Keresés eredménye - Benedek Tibor

Csurka Gergely írása

 2000. vízilabda csapat

„Most már mehetünk haza.”

Ez a mondat egy olimpiai döntő negyedik negyedében hangzott el, holott volt még hátra három perc. Ilyen tájt az ötkarikás játékok vízilabda-fináléiban megbolondulni szokás, a parton legalábbis – a vízben pedig küzdeni, iszonyatos feszültségek közepette, és leginkább a másik hibáit kihasználva elnyerni az aranyérmet.

2000. október 1-jén más volt a helyzet.

Nagyon más.

Annyira más, hogy amíg él az ember, nem felejti. Azon a vasárnap délutánon átíródott a finálék forgatókönyve. Ebben eladdig olyasmik szerepeltek, hogy csak az utolsó pillanatokban dől el minden, meg egy-egy nüansz határoz az aranycsata végkimeneteléről, és persze Fortuna is jelentősen ki szokta venni a részét a döntésből. Kulcsmomentumokról, egyetlen, ám a latban rengeteget nyomó bírói baklövésről, avagy éppenséggel egy zseniális, a meccset voltaképpen a győztes javára billentő húzásról szólnak a legendás történetek.

A sydneyi olimpia vízilabda-döntője volt a kivétel. Minden idők legegyoldalúbb végjátéka, a tudás, a technika, a magyar póló ünnepe.

Így amikor belőttük a 12. gólunkat is – az oroszok ötnél tartottak – Kemény Dénes azzal fordulhatott a kispad felé, hogy:

„Most már mehetünk haza.”

Ő, aki az utolsó dudáig ezer fokon égett, és soha, egyetlen pillanatra nem volt hajlandó kiengedni egyetlen meccs közben sem. Hanem itt, a fináléban, az olimpia fináléjában együttesével eljutott oda, hogy jóval a meccs lefújása előtt ellazulhasson.

Az út, amely eddig vezetett, akár rögösnek is mondható. Ha elkezdenénk onnantól felidézni, amikor Kemény Dénest legalábbis általános hüledezés közepette megtették szövetségi kapitánynak 1996 végén, megtölthetnénk egy könyvet.

Maradjunk annyiban: az akkoriban sokak által furcsállott kinevezést az egyik jól ismert OB I-es vezetőedző úgy kommentálta, hogy „miként lehetett egy Kemény Dénest megválasztani? Hát mit tud ő a győzelemről?” Mígnem kiderült: többet, mint bárki más a megelőző 24 évben.

Sydney előtt épp az volt a nyomasztó, hogy amióta a magyar pólósok először ültek fel a vízilabda-világ trónjára (1932), még sohasem telt el 16 évnél több két olimpiai diadal között (akkor is csak azért, mert közbejött a második világháború). Sydney idején pedig már a huszonnegyedik esztendőben jártunk – s mi tagadás, úgy voltunk vele, ez a huszonnegyedik óra is egyben, elvégre ha ez a csapat sem nyeri meg a bajnoki címet, akkor semelyik magyar gárda nem fogja. Mert hát mindenki tudta: tényleg a mieink a legjobbak. Az 1997-es sevillai Eb-arany – erre is vártunk két évtizedet – afféle bemelegítés volt, a ’98-as, sok tanulságot hozó, elbukott perthi vb-finálé után 1999-ben hihetetlen magasságokba emelkedett a magyar együttes. Olyan varázslatos őszt produkáltak a srácok, időnként olyan varázslatos játékkal, hogy a három héten belül begyűjtött Eb- és Világkupa-győzelem után szinte nem akadt, aki ne adta volna előre oda nekünk az elsőséget.

Igaz, mire odaálltunk a 2000-es startvonalhoz, sikerült megtépáznunk a saját tekintélyünket. Kapusunk, Kósz Zoltán térde romokban hevert, az egész nyarat végignyüglődte, mégsem lehetett kihagyni, elvégre mégiscsak benne bízott mindenki. A doppingügyében alaposan meghurcolt Benedek Tibor visszailleszkedése sem volt teljesen zökkenőmentes, és a másik alapember, Kásás Tamás is küszködött kissé zaklatott magánélete miatt. Ráadásul a korábbi nyarakkal ellentétben egy átgondolatlanul összehozott, ugyanakkor az egész mezőnyre rákényszerített versenynaptár azt eredményezte, hogy akkor kellett játszani, amikor készülni kellett volna, és akkor készülni, amikor meccselni illett volna.

Mindegy. Ha így, hát így.

A jó csapat mindent kibír.

S lőn. Felépítették magukat – mégpedig a legfontosabb mérkőzésekre. A csoporttalálkozók kissé hektikusra sikeredtek, ötből kétszer is kikaptunk, előbb a horvátoktól, majd a jugóktól. Utóbbi összecsapáson (akárcsak az utolsó előttin, az amerikaiak ellen), Kemény Dénes nem ülhetett a kispadon, miután a horvátok ellen rendkívül renitens módon viselkedett. Előbb a megengedett négy helyett öt méterig ment előre a parton, majd az ezért kapott sárga lap után felállt a kispadról. Ennyi.

Igaz, ettől még a máskor oly remekül működő védelemnek nem kellett volna kiskarácsonyt tartania, elvégre mindkét legyőzőnknek bőven kedveskedtünk ajándékokkal. A „dudára” elvesztett, jugoszlávok elleni partit követően Kemény úgy ment le az öltözőbe, hogy egy kicsit legorombítja a társaságot. A küszöbnél azonban nem jutott tovább. Kásás Tamás állt ott, aki az eddigiek során még csak nyomaiban sem idézte önmagát. „Nyugi, csak most kezdődik az olimpia” – mondta Tomika mosolyogva, Kemény pedig megvonta a vállát, hiszen érezte: ezek után felesleges dübörögnie.

Az aranyérmet egyébként már aznap este megnyertük félig. Miközben a gyilkosan kemény lebonyolítási rend miatt – öt nap alatt öt csoportmeccs, egy nap szünet, majd a három ki-ki találkozó zsinórban, azaz kilenc nap alatt nyolc összecsapás – a vetélytársak többsége a faluban tett-vett, s igyekezett rendezni a gondolatait, a magyar válogatott tagjai elindultak sydneyi csillagtúrájukra. Saccra a hatvanadik sör után fékezett le a kompánia, akiknek az utolsó útba ejtett kocsma tulaja kiküldetett két ingyen fél decit, amit kapásból belediktáltak Kósz Zoliba. Ő fél perc múlva már nemigen tudta, hol van, viszont iszonyatos mennyiségű negatív energia távozott az eladdig szenvedő kapusból. Meg a társaiból is.

Másnap edzettek egyet – aztán elkezdték az olimpiát.

Kósz kivédte az olaszok szemét, Kásás pedig a nyolcból négy gólt lőve kivégezte a nagy vetélytársat. Negyeddöntő kipipálva.

Következhettek újfent a jugoszlávok. Akik a többi hat meccsen összesen 19 gólt kaptak. Tőlünk a két találkozón 17-et. Hihetetlenül izgalmas, fordulatos, és ekkor még szép meccsen vertük meg őket 8-7-re. Elődöntő kipipálva.

Azazhogy.

Azért itt még fékezzünk le egy kicsit.

Történt ugyanis ezen az összecsapáson valami olyasmi, amit illő megemlíteni, mert szintén mérföldkő a históriában. Egy olimpián, az elődöntőben vagy a fináléban, a sportág százéves történetében még senki sem kockáztatta meg a kapuscserét. Mert nem. Olyankor legalábbis bizonyosan nem, amikor még nem dőlt el a parti. Akiben bízom, abban végig megbízom, aztán legfeljebb a végén sercintek egy hegyeset, hogy a jó életbe, épp ma hagyott cserben. Kemény pragmatikussága azonban nem tisztelte az efféle íratlan szabályokat: amikor a jugók először szereztek vezetést még csak egy potyaízűnek sem minősíthető találattal, a kapitány intett, és Kósz helyére máris becsobbant Szécsi. Aki komoly meccsen még sohasem kapott bizalmat. Most egy olimpiai elődöntő harmadik negyedének felénél hirtelen rajta múlt szinte minden. Rajta, a 22 esztendős, rutintalan srácon, a gárda legfiatalabb tagján. „Annyi időm sem volt, hogy összecsináljam magam” – nagyképűsködött néhány perccel a lefújást követően, de neki ez is jól állt. Amúgy volt mire vigyorogni: a dudaszóig egyetlen gólt kapott, azt is le kellett volna fújni szabálytalanság miatt. Kiss Gergő meg a harmadik góljával eldöntötte a találkozót.

Már ha kizárólag ő döntötte el.

A sportban az a szép, hogy a Hajós Alfréd uszoda falán a márványtábla csak a győztesek nevét hirdeti. Az annalesekben esetleg ott van a végeredmény. Egyéb gyűjteményekben még a gólszerzők is.

Az igazán apró momentumokat azonban legfeljebb az emlékezet őrzi, s meglehet, kiszitálja egy idő után. Azaz nem árt rögzíteni egy efféle visszaemlékezésben egy mozdulatot, amely a maga egyszerűségében is a magyar pólótörténet legnagyszerűbbjei közé tartozik.

Nem sokkal Szécsi bejövetelét követően, még mindig 6-5-ös jugó vezetésnél, ellenfelünk megkontrázott bennünket. A kötél mentén a minden hájjal megkent irányító, Jugo Vaszovics úszott a labdával, belül, szinte teljesen őrizetlenül Alekszandar Sapics. Egyetlen passz, és abszolút ziccerbe kerül a gólzsák. Vaszovics benézett, felemelte a labdát, s elindította az átadást. Ekkor sprintelt a képbe Kásás Tamás. A jó ég tudja, hogy úszómozdulatból hogyan volt képes ilyen magasra felnyúlni – Vaszovics pólóra kódolt agya sok mindennel számolt, ezzel azonban nem. Mondjuk érthetően, hiszen a zsenialitás legmeghökkentőbb megnyilvánulásaival azért még a hozzá hasonlók sem kalkulálhatnak. Egyszóval, a jó ég tudja hogyan, Kásás belepiszkált a keresztlabdába, amely így nem Sapics kezén landolt, hanem Szécsi orra előtt ért vizet.

Ha célt ér, tán 5-7, és azon a meccsen a kétgólos vezetés, meglehet, a végítélettel lett volna egyenértékű. Talán. Persze, hihetjük azt is, hogy Szécsi kivédte volna a ziccert. Emiatt ne pörgessük vissza az idő kerekét – végtére is mi, pontosabban Kásás tett arról, hogy más irányba terelődjék a meccs. Ami a lényeg: egyetlen, aprócska mozdulat volt. Amely meghatározta az olimpia végkimenetelét.

A döntő pedig…

„Srácok, amit eddig csináltunk, az azért nem akármi. De ami most jön, az teljesen más. Egy sohasem átérzett, minden eddigitől különböző, új megtapasztalás. Egy olimpiai döntő. Ez nem hasonlít semmihez. Semmi olyanhoz, amit idáig cselekedtünk az életünkben. Meg se próbáljuk azt, hogy ugyanúgy csináljunk mindent, mint az előtte lévő nyolc napon. Ez egy másik nap. Ez a döntő napja. Most másra van szükség. Arra, hogy törjön fel mindenkiből valami sohasem látott energia, az ősi erő.”

Mindezt Varga Zsolt mondta, néhány órával a finálé kezdete előtt, az olimpiai faluban, amikor egy körben ült a tizenhárom játékos a házakhoz közeli gyepszőnyegen.

A center egészen lenyűgöző hatással volt a többiekre. Korábban szinte sohasem lehetett hallani a hangját, éveken át a régi cimborával, Benedek Tiborral vitatta meg minden gondját-baját, a többiekkel csupán cseverészett. Hanem Ausztrália földjére lépve ez a hihetetlen intellektussal megáldott szőke óriás elkezdett beszélni. Mély, ugyanakkor nagyon is kézzelfogható gondolatokat ültetve el a fejekben.

Hogy csak egyet idézzünk, még a start előtti időszakból.

„Maga az olimpia, az az érzésem, egy nő. Maga az olimpia is egy női név. És szinte mindenki, a tízezervalahány sportoló, az edzőik, az orvosok neki könyörögnek, hogy legyél az enyém. Meg akarják hódítani, leveleket írnak, verseket intéznek hozzá, hátha őket választja – holott csak egyféleképpen nyerheted el őt: ha letepered. Ő ugyanis egy nő, aki ha megérzi, hogy egy kicsit is bizonytalanul közelítesz feléje, rögtön elkezd incselkedni, játszani veled, kihasznál és uralkodik feletted, aztán a végén ellök magától. Nem, neked oda kell menned hozzá, meg kell ragadnod, és meg kell b…nod. Csak így lehet, másféleképpen nem. Higgyétek el. Barcelonában és Atlantában udvarolni próbáltunk, és ráfizettünk.”

Ezek után el lehet képzelni, milyen hatással volt a csapatra, amikor a finálé előtt, a bemutatásra várva, ott álldogáltak egy félhomályos alagútban, az oroszokkal egyetemben, Zsolt pedig a maga sztentori hangján elbődült:

„Ne feledjétek, mit mondtak a csatába induló rómaiak: dicsőség – vagy halál!”

A többit ismerjük.

Pólósaink életük addigi legfontosabb meccsén nyújtották életük addigi legtökéletesebb produkcióját. Minden második lövés betalált, mert szinte minden passz, minden mozdulatsor a helyén volt. Mindig a megfelelőt lépték, s a választást precíz átadások, kiváló helyezkedés, tökéletes célzás követte. Továbbá akadtak szavakkal alapvetően jellemezhetetlen történések, mint például az első negyedet záró nyolc méteres, a vízről pontosan a felső sarokba pattanó svédcsavar, amellyel Vári Attila kitörölhetetlenül beírta magát az összes létező aranykönyvbe. Ez nem recept szerint ment – ez jött. Belülről. Az egyik géniusz belsejéből. Ezért mondták rá: egy csavar – az örökkévalóságnak.

8-2 volt a félidő, a harmadik elején már 10-3-ra vezettünk, a vége 13-6 – vízilabdameccset még soha nem követtek ennyien élőben a helyszínen (17 ezren), igaz, olimpiai pólódöntő még soha nem nyújtott ilyen felhőtlen szórakozást a semlegeseknek. Minden a helyére került: a finálé hőse az előző évben a poklok legmélyebb bugyrait megjárt Benedek Tibor volt, aki élete legnagyobb formáját futva négy gólt szerzett a döntőben (amivel kapcsolatban megjegyzendő: többen jártak a Holdon, mint ahányan ezt elmondhatják magukról).

Ezek után tényleg jöhettek haza.

Legendákként.

Hajdú B. István írása

2004. Vízilabda csapat

Aligha hiszem, hogy akad olyan magyar honpolgár, aki ebből a könyvből és pont tőlem tudná meg, hogy mi történt 2004-ben, az athéni olimpia vízilabda-döntőjében. Ráadásul a borzongató 8-7-es, szerbek elleni diadal kapcsán egyre kevesebbet beszélünk már Kiss Gergely káprázatos négy góljáról, Kásás negyedik negyedbeli átlényegüléséről, Szécsi mindenkit /fürdő/gatyába rázó káromkodásáról, vagy a Sapicsot az utolsó pillanatban, sorsdöntő állásnál kizökkentő nézőtéri sípszóról. Meg sem említjük, hogy az olimpián címvédő együttesünknek minden idők leggyilkosabb sorsolását követően a végső sikerhez kétszer kellett legyőznie a későbbi ezüst- /szerb/ és kétszer a későbbi bronz- /orosz/ -érmes válogatottat. Lazán túllépünk Kemény kapitányunk stratégiai spekulációin és taktikai zsenialitásán, sőt, az utazó csapat kijelölésekor átélt Szívós-önsanyargatáson is. Magunkra emlékezünk inkább, hogy kora délután anyáztunk és WADA-sztunk Annus elvett aranya miatt, hogy bő két perc után, 0-3-nál majdnem repült a tévé és néhány egyéb berendezési tárgy, hogy 5-7-nél, az utolsó negyed elején, baloldali honatyaként zokogtunk jobboldali képviselőtársunk vállán /vagy fordítva/, és hogy a dudaszó pillanatában még az anyósunkat is szájon csókoltuk, noha erre emberemlékezet, na jó Vári Attila sydneyi csavargólja óta nem volt példa. Mi fejletlen izmunkkal és szűköcske mellünkkel hirtelen kisportolttá, magabiztossá, a világot sarkaiból kifordítóvá váltunk. Érthető, hiszen MI nyertünk. TI csak elhitettétek, hogy a magunk kis munkahelyi, vagy családi olimpiáján mit kell tennünk, hogy bajnokokká váljunk. Néhány pillanatra szinte ugyanolyan tökéletes szimbiózisba kerültünk egymással, mint ti két héten át folyamatosan. Na persze, mindezt tudtuk előre. Én például már az edzőtáborban, Los Alamitosban. Nem, nem a 40 fokos hőségben elvégzett, embertelen úszóedzésekre, vagy az unásig gyakorolt emberelőnyös figurákra gondolok. Hanem sokkal inkább egy Amerikában élő magyar családnál töltött kicsit görbébb estét megkoronázó csocsómeccsre, ahol egy általam lőtt – egyébként szerintem zseniális - gól után a Benedek-Madaras két balkezes páros előbbi tagja akkorát ütött a falba, hogy az majdnem beszakadt. Én már akkor felfogtam, hogy az ellenfelek esélytelenek. Ha egy jelentéktelen csocsómeccsen nem lehet gólt kapni, akkor mit akarnak a riválisok életük fő versenyén? Ezt az aranyat, érzést egy-egy adott pillanatban lehet le- és felértékelni, de elvenni soha senki semmikor sem tudja. Nem csak tőletek, tőlünk sem. Így hát most 2005-ben, amikor egy világbajnoki és egy Világliga-ezüstérem után szinte szemlesütve magyarázkodtok – persze, a vb-döntő végén nem MI adtunk rossz passzt, hanem az a Biros - gondoljatok megértéssel ránk, fejletlen izmú és szűköcske mellűekre. De ne feledjétek, nem tudhatjátok, mi lakik bennünk.

Én például sose hittem volna, hogy egyszer még 13 fürdőgatyás férfi látványától majd elsírom magam!