Keresés eredménye - Felkai László

Az olimpiai bajnok vizilabdázó az 1960-as római olimpián a csapat egyik újonca volt.
A 200 m-es mellúszásban is el kellett indulnia, hogy tartalék lehessen a bronzérmes csapatban.
A két évvel késôbb Lipcsében rendezett Európa-bajnokságon már biztos pontja volt a gyôztes gárdának Éppúgy, mint Tokióban, az olimpiai bajnokság elnyerése alkalmával. De még Mexikóban is szerepelt.
Összesen 120 alkalommal játszott a válogatottban. Kiválóan úszott, a védekezésben hasznos ember volt, és a támadásokban is jeleskedett. Bombaerôs lövéseitô rettegtek a kapusok.
A Ferencváros együttesével négyszer (1962, 1963, 1965 és 1968) nyert bajnokságot. A Bp. Spartacusban fejezte be pályafutását.
Villamosmérnöki diplomája ellenére hű maradt a pólóhoz. A szövetkezetiek, majd a zöld-fehérek vezetôedzôje volt. Az utóbbi idôszakban az utánpótlást nevelte. A Vasutasoknál, a Vasasnál, majd a Domino-BHSE fiataljainak mestere volt.

Az aranyérem története

Árvay Sándor írása

1964. vízilabda csapat

Bőrből készült a tokiói aranylabda
Dömötör Zoltán végre elmeséli, miért várt annyit a lövéssel

Él Budapesten egy újpesti szívű közgazdász, aki úszóként nyert számos hazai bajnoki címet, az Európa-bajnoki dobogó tetején is állhatott, életét mégis a vízilabda határozta meg – játékosként és edzőként is világklasszis volt. Rómából (1960) és Mexikóból (1968) olimpiai bronzéremmel tért haza, Tokióban pedig ő volt az aranykovács. Nem sértjük meg a többieket, hiszen Ambrus Miklós, Bodnár András, Boros Ottó, Felkai László, Gyarmati Dezső, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Konrád János, Mayer Mihály, Pócsik Dénes és Rusorán Péter, valamint a kapitány, Laky Károly egyformán sokat tett a sikerért, ám a végén mégis Dömötör Zoltán ívelte be a szovjetek kapujába az elsőséget jelentő gólt.

A rádióriporter, Szepesi György tizenötezer kilométeren át Budapestig visszhangzó buzdítása, a „Lőj, Dömötör, lőj!!!” vég nélküli sikolya negyven év távlatából is ott cseng az akkori közvetítést hallgatók fülében. 

Dömötör Zoltán és társai szerezték vízilabdázásunk ötödik olimpiai bajnoki címét, korábban Los Angeles (1932), Berlin (1936), Helsinki (1952) és Melbourne (1956) hozott pólós aranyat. Ez volt a tokiói versenyek ötödik győzelme, s egyben a magyar sport történetének nyolcvanadik olimpiai aranyérme.

– Úszókarrierem nem mondható boldog pályafutásnak, hiszen azzal az óriási blamával kezdődött, hogy egy gyermekversenyen, 100 gyorson megvert Gyurika – évelődik Dömötör Zoltán (70) a későbbi pólós olimpiai bajnoktárs, örök dumamester és viccgyáros, dr. Kárpáti György kárára. S megtudjuk, ezt követően is volt miért bánkódnia, hiszen zsinórban két ötkarikás vetélkedőről is „lecsúszott”. Az 1952-es helsinki játékokra utazó csapatban a 4x200-as gyorsváltó tartalékjának helyéért hajszálnyival maradt le Kettesi Gusztáv mögött, aztán Melbourne-be sem vitték ki, noha 200-on olyan országos ifjúsági csúcsot tempózott, melyet tíz évig nem tudtak megdönteni, váltóban pedig felnőtt Európa-bajnok lett.

E kimaradt olimpiai szereplések alapozták meg Dömötör későbbi olimpiai érmeit, bajnoki címét. Csak éppen egy másik sportágban…

– Csalódott voltam, s abbahagytam az úszást. S a mellékállású pólósból főállásra váltottam. Hamar belenőttem a rokon sportágba, csak azt kellett megtanulnom, hogy a hálóba, s nem a kapufára kell lőni a labdát… Ezzel ugrattak társaim 1957 nyarán, a bemutatkozó válogatott meccsem után, hiszen két gólom mellett tizenháromszor találtam telibe a lécet. Azt mondták, ez világcsúcs!

Igazi ismertségét mégsem e kétes értékű kapufarekoddal, hanem abból az immár több mint négy évtizede elhangzott rádiós közvetítésből szerezte, amikor a hajnali órákban egy országra frászt hozott...

Október 18. volt, talán szerdai nap, ültem otthon a macskaszemes világvevő Beethoven rádió előtt, nővéreim már elindultak az iskolába, én az épp hogy tizenéves drukker minden csalafintaságát bevetve a feldörzsölt hőmérő jóvoltából heveny „olimpia-betegséggel” az ágyat nyomtam, s hallgattam a rekedtes közvetítőt. Magyar-szovjet pólómeccs. A tét az olimpiai arany.
– Igazán elárulhatná már, mire várt akkor?! Ordíthatta Szepesi torkaszakadtából, hogy „Lőj, Dömötör, lőj!”, mégis évezredeknek tűnt, míg végre rászánta magát...
– Hogy mire vártam? Hát arra, hogy elsüllyedjenek az oroszok... Rusoránnal megúsztunk, ő vitte fel a labdát, s amikor nekem passzolt, kétségtelen, hogy gólhelyzetben voltam, de az is igaz, hogy nem csak a kapus, hanem az egyik mezőnyjátékos is ott tornyosult a háló előtt. Meg kellett fontolnom, mit csinálok. Nem lehetett ész nélkül bombázni. Egy lövőcsel, két lövőcsel, jött a harmadik is, szépen elsüllyedtek mindketten, ott volt a lehetőség a hosszú saroknál. Ekkor sem lőttem, hanem ejtettem. Higgye el, nekem is az örökkévalóság volt, míg hálóba ért a labda.
– A lényeg, hogy ezután már nem kellett izgulni. Öt-kettőnél, harminc másodperc alatt, lehetetlen fordítani.
– Fordítani valóban lehetetlen, de még mindent elveszíthettünk volna… A szovjet csapat a becsületéért harcolt: aranyérmes már semmiképp sem lehetett, de tőlünk elvehette volna az elsőséget. A meccs előtt tudtuk, hogy nekünk csak az 1-0, 2-0, 3-1, 5-2 vagy a 8-3 a jó eredmény ahhoz, hogy megelőzzük a velünk azonos pontszámmal álló jugoszlávokat. Három negyed után még 2-2 volt az állás. Képzelheti, milyen izgalmas volt az a hajrá!
– Három magyar találat, s abból kettőt Dömötör jegyzett...
– A negyed elején emberelőnyből Felkai „Róka” lőtt gólt, majd egy támadásnál beforgattam a védőmet, s négyest kaptam, amit isteni szerencsével értékesítettem. A kapus belekapott, megállt a labda a jobb keze alatt, de úgy paskolt utána, hogy a hálóba ütötte. Ezután jött az aranygól, fél perccel a meccs vége előtt, ám ha az utolsó másodpercekben Ambrus nem véd ki egy bődületes ziccert, oda az elsőségünk.
– Mégsem a kapus hozta haza az ereklyét, hanem ön őrzi az olimpiai bajnoki labdát.
– Gyarmati Dezső abban a negyedben a kispadon ült, ő ordított a meccs végén, hogy mentsem meg a labdát. Kidobtam neki, de aztán az öltözőben elkértem. Szép gesztus, hogy nekem adta, megőrizhettem. Érdekes lehet az utókor számára: akkoriban bőrből készült, s hiába zsíroztuk, igencsak meg tudta szívni magát, rettenetesen utálták a kapusok, ha fejen találjuk őket, a tréningeken nem is gyakoroltuk az ilyen lövéseket.
– Később azonban edzőként sok egyéb trükkre megtanította a pólósokat.
– Dolgoztam itthon és külföldön, mégis arra a két évtizedre vagyok a legbüszkébb, amit a Központi Sportiskola pólós szakágvezetőjeként töltöttem el. Sydney tizenhárom olimpiai bajnoka közül heten a KSI-ben nevelkedtek, s az athéni aranycsapatban is öt olyan játékos volt, aki ebből az iskolából indult a világhír felé.