Keresés eredménye - Barta István (Berger István)

Barta (Berger) István

Barta István vízilabdázó 1948. február 16-án 53 éves korában hunyt el. A Nemzeti Sportklub mellúszója a III. ker. TVE híres szakosztályában Komjádi Béla tanítványaként pártolt át a pólóra. Hosszú éveken át a válogatott elsô számú hálóôre volt. Három bajnoki cím, Budapest, Bologna, Párizs megnyerésében mûködött közre. De a csapat Amszterdamban közben az olimpián csak ezüstérmes lett. A világ elsô kapusaként kiváló lábtempójának köszönhetôen a vízben is vetôdésekkel igyekezett védeni és lehetôség szerint két kézzel fogta meg a labdát. Egy nagy textilcég vezetôje volt, így nem minden külföldi túrán tudott részt venni. Ezért 1931-tôl Bródy György került elôtérbe, és Barta István a Los Angelesben megnyert olimpiai tornán csak tartalék volt. Akkoriban csere nem lévén csak egy ízben kapott helyet a csapatban. Viszonylag fiatalon, súlyos betegség következtében ragadta el a halál.

Az aranyérem története

Erdei Tamás írása

1932 Vízilabda csapat

 Nyolc aranyérem a huszonhárom olimpiai tornán – ez a férfi vízilabda-válogatott mérlege a nyári játékokon. Azt mondják, a vagyonos embernek is csak az első egymilliót nehéz megszereznie. Valahogy így volt ezzel egykoron a pólóválogatott is. Csak az első olimpiai bajnoki címért kellett megszenvedni, aztán a többi jött szinte magától.

A sikerhez pedig apróságok kellenek, amelyekről akkor nem is sejti senki, mennyire fontosak. Például hogy egy alig harmincéves, kopasz embert, akinek állandóan kétszázas volt a vérnyomása, nyugdíjazzanak a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársaságnál, hogy egy tizenegy éves fiúnak, miután a villamos levágta a bal lábfejét, az orvosok az úszást javasolják rehabilitáció gyanánt, vagy hogy kétgólos előnyről elbukja első olimpiai döntőjét a csapat.

Amikor az 1924-es párizsi olimpiáról ötödikként tért haza a vízilabda-válogatott, még nem sejtette senki, mi is készül minálunk – tizenkét évvel korábban, a stockholmi ötödik hely után még azt mondták: „a vízipóló olimpiászt nem nekünk találták ki” –, aztán 1926-ban, az első Európa-bajnokság megnyerése után, már derenghetett valami. A nyugdíjas éveit immár csak a pólós kapitánykodással és hírlapírással töltő Komjádi Béla ekkor tette le az első aranycsapat alapjait. Fedett uszoda híján télen tornateremben izzasztotta kiválasztottjait, de nyáron is többnyire a Dunában tartotta az edzéseket, mert a Császárfürdőből rendre száműzte a sportolókat az Irgalmasrend főnöke – állítólag a pólóedzések ártottak a forgalomnak. A csapat teljesítményének viszont cseppet sem, egy évvel később megvédte Eb-elsőségét a válogatott, és úgy tűnt, az amszterdami olimpián semmi sem mentheti meg az aranyéremtől.

„Ha nem nyerjük meg az olimpiát, akkor lefogyok negyven kilóra” – mondta még az amúgy visszafogott Komjádi is. A döntőig nem is volt gond, ott, a budapesti Eb-n például 8:1-re eldöngölt németek jöttek, s a válogatottba az amszterdami játékok előtt nem sokkal bekerülő, a bal lábfejét a már említett balesetben elveszítő Halassy Olivér is közölte, csak az a kérdés, hogy öt vagy hat góllal győzünk-e. A félidőben 2:0-ra vezettek is a magyarok, egy érvényes gólt nem adott meg a játékvezető (utóbb azzal érvelt, hogy túl gyorsan eldőlt volna a meccs…), utána viszont mintha átok ült volna a mieinken, képtelenek voltak gólt dobni, kaptak viszont kettőt a rendes játékidőben, majd még hármat a hosszabbításban. Volt még egy halovány óvási kísérlet a meg nem adott gól miatt, de mindenki tudta, itt a csapat vacakolta el a pólótörténet első magyar olimpiai aranyát.

A sporttörténelem sem ismétli önmagát, a vízilabdázókat ugyanis senki sem akarta világgá kergetni, bár voltak, akiket Komjádi Béla küldött el. Helyet kellett például találni a kor legnagyszerűbb játékosának. Németh János már Amszterdam előtt is bekerülhetett volna a keretbe, de érdes modorával állandó súrlódásban volt a kapitánnyal – a már akkor is a tanulást preferáló sportágban az újpesti munkásnegyedből származó, s még érettségivel sem bíró Jamesz eleve hátrányból indult –, s miután kölcsönösen elküldték egymást a fenébe, az ifjú center vesztett, és itthon maradt. De ez volt az egyetlen veresége, az olimpia után kihagyhatatlan tagja lett a magyar válogatottnak. Hatosával, hetesével, sőt tízesével szórta a gólokat, a bekkek kézzel-lábbal hadakoztak ellene, ő meg kézzel és lábbal is lőtte a gólokat. Egy évvel az elvesztett döntő után 7:1-re verte a csapat a németeket, Németh öt góljával. Az olimpiák közötti időszakkal megint nem volt gond, megnyerte az újonnan kiírt Európa Kupát a válogatott, aztán a párizsi Európa-bajnokságon is első lett. Bródy és Barta remekül védett, Ivády elegánsan bekkelt, Homonnai elsőként a pólótörténetben néha előretört, sőt gólt is lőtt, Németh, Keserű Ferenc és Vértesy meg elöl vitézkedett, de az igazi kunszt vitéz Halassy Olivéré volt. Miután megnyerte a pólótornát a csapattal, fél lábon odaugrált az 1500 méteres gyorsúszás rajtjához, s ott is győzött. Ez kis híján a vízilabdázók vesztét jelentette.

Persze, majdnem elveszett az egész pólótorna is, mert a gazdasági világválság kellős közepén a kormányzat nem állta a Los Angeles-i olimpia részvételi költségeit. A csapat önköltségen mégis nekivágott az útnak, a kiadásokat a bemutató mérkőzések bevételei fedezték, ám odáig is el kellett jutni. A társaság a Bremen nevű óriásgőzösön tette meg az utat, s hogy a játékosok formában maradjanak, Komjádi, a pólókapitány megbeszélte a hajóskapitánnyal, hogy hajnalban, az óceánjáró medencéjében edzhessen a csapat. De nem ez volt a legmeghökkentőbb. A párizsi Eb-csoda óta istenként tisztelt Halassy egyszer csak közölte Komi bácsival, hogy ő inkább csak úszni szeretne az olimpián. A kapitány, aki felügyelte az úszókat is, csak bólintott. A pólósok Halassy nélkül végigverték Amerikát, nyertek New Yorkban, Bridgeportban, Brunswickban, Clevelandben, és itt visszaszerezték egyik legjobbjukat. Úszóversenyt is rendeztek, s két hazai is medencehosszal megelőzte Európa bajnokát. Ő pedig odasomfordált Komjádihoz, s azt mondta: inkább pólós szeretne lenni…

Chicagóban már vele győzött a válogatott. Meg veszített is, mert Németh keze megsérült. Mire azonban Los Angelesbe értek, már nem ez volt a legnagyobb gond. Mindössze öt csapat indult (a hazai mellett a magyar, a német, a japán és a brazil), s a körmérkőzéses torna első meccsén rögvest a címvédő következett. Komjádi Amszterdam óta rettegett a németektől, Németh Jamesznek viszont nem voltak rossz emlékei, oda is szólt a kapitánynak: „Ne féljen, Komi bácsi, ma négy gólt lövök, és ez elég lesz a győzelemhez.” Ő pedig tartotta szavát, gólonként kiáltott ki az edzőnek, mennyi még a tartozása, s végül a válogatott sem maradt adósa a németeknek: 6:2-vel vágott vissza az 1928-as vereségért.

Innen már csak két könnyű mérkőzés várt a fiúkra, s amíg ők a japánokat verték 18:0-ra (nem tudni, Németh mennyit ígért, de tizenkettőt dobott…), a bíróként is működő Komjádit pedig a brazil játékosok és szurkolók megverték, mert szerintük részrehajlóan vezette a németek elleni meccsüket. A rendőrök kimentették a sokoldalú mestert, a szervezők meg kizárták a renitens csapatot. Így maradt a végére az amerikai válogatott, és egy 7:0-s győzelem. Halassy öt gólt lőtt. „Amit ez a féllábú gazember játszott, az valami csodálatos” – áradozott Komjádi. „És ez a gazember  csak úszni akart”.

Így viszont 1932. augusztus 11-én ott állhatott kilenc társával a dobogó tetején. Bródy György, Barta István, Ivády Sándor, Homonnai Márton, Sárkány Miklós, Halassy Olivér, Keserű Alajos, Keserű Ferenc, Vértesy József, Németh János – a magyar vízilabda első olimpiai bajnok csapata.

A válogatott itthoni fogadásán a csapatkapitány, Keserű Ferenc azt mondta, „mi a Los Angeles-i nagy küzdelemben csak a kötelességünket teljesítettük, s hisszük, hogy azok, akik utánunk jönnek, meg tudják tartani azt, amit mi megszereztünk”.