Keresés eredménye - Fenyvesi Csaba dr.

Fenyvesi Csaba, háromszoros olimpiai bajnok párbajtőrvivó a páston és az életben egyaránt sikeres sportember Tizenkilenc évesen, az ifjúságiak között nyerte elsô bajnokságát, a Vasutasok színeiben. Több mint egy évtizeden át tartozott az élvonalhoz. Itthon tôrben – ötszörös bajnokként – a legjobbak egyike volt, de a párbajtôr jelentette igazi fegyvernemét, ahol klasszisként tisztelték ellenfelei. Mexikóban még csak a csapatot segítette gyôzelemre, de Münchenben már duplázott. Kötélidegzetével, hallatlan technikai biztonsággal aratta sikereit. Tiszteletet parancsoló pályafutását a világbajnokságokon elért három arany, két ezüst és három bonrzérem, valamint tizenöt magyar bajnoki cím fémjelzi. Orvosi diplomáját még versenyzô korában szerezte meg. Visszavonulása után sokáig a MÁV Kórházban dolgozott, majd rákkutató programban vett részt. Elnöke volt a BVSC vívószakosztályának, tagja a Magyar Olimpiai Bizottságnak, részt vett a testület gazdasági bizottságának munkájában s hivatásával kapcsolatos vállalkozásokkal is foglalkozott. 2015. november 3.-án 72 évesen hunyt el.

Az aranyérmek története

Schmitt Pál írása

1968. párbajtőrcsapat

A mexikóvárosi olimpia első tizenhárom napja csupán négy aranyat hozott a magyar küldöttség számára. Az utolsó kettőn viszont hat olimpiai bajnokságot nyertünk, s ezek egyike a párbajtőrcsapat győzelme volt.

Együttesünk megvédte Tokióban kiharcolt elsőségét. Hosszú út vezetett a szovjet csapat elleni, október 25-én sorra került döntőig, amelyet egyébként emlékezetes kiruccanás előzött meg. Kulcsár Győző ugyanis hallatlan izgalmas, hármas holtverseny utáni küzdelemben olimpiai bajnok lett. S Nemere Zoltánnal, az olimpiai falu közelében lévő kis sörözőben akarta megünnepelni győzelmét. Kicsit aggódtunk, hogy a sörözést borozás követi, s esetleg még tequila is kerül az asztalra. Így mi hárman, Fenyvesi Csabával és B. Nagy Palival utánuk mentünk, hogy ne csak ketten ünnepeljenek, ha már öt versenyzőből áll a csapat. A sörözőben, legnagyobb meglepetésünkre, már ötven üveg sör sorakozott Győzőék asztalán. Nemere Zoli ugyan büszke volt spanyolnyelv-tudására, de biztosra vettem, hogy csak öt üveg sört akart rendelni, de mégis ötven lett belőle. Zoli azonban csak erősködött, ő ötvenet rendelt, hiszen legjobb barátjával csak meg kell ünnepelni ezt az olimpiai bajnokságot. Mi, akik  - elsősorban B. Nagy Palival - a csapat „sportszerűbb” tagjai közé tartoztunk, úgy gondoltuk, hogy be kell szállnunk, közös teherviselést kell vállalnunk, mert abból ha  a csapat két legjobbja 25-25 üveg sört leereszt a torkán a verseny előtt, semmi jó nem származhat. Így azután mi is hozzáláttunk az előttünk levő üvegek kiürítéséhez. Még a sör márkájára – Coronita – is emlékszem. S ha csak két és fél decis üvegek voltak is, de azért a lassan elfogyasztott, közel három liter sör alaposan megfeküdte a gyomromat. Forgott velem a világ, én, aki a többiekkel együtt, alig hat héttel korábban antialkoholizmust, minden tekintetben sportszerű felkészülést fogadtam, kidőltem. Bizony furdalt a lelkiismeret. Ráadásul a csapatmérkőzés előtt a bizonyítási kényszer is erősödött bennünk, hiszen az egyéni döntőbe egyedül az a végül győztes Kulcsár Győző jutott be, aki akkor napok óta a hóna alatt nőtt furunkulusával bajlódott, s alig tudta felemelni a karját. Mi pedig csak fogadkoztunk, hogy a csapat olimpiai győzelem nélkül nem megy haza, meg kell védeni a tokiói elsőséget. Csapatunk minden vívója a világ élvonalához tartozott. Az együttes erejét éppen az jelentette, hogy az öt versenyző öt különböző harcmodort, öt különböző stílust, öt különböző technikát képviselt.

A hosszú nap részleteiről csak annyit, hogy a selejtezők során az ausztrál (14:2), a mexikói (12:4) és az osztrák (9:3) gárdát simán „elintéztük”, s a legjobb nyolc között, a végső sikerre is esélyes svédeket kiverő NDK, az elődöntőben pedig a kiváló franciák ellen nyertes Lengyelország csapatát ugyancsak egyaránt biztosan (9:3) győztük le.

A döntő első csörtéjét Vitebski ellen én vívtam. S remélem, megbocsátja a kedves olvasó, ha erről kicsit bővebben emlékezem, hiszen mégis életem első olimpiai  döntője volt. Nos, azt az utasítást kaptam, hogy nem jöhetek le vesztesen a pástról. Ez akkoriban a még érvényben lévő kettős vereséget jelentette. Vitebski minden bizonnyal hasonló utasítást kapott, és az asszó kezdete után jó hat méterre megálltunk egymástól, szinte mozdulatlanul vártuk az idő múlását, nehogy valaki véletlenül megszúrhassa a másikat. A nézők viszont egyre türelmetlenebbek lettek, hiszen ezen a szovjet–magyar mérkőzésen vérre menő, igazi küzdelmet vártak. Mi azonban az erősödő füttykoncerttel sem törődtünk, tisztes távolban egymástól álltunk, s vártuk az öt perces vívóidő leteltét. Végül mind a ketten eleget tettünk az utasításnak, kettős vereség után, számítva arra, hogy az utánunk következő „nagyágyúk” majd döntésre viszik a dolgot.
A bíztató folytatást, Nemere győzelmét számunkra kínos fordulat követte.
Kulcsár, Fenyvesi, majd Nemere is vesztett, az ellenfél 3;1-re vezetett, s ekkor következtem az akkori idők egyik legjobbja, Nyikancsikov ellen, aki előtte a friss olimpiai bajnok Kulcsár Győzőt is legyőzte. A mai napig büszke vagyok arra, hogy ezt a fontos asszót megnyertem, hiszen ha a szovjetek 4:1-re elhúznak, az behozhatatlan előnyt jelentett volna számukra. De ezzel a győzelemmel nemcsak szépítettünk, hanem egyben lendületbe jött csapatunk. S a várakozásnak megfelelően alakult a helyzet, 1:3-ról 5:3-ra fordítottuk az eredményt, majd Nemere Zoli győzött Krissz ellen  s előnyünk már behozhatatlan lett. Mexikóban már késő estére járt, de az időeltolódás miatt a magyar rádió hajnali adása pont ekkor kezdődött. S Szepesi György újabb, a hetedik mexikói aranyat jelentve kívánt jó reggelt Magyarországnak.
A római olimpia tragikus eseménye, a dán kerékpáros, Gnut Enemark-Jensen halála után 1968-ban vezették be a doppingellenőrző-vizsgálatokat.
Akkoriban a kávé, a koffein, még  nem tartozott a tiltott szerek közé, így a hosszúra nyúlt küzdelem során feketével frissítettük, stimuláltuk magunkat, ellenfeleink fehér tablettákat rágcsáltak. Ám a szovjetek arra gyanakodtak, hogy a kávéban még alkohol is volt, annak hatásától vívtunk olyan bátran, vagányul, s doppingellenőrzést követeltek a versenybíróságtól. Erről értesülve azután, biztos, ami biztos, szegény Varjú Vilit hívtuk segítségül.  Az eredményhirdetéskor már az emelvényre álltunk, amikor kérésünkre egy üveg ginnel jelent meg, s jó barátjának, Nemere Zolinak a torkán jó adagot leöntött belőle. A közjátékot rendkívüli derültség kísérte, az ünneplés nem volt tiltva, s a versenybíróság ezek után természetesen lemondott a doppingellenőrzésrôl.
Csapatunk azután Münchenben folytatta, megvédte elsőségét, Fenyvesi Csaba, egyéniben is olimpiai bajnokságot nyert, közben Ankarában és Bécsben világbajnokok lettünk. Nagy csapat volt ez. Hálás vagyok a sorsnak, hogy egy ilyen gárda tagja lehettem. A mai nemzedék figyelmébe szeretném ajánlani, hogy a mi sikereinket az elvégzett munka mennyisége, a szorgalom, a céltudatos felkészülés alapozta meg. Elsők voltunk a vívóteremben és utolsóként távoztunk. Az egymás elleni asszók vérre mentek. Minden egyes tusért komolyan harcoltunk. Nem kis összegekben fogadtunk egymással. Így azt mondhatom, hogy egy-egy hat hetes edzőtáborozás minden tekintetben fárasztóbb volt, nagyobb megterhelést jelentett, mint maga a világverseny.
Arról nem is beszélve, hogy akinek esetleg nem ment a vívás, azt egy-egy edzőtáborozás anyagilag is megviselte. De magabiztosságunkhoz az is nagymértékben hozzájárult, hogy mi valamennyien, kivétel nélkül tanultunk, diploma megszerzésére törekedtünk. Az edzőtábori ágy mellett ott volt ugyan a kártya, de a szótár, a tankönyv sem hiányzott. S mindez tartást, önbecsülést adott.  Felkészülve éreztük magunkat életünk második szakaszára, a sportpályafutás befejezése utáni beilleszkedésre, boldogulásra. A tehetség kibontakoztatása, akkor mint ma, elképzelhetetlen a szülők, a versenyzőtársak, a szakvezetők segítsége  és az edzők áldozatos szakmai irányítása nélkül. Ma is hálásan gondolok edzőmre, Szőcs Bertalanra, no és a sajnos eltávozott Vass Imre és Bay Béla bácsira, akik már az égben olvassák a 157 magyar olimpiai bajnokságra, köztük a mi, Mexikóban aratott győzelmünkre való emlékezést. S a pillanat, amikor Szepesi György felhívott bennünket a lelátóra, a rádiós mikrofon mellé, s boldogan harsogta: „jó reggelt Magyarország! A párbajtőrcsapat megnyerte a magyar sport 92. olimpiai bajnokságát!”, soha sem felejtem.
Akkor ugyan még túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy arra is gondoljunk, hogy mennyi magyar embernek okoztunk örömet és büszkeséget határainkon innen és túl.

Thury Gábor írása

1972. Fenyvesi Csaba párbajtőr egyéni

 Ő volt az, aki bebizonyította, hogy a történtek ellenére lehet örülni, sőt, kell is, de talán már azt is tudta, hogy semmi sem lesz olyan, mint előtte
volt. Ez persze nem ilyen filozofikusan fogalmazódott meg akkor Fenyvesi Csabában, aki a szeptember 5-i terrortámadás után egy nappal nyerte az egyéni párbajtőr olimpiai aranyát 1972-ben, Münchenben. „Az egy teljesen skizofrén állapot volt, a merénylet után senki sem tudta, hogy mi lesz,
aztán a „Játékoknak folytatódniuk kell” híres mondat adta meg a jelet
a folytatásra. Én már előzőleg bejutottam a fináléba, amit egy nappal elhalasztottak” – idéztük fel az akkori emlékeket az egyszer egyéniben,
kétszer csapatban olimpiai bajnok vívóval. „Most azt mondom, ha akkor nem
a folytatásról döntenek, akkor az egész olimpiai mozgalomnak vége.”  A
verseny napján döntőbeli társával, Kulcsár Győzővel lesték a híreket,
aztán, hogy kikapcsolódjanak, elmentek az uszodába, meg sakkoztak az
olimpiai falu parkjában, de arra egyikőjük sem emlékszik, hogy ki nyert.
Kulcsár viszont annál jobban arra, hogy az első asszóban hiába szúrta meg a sisakján Fenyvesit, nem jelzett  találatot a gép, Csaba 5:2-re győzött. „Nem tartozik életem legnagyobb élményei közé” – dörmögi a négyszeres olimpiai
bajnok Kulcsár. Lehet, hogy manapság úgy fogalmaznánk, aznap Fenyvesi volt mentálisan a legerősebb, mert ha Brodin ellen kikap, négyes holtversenyes
kalamajkát idéz elő, ha nyer, ő az olimpiai bajnok. „Fel sem merült bennem, hogy holtverseny lesz, életem legjobb formájában vívtam” – mondta erről Fenyvesi. Különben is kötelező volt nyerni. Idézet a Képes Sport korabeli
tudósításából: „Tudtuk, amelyikünk megnyeri az egymás elleni viadalt, annak kötelessége a lehető legjobban végezni” – nyilatkozta München egyéni
bajnoka. S egy sportszerű megjegyzés: „ha Győző pengéje nem akad bele a
sisakomba, megkapja a találatot. Furcsa, nagyon vegyes érzés volt ellene
győzni...” A mondat maga a szavakba öntött sportszerűség, nyoma sincs  benne a rivalizálásnak. Kulcsár ezekről az időkről azt mondta, akkoriban pedig
csak rivalizálás volt, de a rendkívül intelligens közösség befogadta azt,
aki tudott. Márpedig Fenyvesi tudott. Csaba szerint ez régen volt, az pedig senkit sem érdekel, mi volt régen.
Sajnálja is azokat a sporttársait, akik arra hivatkoznak, mi volt
évtizedekkel ezelőtt. A bajnokok életjáradékát Lemhényi Dezső harcolta ki,
Fenyvesi tényszerűen ennyit mond erről: „Nagyon nehéz egy eredményt
anyagiakban kifejezni.” Tényleg, mennyit ér, merül fel a kérdés az emberben? Legalábbis erkölcsileg. „Sosem szerettem ezeket a felvetéseket,
illetve nem reális, hogy mi is képeződik ezzel kapcsolatban az emberekben. Két véglet alakult ki. Vagy túlzásokba esnek, vagy azt mondják, tesznek rá, az élet nem olimpia. Az én generációm inkább örül, ha felismerik.”
Manapság abban is más a világ, hogy tudományosabb. A kiválasztásnál alkati
és lelki tényezőket vizsgálnak. Fenyvesiék idejében ez még nem így volt.
 Elég volt az inspiráló környezet. Mondjuk egy ház, az Aranyház, ahogyan
Dávid Sándor egyik cikkének címét adta a Ráday utca 49-ről. Dr. Kamuti
 Jenőt eredetileg azért hívtam fel, hogy meséljen valamit a BVSC-ben együtt eltöltött időszakról, mert az lehetett a bölcső. Aztán Jenő azt
mondta, a bölcső átvitt értelemben az Aranyház volt. A Kamuti testvérek és
Gulácsy Ferenc, ifi vb-első vívó laktak a gangos épületben, de Pálinkás
János, az MTK futballkapusa is ott cseperedett fel – no és Fenyvesi Csaba.
Az ötvenes években az idősebbek motiválták a fiatalokat. Elég volt tudni,
hogy a sporttal külföldre lehet utazni és ez akkor a szabadságvággyal volt
egyenlő. „Láttam Kamuti utazóbőröndjén a külföldi matricákat. Ennek hatalmas varázsa volt” – mesélte Fenyvesi. Majd kijavított, mert noha róla
mindenki azt hiszi, hogy tősgyökeres BVSC-vívó, Debrecenből – oda járt
középiskolába – került a budapesti vasutasokhoz. Legendás műhely volt, de
ez egy másik cikk tárgya lehetne. A klub erejére jellemző, hogy amikor
Csaba olimpiai bajnok lett, még három Bay Béla-tanítvány, Bóbis Ildikó,
 Kamuti Jenő és Marót Péter is dobogóra állhatott Münchenben.
Természetes, ha egy többszörös olimpiai bajnokról szóló cikk nagy részét a
sportpályafutás teszi ki, az élet civil szakasza kevésbé kerül fókuszba.
De az élet nem csak olimpiából áll, említi feljebb maga Fenyvesi is.
Kórboncnok-orvosként végezett, sebész szakorvos, égési sérülések sebésze,
plasztikai sebész, 62 évesen a MÁV Kórházzal áll szerződésben, egy
virginiai rákkutató intézet tagja. „Civilben” rokkantnyugdíjas, 1997-ben az idegrendszert megtámadó Guillan-Barret-szindrómát állapítottak meg nála, a betegek negyede gyógyul ki ebből a betegségből, dr. Fenyvesi Csaba közéjük
tartozik. 11 éves lányát és 9 esztendős fiát neveli, a BVSC
vívószakosztályának elnöke, az aktív sportot manapság a tenisz jelenti
számára, no meg egy kis bridzselés.

Németh Péter írása

1972. párbajtőr csapat

Lehet-e öt, ennyire különböző ember együtt eredményes? Tudnak-e, akarnak-e egymásért hajtani; a sok-sok egyéniség képes-e egyformán, egymásért gondolkodni és küzdeni? Vagy: a változatosság gyönyörködtet és éppen hogy kiegészítik egymást?

Bevallom, nem tudom, hogy a fenti kérdések akkor is megfogalmazódtak-e bennem, vagy csak most, utólag vetítem őket vissza az időben. Mindenestre úgy rémlik, megfordultak hasonló gondolatok akkortájt is a fejemben, de hát ki az, aki esküt mer tenni arra, miként vélekedett huszonkét évesen egy számára nálánál felnőttebbnek tűnő társaságról. Azt láttam akkor, hogy ezek a férfiak már érett emberek, de valamit megőriztek gyermeki pajkosságukból.

Azt biztosan tudom, hogy a jellemzésük egy-egy szóval is megoldható, ami persze, nem azt jelenti, hogy egy szóval elintézhető sportolókról lenne szó, és még csak azt sem jelenti, hogy oly egyszerű jellemek, akik ily röviden is felrajzolhatók. Nem, az egyszavas portré éppen erős karakterükre utal, arra, hogy egyéniségekkel van dolgunk. Íme az öt harcos, azaz az l972-es olimpiai bajnok párbajtőr csapatunk egyszavas „rajzolata”.

Erdős Sándor: az iparos

Fenyvesi Csaba: a dörzsölt

Kulcsár Győző: a játékos

Osztrics István: a lelkiismeretesség

Schmitt Pál: a bástya

„Különbözőek voltunk, de éreztük egymást – fogalmaznak most – rezonáltunk egymásra”. Az, hogy egy csapat mitől válik csapattá, kiváltképp egyéni sportágban, nehéz megfogalmazni. De mégis létező fogalom, mert bár mindig csak egyikőjük állt fenn a páston, az ember, a néző – kiváltképp, ha magyar – azt érzete: ott van fenn a mögött az egy mögött a többi is. Hogy amikor Kulcsár játszik, hozzáadódik „Osztriga” lelkiismerete, vagy Erdős Sanyi iparos mivolta, ám ha kell beköltözik a fejébe, kezébe Fenyvesi Csaba dörzsöltsége is. Azt érezhettük tehát mi, akik itthonról szurkoltunk nekik, hogy igen, ez tényleg egy csapat, tudják, mit miért tesznek. Hogy olyan intelligencia sugárzik belőlük, amely azonnal fölényt is biztosít számukra az ellenféllel szemben. Nem lehetett őket nem szeretni, Kulcsárt például – erre határozottan emlékszem – még a sisak alatt is mosolyogni láttam. Hogy mosolygott-e valóban, nem tudom, de mindig így jut eszembe, így gondolok rá. „Talán mosolyogtam is - mondja immár nyugdíjasan, unokásan - mert a vívás valahol arról szól, hogyan vágom át a másikat.”

De vigyázat: az átvágás ehelyütt egészen mást jelent. Nem a tiltott zónában való járkálást, nem a másik megkárosítását, á, dehogy. Az átvágás cselt, trükköt, gógyit, szellemességet jelent. Azt hogy „túlgondolom” a másikat, előbbre jár az agyam, már tudom, mire készül ő, pedig még csak meg sem mozdította kezét. Azt mondják: két féle vívó létezik. Az egyik a teremvívó, aki fantasztikus dolgokat produkál az edzésen, kiváló edzőpartner, szinte alig lehet megszúrni, sokat dolgozik, imád tréningezni, de a verseny nem az ő világa. És van a versenyvívó, aki akkor és ott  a legösszeszedettebb, amikor tétre megy a harc, aki képes ötvözni magában a munka szeretetét a versenyképességgel.

Azt mondják, maguk állítják, az akkori jellemzésük a mai napon is érvényes rájuk; amilyennek láttuk őket huszonévesen, épp olyanok most túl a hatvanon. Amiből persze, az a következtetés is levonható, hogy a pást, ha el is takarja a versenyző az arcát, az igazi jellemet mutatja meg. Nem tudod okosabbnak, ravaszabbnak, intelligensebbnek, könnyedebbnek mutatni magad, mint amilyen vagy. Ez az öt úr is mindent tudott a másikról; jó időben jó helyen találkoztak. Szerencsére. Vagy inkább szerencsénkre: olyan aranyat szállítottak nekünk, amely a sportág láthatatlan jellege ellenére láthatóvá tette számunkra a döntő minden egyes mozzanatát. Őket láttuk; a jellemüket, a tartásukat, a lelkiismeretüket, a játékosságukat, szilárdságukat, dörzsöltségüket, vagy ha kellett az iparos mivoltukat.

Öt egyéniséget, egy csapatot.