Keresés eredménye - Csongrádi László

CSONGRÁDI LÁSZLÓ

Tizenévesen került a lila-fehérek szakosztályába. Igazi csapatember lett belőle. Szöulban jutott pályafutása csúcsára, amikor a csapatdöntőben – Nébald György sérülése után 4:8-as állásnál – lépett pástra a szovjetek ellen, és Mindirgaszovot legyőzve hozta vissza a reményt. Majd Bujdosó Imre, Szabó Bence és végül Gedővári Imre győzelmeivel a magyar kardcsapat huszonnyolc év után hódította vissza az olimpiai bajnoki cimet. . A lyoni vb-n ezüsthöz segítette a magyar együttest. A lila-fehérek akkori kiváló csapatával ötször nyerte el a BEK-trófeát. A hallatlanul rokonszenves, a kortársak véleménye szerint „századeleji huszáros eleganciával” vívó „Csongi” Barcelonába már nem jutott ki. Edzősködni kezdett, a legutóbbi időkig versenyeken is indult. Az életben is igyekezett megtalálni a helyét. Jó ideig riasztó berendezésekkel foglalatoskodott. Az utóbbi időszakban osztrák fiatalokkal igyekszik megszerettetni kedvenc sportját.

Az aranyérem története

Radnóti László írása

1988 Kard csapat

Kuznyecov mester egyébként mindig szigorú tekintete joviális-elégedettre szelídült, karját a mellén keresztbe fonta és csak azért nem dőlt hátra a padon, mert annak nem volt támlája. Legényei nagyon jól "muzsikáltak" a karddöntőben, az egyetlen komoly ellenfélnek tartott magyar együttes ellen. Az óriási kocsikerékre emlékeztető csarnok egyetlen, a fináléra emelt pástján repülőrajtot vettek a szovjetek. Kovács Tamás, a mieink szövetségi kapitánya a szája szélét rágta, időnként fülugrott ültéből, de kénytelen volt tudomásul venni, hogy csapata bizony "bénázik" Burcevékkel szemben. A két Kovács - Kuznyecov ugyanis szintén kovácsot jelent - testbeszédéből az állás ismerete nélkül is pontosan le lehetett olvasni a döntő alakulását. A telt ház hozzáértő része néha fölszisszent a francia zsűrielnök egy-egy ítéletén, de egyébként sima ügynek ígérkezett a záró felvonás. Két kitűnő gárda közül az egyik - ha csak egy-egy tussal is - de a másik fölé nőtt az egyes párviadalokban, kivéve két emberünket, Szabó Bencét és Nébald Györgyöt, akik igyekeztek lépést tartani a Pogoszov, Mindirgaszov, Burcev, Alsan összetételű tetravirátussal.

A Magyar Rádió közvetítő állásában e sorok írója és a kardvívás egyik, akkor még a nemzetközi szakszövetség főembereinek píros kabátját viselő tagja, a világhírű Kárpáti Rudolf ült. Vigyáztunk, nehogy a döbbenet hangjai teret nyerjenek a közvetítésben, Rudi ritkán szólt, de mindig valami velőset.

Amikor azonban 7:3-ra alakult a döntő állása (az ellenfél javára persze), már csak a kezével jelezte, hogy neki ettől kezdve nincs mondanivalója.
Ráadásul az ág is húzott bennünket. Egyik "húzó" emberünk, Nébald megsérült és helyére Csongrádi állt be. Az olimpia előtt a legjobb formában lévő Gedővári Imre még nyeretlen volt! Bár a szakmánk íratlan szabályai tiltják, hogy egy riporter „kuvikoljon”, de a látottak alapján meg kellett fogalmazni, bizony elmenni látszik a hajó.

És akkor csoda történt Szöulban: a magyar fiúk szárnyalni kezdtek. A reménytelennek tűnő helyzetben oroszlánként harcoltak. Bujdosó Imre, Csongrádi László és Szabó Bence a 4:8-ra, "tuti bukásra" álló meccsen, mint valami megszállott gárda, felzárkózott 7:8-ra. Az utolsó párban Gedővári nézett farkasszemet Alsannal. A feszültség így, utólag felidézhetetlen. Ha Imi nyer, akár csupán egyetlen találattal, akkor jobb a tusarányunk és miénk az aranyérem. 4:4-nél (akkor öt találatig tartott egy csörte), elementáris izgalom vibrált a levegőben. Gedővári szokásos hidegvérrel függetlenítette magát a környezettől és belement egy olyan kockázatos megoldásba, amiből akár vérző fejjel is távozhatott volna. (Ez persze átvitt értelemben értendő!) Néhány együttes találat után Imre akciójának elbírálása előtt öt, végtelennek tűnő másodpercre kivárt a francia zsűrielnök, majd megítélte a magyar fiú javára a tust. Felrobbant a terem: örömmámor, visítás, üvöltés, felszakadó indulatok az egyik oldalon, tiltakozás, csalódottság, tomboló méltatlankodás a másikon. A közvetítőállásban a komoly, és mindenki által nagy becsben tartott olimpiai bajnok katonatiszt és a riporter összeölelkezve csendben sírdogált.

A történethez tartozik, hogy a szöuli, esti karddöntő idején, Magyarországon déli egy óra felé járt az idő. A fél ország a rádiókészülékekre csavarodva hallgatta a közvetítést, amelyet akkor az 540 m-es középhullámon sugároztak, és aminek az volt a nagy hátránya, hogy bizonyos helyeken, ha úgynevezett árnyékba került a vevőkészülék, akkor "elment a hang". Hidakon, vasbeton-szerkezetek takarásában, de főként a budapesti Alagútban megnémultak volna az autórádiók. Ezért aztán az esemény végkifejletéig mindenki ott állt le, ahol biztos volt a vétel. Az Alagút két oldalán, a bejárat előtt eszement dugó alakult ki, amelyet a rendőrök kétórányi, megfeszített munkával tudtak csak kibogozni. A hírek szerint nem akadt ember, aki anyázott vagy káromkodott volna. Az eset estig témát adott a fecsegőknek, aztán kiszorították az olimpia újabb csemegéi. Egy kétmilliós város kétórányi közlekedési káosza tiszavirág életű szenzáció, a kardaranyat azonban századokon át számon tartja a világ - csak éppen születésének mikéntjét nem őrzik az annalesek.