorlás technikai kérdései” címû alapokmányát, amely kimondta, hogy a sporttechnikai és szakmai viták eldöntése nem a NOB hatásköre, ezeket a nemzeti és nemzetközi sportági szövetségeknek kell irányítani, amelyek kötelesek az olimpiák előtt a hivatalos versenykiírást megküldeni a NOB tagországainak. Ennek hatására felgyorsult a nemzetközi sportági szövetségek megalakulása, és ezzel párhuzamosan a világ sportmozgalmának fejlődése.
Miért éppen Olümpia?
A modern olimpiák felújításának körülményeit és lényegének összetevőit csak úgy tudjuk érzékeltetni, ha viszonylagos részletességgel ismertetjük a Nemzetközi Olimpiai Bizottság életre keltésének történetét. Először is azt kellene tisztáznunk, hogy Coubertin – sok angolszász nevelési reformötletének kudarca után – miért is tette meg az antik olimpiákat példaképül, és hogyan határozta el azok felújítását. Tudjuk, hogy Coubertin a Sorbonne-on tanult történelmet, benne ókort, mûvészettörténetet, s az archeológia sem állt tőle távol. Felvetődik a kérdés, hogy talán azért vette alapul az olimpiai versenyjátékokat, mert nem ismerte a többi pánhellén ünnepi sportjátékot? Erre a kérdésre egyértelmû nem a válasz. Jól tudta, hogy voltak versenyek Iszthmoszban és Nemeában, de azzal is tisztában volt, hogy azok már az ókorban sem voltak annyira az érdeklődés homlokterében, mint Olümpia. Az a versenyjáték, amelyik pedig hasonló nagyságrendben mûködött, vagyis a delphoi (püthói) játék, az elválaszthatatlanul összefonódott az emberek tudatában a korabeli fölöttébb gyanús politikai trükkökkel, meg Püthia papnő kéngőzös jóslataival. De nem választhatta a véres gladiátorviadalokat sem, mert ezeknek erősen pejoratív kicsengésük volt. A lovagi tornák sem feleltek meg Coubertin céljainak, nem is beszélve azok elavult tartalmáról és formájáról, valamint ideológiai tarthatatlanságáról. Olümpia viszont az emberi történelem leghíresebb ünnepi játékainak volt az otthona, amely így az európai kultúra szerves részévé vált. Coubertin személy szerint az ókor iránti nosztalgiával bíró úgynevezett hellenofil (görögbarát) ember volt, de létezett ekkor általában is egy – a görögök szabadságharcával szimpatizáló – filhellén mozgalom, így az olimpia tûnt a legmegfelelőbb reformpedagógiai célú intézménynek Coubertin báró számára. Jelentős tényező továbbá, hogy Ernst Curtius olümpiai ásatása és az ezek nyomán megjelent tanulmányok, eredeti felvételekkel illusztrált könyvek Olümpia felé terelték az érdeklődést. Párizsban sorra nyíltak „Olympia” vagy „Olimpia” néven különböző „mûintézetek”: divatszalonok, bisztrók, utazási irodák, nem utolsósorban sportegyesületek. Amerikában is neveztek el zenekart, várost, színházat Olümpiáról, de megihlette az olimpizmus a képzőmûvészeket meg a zeneszerzőket is.
Szellem és izom különvált frigye
Coubertin tulajdonképpen az antik nevelési eszményt, a kalokagathiát akarta felújítani és az olimpia központi kategóriájává tenni. Ahogy többször is megfogalmazta: fő célja nem az olimpiai játékok formáinak átvétele, hanem szellemének felelevenítése. Memoárja egyik helyén ezt írta: „a szellem és az izom régen különvált frigyét szeretném feléleszteni” és a fiatalokat felvértezni egy, „az antik világéhoz hasonló etikával, amely a lovagkor bizonyos szakaszában is létezett”. Coubertin számára az olimpia – a kantiánus filozófia alapelvét követve – csupán eszköz volt, a nevelés egyik módszere, amely „az erkölcsi nemességnek és tisztaságnak, valamint a testi erőnek és derekasságnak egyaránt iskolája” lehet. Kant, illetve a neokantiánus filozófia az egyik legerősebb elméleti oszlopa lett az olimpia ideológiájának. Kant szerint az erkölcsi törekvés az úgynevezett „Legfőbb Jó” elérését szolgálja, melynek pozitívumát valójában nem az adja, amit eredményez, hanem önmagában hordja értékeit. A kanti erkölcsi törvény „mint kategorikus imperatívusz” minden erkölcsi cselekedetet önmagáért parancsol, nem pedig valamilyen cél eléréséért, az emberi akarat pedig állandóan erre az erkölcsi törvényre törekszik, bár a földi életben ezt teljes egészében nem realizálhatja. A „Legfőbb Jó” elérése az a zavartalan boldogság (Arisztotelésznél: eudaimonia), belső nyugalom, amely minden haszon nélküli erkölcsi tökéletesedésben nyilvánul meg, s együtt járhat a legnagyobb küzdelemmel, valamint aszkézissel. Coubertin a kantiánus etika lényegéből vezette le például azt az elképzelését, hogy az olimpikonok „mint egy új »lovagrend« tagjai” olyan elit réteget alkotnak, amelyben a bajtársiasság, a tisztaság (fair play) magától értetődő, bármennyire is szenvedélyes egyébként a küzdelem. Ezt a beállítódást egy magyar teoretikus így fogalmazta meg a negyvenes években: „A Legfőbb Jóra való törekvés, mint kategorikus imperatívusz, hajtja az ifjút a versenysport küzdelmeire és szenvedései felé. Ez a teljesen ideális, eszmei és minden értéktől mentes erkölcsi akarás a versenysport igazi értelme és lényege” (Doros György: „A sport etikája és lélektana.” Budapest, 1943). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a jelenkori valóság igencsak messze rugaszkodott ettől a tiszta (fair) kantiánus sporttól. Úgy tûnik, hogy a coubertini ellentmondásmentes olimpiai etikát nem tudtuk maradéktalanul megvalósítani, sem a „premodern”, sem a „posztmodern” társadalmakban.
Mi ez, jelmezbál?
Coubertin tehát koncepciózusan, a korabeli filozófiai és ideológiai áramlatokkal (például: pacifizmus, liberalizmus, humanizmus, internacionalizmus, esztétikai irányzatok stb.) ötvözve dolgozta ki az újkori olimpiák alapeszméjét, szabályait, formális kérdéseit, illetve ceremóniáit. A feladat ezután az volt, hogy ezt meg kellett ismertetni a társadalom vezetőivel és az emberek minél nagyobb csoportjaival. 1892 novemberében, „egy ködös péntek estén” – ahogy naplójában visszaemlékszik – a régi Sorbonne díszes színháztermébe összegyûjtötte Párizs előkelő és potens, valamint a sportért rajongó urait, és a Francia Atlétikai Sporttársaságok Uniójának ötéves jubileuma alkalmából előadást hirdetett „Az olimpiai játékok újjászületése” címmel. Az ünnepély fővédnöke maga a köztársasági elnök, Cornot lett, lobogtak a kék-fehér-piros állami zászlók, elhangzott a himnusz meg az ünnepi beszéd, majd a díszes közönség meghallgatott egy Szophoklészről írt ódát. Ezután következett a sport: előadások hangzottak el az ókori sportról, középkori testkultúráról, majd jött Coubertin az újkorral és meglepő bejelentésével: mielőbb fel kell újítani az olimpiai játékokat! Lelkes taps még csak akadt, de megértés semmi. Azt hitték a hallgatók – meg az újságírók is –, hogy a szónok valamiféle antik görög jelmezben – vagy pláne (jel)meztelenül! – szeretne látványos előadást rendezni. Az pedig sehogy sem fért a fejükbe, hogy miként képzeli Coubertin ezen a díszes „jelmezbálon” a sportolók (futók, dobók, ugrók, úszók, teniszezők, sőt birkózók meg ökölvívók) szereplését, ezeknek a szerteágazó versenyeknek a lebonyolítását, pláne úgy, hogy nem csupán hazai, hanem nemzetközi színekben is indulni lehetne ezen a bizonyos „olympián”. Képtelen ötletnek tûnt. Egyelőre tehát nem talált jelentős megértésre és támogatókra az olimpiák életre keltésének ötlete.
Belpolitikai felfordulás
Bármennyire meglepő, de a francia belpolitikai élet szövevényes ellentmondásai is közrejátszottak abban, hogy nem fogadták tárt karokkal Coubertin demokratikus testnevelési reformját. A probléma rövid foglalata: a XIX. század végére Franciaország a sport elméleti és szervezési kérdéseiben világviszonylatban is meghatározó szerepet töltött be, az országon belül pedig különböző társadalmi anomáliák (pl. sedani vereség, Németország radikális ipari fejlődése és militarizálódása stb.) miatt napirendre került a francia sport és az iskolai testnevelés reformja. A mérvadó értelmiség nagyobb része azon a véleményen volt, hogy tömegeket megmozgató sportszisztémát kell teremteni párhuzamosan a létesítményépítéssel és a szemléletformálással. Ehhez kapcsolódott a liberális szellemû és köztársasági elkötelezettségû politikai csoportosulás, és megalapították a Testnevelés Nemzeti Ligáját. Coubertin is a Ligához tartozott, és elsősorban ő javasolta, hogy az akkor divatos filhellén irányzat népszerûségét kihasználva fel kellene éleszteni az antik olimpiákat, melyek leginkább megfelelnek a kor testkulturális követelményeinek. Úgy vélte, a meglehetősen sznob francia közvélemény ily módon talán a sportversenyeket nem tekinti majd alantas, értéktelen „szubkultúrának”. A Georges Boulanger hadügyminiszter által vezetett ellentábor viszont azt állította, hogy nem helyes az önkéntes alapon szervezett egyesületi sport és a kozmopolita olimpiai koncepció, az iskolák testnevelését a katonai kiképzésre, a kézitusára, a gyalogsági és a lovas felkészítésre kell építeni. A Liga ellen 1884-ben létrehozták a Katonai Előkészítés Szövetsége nevû szervezetet, amely a demagóg és nacionalista védelmi politika állásaiból fújt fagyos szelet az olimpizmus zsenge hajtásaira. A Liga megerősítésére 1887-ben Coubertin és csoportja, illetve legfőbb munkatársa, André Laurie megalapította a Testnevelési Propaganda Bizottságot, amelynek vezetőjéül – taktikai okokból – az akkori kultuszminisztert, Jules Simont kérték fel. Ennek a bizottságnak az volt a feladata, hogy az olimpiai mozgalmat propagálja, és széles körben ismertesse annak értékeit. Ez a bizottság – célját részben elérve – később fuzionált a Testnevelés Nemzeti Ligájával. Coubertin ezzel párhuzamosan sajtókampányba is kezdett az olimpia mellett, először a Le Temps oldalain, majd 1890-től a Liga önálló lapjában, a Revue Athletique-ban. Sokat javított az olimpizmus pozícióján, amikor a legjelentősebb francia sportszervezet, az Atlétikai Sportok Francia Egyesületeinek Szövetsége Pierre de Coubertint választotta főtitkárának, továbbá pedig az a fordulat, hogy a boulangeristák elvesztették hatalmi befolyásukat, és így megszûntek mint az „antiolimpizmus” fő támogatói.
Újracímkézés
Coubertin ebben a társadalmi-politikai konstellációban indult újabb rohamra a konzervatív erők ellen, illetve az olimpiák mellett. Így emlékszik vissza a „Memoár”-ban: „Az 1892-es novemberi összejövetel előtt azt hittem, hogy javaslatom visszhangja önmagában is hathatósan támogatja majd egy nemzetközi kongresszus összehívását, amelyen – mint naivul elképzeltem – részt vennének a kormányok és egyetemek hivatalos képviselői. Megértettem, hogy engedményt kell tennem. Hogyan tovább? Gyorsan eldöntöttem, hogy a tervezett kongresszusról nem mondok le, csak éppen más címkét használok.” A „más címke” az amatőrség kérdése lett. Mint főtitkár, a Szövetség levéltárában talált egy korábbi javaslatot az amatőrség problémáit megvitató kongresszus összehívására. Coubertin úgy vélte, ez lesz a legjobb ürügy az újabb – és most már internacionális – tanácskozás megrendezésére, amelynek programjába be lehet majd csempészni a modern olimpiai játékok felújításának gondolatát.
Királyok, hercegek, grófok
Megindult a „konspiratív” kongresszus szervezése. Coubertin több hónapos körutazást tett Európában, majd az Egyesült Államokban is híveket toborzott, s útjának legfőbb eredménye az volt, hogy elnyerte a princetoni egyetemi tanár, W. M. Sloan támogatását. Angliában az ottani atlétikai szövetség illusztris titkára, M. C. Herbert ígérte meg segítségét. A szervezőbizottság nagy gonddal ötlötte ki a védnökök és a tiszteletbeli tagok névsorát, hiszen érezték, hogy minél előkelőbbre sikerül az összeállítás, annál reményteljesebb a győzelem, amint az általában a politikában szokásos. Az eminens névsor rövid részlete is lenyûgöző: egy király, három trónörökös (Bourbon, görög, svéd), az orosz és a francia nagyherceg, még vagy fél tucat herceg, öt-öt gróf, illetve lord, számos báró és számtalan egyéb potentát, akadémikusok, milliomosok, nagykövetek, diplomaták, főpapok, miniszterek. Volt köztük sok író is, de egynek kiemelkedő szerepe lesz majd a végén: ő Demetriosz Vikelasz, Párizsban élő görög literátor, Shakespeare-fordító és közéleti személyiség. Az illusztris lista meghozta „gyümölcsét”: két előkészítő értekezlet után, 1894. június 16-án ismét a Sorbonne nagytermében gyülekeznek a vendégek „valamiféle sportkongresszusra”, ahol az amatőrségről esik szó, de fél Európa előkelőségei is itt lesznek, érdemes tehát nagyestélyibe bújni, hintóba ülni. Volt is hintó az öreg egyetem új épülettömbje előtt annyi, amennyi még soha. A díszteremben „A tudományok dicsőítése” címû gigantikus festmény előtt soha nem ült még olyan sok frakkos úr csilingelő kitüntetésekkel és puccos dáma (a júniusi melegben legyezővel hûsítve magát), mint akkor.
És ekkor jött a fordulat
Elhangzott a himnusz, majd a kor híres szopránja elénekelte a francia régészek által akkoriban Delphoiban megtalált Apollón-himnuszt, és elszavalták Jean Aicarde hangulathoz illő költeményét. Ezután jött a fordulat. Az eredeti kongresszusi témát, az amatőrséget hirdette ugyan a meghívó, de a részletes napi program szerint – amit Coubertin állított össze – két szekcióban zajlott az összejövetel: az egyik valóban az amatőr-profi problémát feszegette, a másik tárgya viszont az olimpiai játékok felújítása. Ennek a tagozatnak az elnöke lett Vikelasz, a görög író, aki egyben a Pánhellén Tornaegyesületeket is képviselte a kongresszuson. Most idézzük újból Coubertint: „Fenséges harmónia hangjai ringatták az egybegyûlteket. Valami finom remegés hullámzott végig a termen, s mintha az antik eurüthmia hatolt volna el oda messzi korokon át. A hellenizmus töltötte meg a tágas helyiséget. Ettől a pillanattól fogva a kongresszuson minden rendben volt. Éreztem, hogy nem akad senki, aki akarva vagy akaratlanul az olimpiai játékok ellen szavazna.”
Valóban nem akadt senki. A közel ezerötszáz (!) résztvevő – köztük tizenkét ország hetvenkilenc sportegyesületének vagy szövetségének képviselője – egyöntetûen az olimpizmus hatása alá került, „s így a kongresszus a játékok felújítását jóváhagyta, és szombaton, június 23-án egyetlen ellenszavazat nélkül kimondta”. A küldöttek egyhangúlag hitet tettek az eredeti program, az amatőrség elve mellett is, valamint megalapították a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot.
F. Kémény NOB-tag
A NOB megalakulása után azon melegében elkészítették az alapszabályát, az úgynevezett Olimpiai Chartát, amely kisebb-nagyobb korrekciókkal érvényben van ma is.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság alapító tagjainak nevét az első újkori olimpia színhelyén, az athéni stadionban őrzik márványba vésve. Ennek a híres sportpályának a főbejárata előtt, egy kis olajfaligetben áll a görög Averoff szobra, aki a felújítást finanszírozta. Az emlékmûnek az a magyar vonatkozása, hogy az első olimpia megnyitóján a külföldi delegációk nevében dr. Kemény Ferenc mondott franciául beszédet a leleplezéskor. A kapu előtt jobbra egy táblán aranybetûkkel a tizenhat alapító neve. Legfelül Pierre Fredi de Coubertin, a játékok újraálmodója. Alatta Demetriosz Vikelasz, az első elnök és megint Coubertin mint az első főtitkár, valamint a tagok: E. Callot (Franciaország), A. D. Butovszkij (Oroszország), W. M. Sloane (Egyesült Államok), V. G. Balck (Svédország), C. Herbert és Lord Ampthill (Anglia), dr. Kemény Ferenc (Magyarország), J. B. Zubiaur (Argentína), Guth-Jarkovsky (Csehország), D’Andria Caraffa és Luchessi Palli (Olaszország), Maxime de Bousies (Belgium), L. A. Cuff (Új-Zéland) és dr. Willibald Gebhardt (Németország). Sokáig vitatott volt, hogy ki vett részt Párizsban személyesen is az alakuló kongresszuson és ki nem. Az biztos: a német Gebhardt és dr. Kemény Ferenc nem volt akkor a Sorbonne-on. Egy évre rá választották NOB-taggá a németet, dr. Kemény Ferencet viszont rögtön az alakuló kongresszuson feltüntették mint tagot, bár személyesen nem tudott jelen lenni. A magyarokat egyébként Csáky Albin kultuszminiszter, Hegedûs Sándor, a Nemzeti Torna Egylet és a Magyarországi Torna Egyletek Szövetségének elnöke, valamint Hoyos László, a Monarchia párizsi nagykövete képviselte.
A korabeli francia vezető napilapok másnap beszámoltak a Sorbonne-on tartott kongresszusról, és már a legelső közleményekben is – amelyek a NOB megalakulásáról először tudósítanak – szerepel a magyar alapító, mint a nyolc „vice-présidents” egyike, majd pedig mint a NOB tagja, következetesen „F. Kémény”-nek írva. Egyes szerzők azt állítják, hogy Coubertin és Kemény levelezése csak 1894-ben, a januárban kiadott körlevél után kezdődött, de elég, ha csak arra utalunk, hogy Coubertin már 1891-ben elküldte Keménynek az 1890-ben Párizsban kiadott „Universitas Transatlantiques” címû könyvének tiszteletpéldányát. Az is kétségtelen, hogy dr. Kemény Ferenc 1884–1888 között a Sorbonne-on tanult, és itt megismerkedett Coubertinnel. Az viszont, amit később Keményről írt 1936-ban a „Magyar Világ” címû bulvárlap, hogy ők ketten tervelték ki a modern olimpiákat „velocipédezve a Bois de Boulogne platánjai alatt”, erősen megkérdőjelezhető, nyilván csak az újságírói fantázia terméke volt.
Önmagát kiegészítő szerv
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság igen sajátos szervezet, minden kortárs és eljövendő kormánytól, valamint az összes nemzeti vagy nemzetközi sportszervezettől független, szuverén és autonóm intézmény. Ennek érdekében az angol exkluzív klubok mintájára „self-recruiting body” elv szerint szervezték, ami azt jelentette, hogy „önmagát kiegészítő szervként” deklarálta magát. Semmilyen kormány vagy sportszervezet nem delegálhat képviselőt a NOB-ba, hanem maguk a tagok választanak titkos szavazással új tagot, aki élete végéig (vagy bizonyos limitált korig, jelenleg 80 év) a NOB munkatársa marad, s aki nem az országát képviseli, hanem fordítva, a NOB-ot képviseli a saját országában. Az eredeti szabályzat szerint egy országnak csak egyetlen tagja lehet a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban. Kivétel azért akadt ezen a téren is: volt úgy, hogy az Egyesült Államokból három NOB-tag is szerepelt a listán, sőt nekünk is akadt egyszerre több tagunk: gróf Andrássy Géza (1907–1938) és Muzsa Gyula (1909–1946), valamint ifj. Horthy Miklós (1939–1948). Örömünkre szolgál, hogy a kétezredik év őszétől dr. Aján Tamás beválasztásával újból két NOB-taggal dicsekedhet Magyarország. A tag lemondhat tisztségéről, és elvesztheti tagságát, ha elhagyja hazáját, ha nem aktív, ha figyelmen kívül hagyja a NOB érdekeit, vagy egyéb ok miatt méltatlanná válik a funkciójára. A tagság előfeltétele az angol vagy a francia nyelv ismerete, és hogy az illető olyan ország állampolgára legyen, amelynek nemzeti olimpiai bizottságát a NOB elismerte.
Ez tehát a rövid foglalata a modern olimpiák keletkezésének, az olimpizmusnak, amelynek mi magyarok elismert alapítói voltunk és mindig derekasan szerepeltünk ezeken a világraszóló rendezvényeken.
Nyári és téli olimpiai játékok
Keresés