Keresés eredménye - Garay János

Kardvívó 1945. május 3-án a mauthauseni koncentrációs táborban, 56 éves korában távozott az élõk sorából. A Nemzeti Vívó Klub versenyzõjeként, már túl a harmadik ikszen, 1923-ban a magyar bajnokság megnyerésével tört be a hazai élvonalba. A párizsi olimpián tagja volt a második helyezett csapatnak, az egyéniben harmadik lett. Amszterdamban olimpiai bajnoksághoz segítette a kardcsapatot. Két EB-arany is fémjelezte pályafutását. Több nyelven beszélt, angolul anyanyelvi szinten. Kiváló külkereskedõ volt, a minisztériumban vezetõ beosztásban dolgozott. A német megszállás idején, 1944. márciusában az elsõk között volt akit letartóztattak és koncentrációs táborba hurcoltak. A tábor felszabadítását nem érhette meg. A háború befejezése elõtt néhány nappal távozott az élõk sorából. Kanadában élõ János fia és Angliában letelepedett Mária lánya ismert, válogatott úszó volt.

Az aranyérem története

S. Tóth János írása

1928. Kard csapat

Az új D'Artagnan.

A penge-clown.

A világbajnok-helyettes.

Néhány korabeli jelző Petschauer Attiláról. A legendás kardvívóról, aki kétszer volt olimpiai aranyérmes és kétszer Európa-bajnok, de mindig „csak” csapatban. A nagy álom, az egyéni győzelem sohasem adatott meg neki, még a magyar bajnokságban sem.

Pedig rajta igazán semmi sem múlt, hiszen a kardozás megszállottja volt: amikor az utcákat járta, a sétapálcájával akkor is vívómozdulatokat tett, támadott, vágott, védett.

Az 1928-as olimpiának azonban vitathatatlanul e bohém fiatalember volt a hőse.

Poetikusan ifjan, mindössze 24 esztendősen került be az amszterdami csapatba.

Társai közül Rády József a 44., Garay János a 39., vitéz Terstyánszky Ödön a

38., Glykais Gyula a 35., míg Gombos Sándor a 33. évében járt az 1928-as

játékok idején.

A magyar válogatott abban a reményben várta a versenyt, hogy 1908 és 1912 után újra elhódítja a győztest megillető, Budapest városa által alapított vándordíjat. „A magyar vívók tip-top kondícióban, teljesen felkészülten várják az első fordulót” – írta beharangozójában a Nemzeti Sport 1928. augusztus 8-i száma. S valóban: az előcsatározások során az amerikaiakat 14:2-re, az angolokat 13:3-ra, a középdöntőben Németországot, majd Franciaországot egyaránt 12:4-re verte Mészáros Ervin kapitány együttese.

A négyes döntőben a lengyelek sem okoztak fejfájást, az ellenfél már azt is ünnepelte, ha asszót nyert. Ez összesen kétszer sikerült, amiben a dán zsűritagnak, Osiiernek is szerepe volt, aki – a sportlap tudósítása szerint – „erőszakosan dolgozott” a magyarok ellen. A lengyelek a biztos vereség tudatában, 9:1 után vissza akartak lépni, hogy rápihenhessenek a németekkel vívandó bronzmeccsre, ezt azonban a zsűrielnök, Lajoux nem engedte. Így kénytelenek voltak végigszenvedni, amíg kialakult a 14:2-es végeredmény. Ez tehát könnyed siker volt, igaz, a németek ellen még ennyire sem kellett megizzadniuk a magyaroknak, mivel az ellenfél nem állt ki (16:0).

A döntôt a magyar és az olasz válogatott vívta. A pást körül a szurkolók minden talpalatnyi helyet elfoglaltak. Nem véletlenül: az a két csapat került szembe, amely már 1924-ben is az aranyért csatázott. Párizsban 8:8 lett a vége, a jobb tusarány (50:46) akkor az olaszoknak kedvezett.

A két csapat közül a magyarok érkeztek előbb a terembe. Mészáros kapitány mindjárt kerített is magának egy széket, hogy pást közepénél leülhessen, ám a nemzetközi szövetség főtitkára, Chon úr a nézôk közé száműzte. A magyar szakvezetőnek persze így is jó helye volt, a legendás Italo Santelli mester (többek között Petschauer felfedezője), viszont kiballagott a teremből. „Én ez az izgalom nem bírni” – mondta idegesen simogatva a homlokát.

Mészáros Ervin még ellátta néhány jó tanáccsal a versenyzőket; az örök tréfacsináló, Petschauer feszes vigyázzállásban hallgatta a kapitány szavait. A kezdés azonban nem a reményeink szerint alakult, hiszen Marzi 5:2-re legyőzte Terstyánszkyt. Igaz, a következő meccset hasonló tusaránnyal Gombos nyerte Bini ellen. Petschauer nem bírt magával, a kezdés előtt csókkal üdvözölte Pulitit, majd 5:0-ra lekaszabolta ellenfelét. „Ez a Petschauer valóban vívóművész” – sóhajtott fel egy francia a nézőtéren.

Anselmi váratlanul 5:3-ra verte Glykaist, bár ebben a bírónak, a holland De Yongnak is volt szerepe. „A mi szeretett barátunk, akit éveken át annyit dédelgettünk Budapesten, most megmutatja igazi ábrázatát. Szenvtelen arccal ítél mindent Anselmi javára” – kesergett a sportlap helyszíni tudósítója, Vadas Gyula.
Gombos De Yong mesterkedése ellenére 2:4-rôl 5:4-re verte Marzit, majd jött újra Petschauer, aki „Alá! Alalalá!” csatakiáltásokkal kísérte a támadásait, végképp kihozva a sodrából ezzel az amúgy is feszült Binit.

Amikor pedig tigrisugrásokat produkált, azt már a közönség sem bírta: hangos kacagással honorálta a különszámot. Az 5:4-es sikert Glykais Puliti elleni 5:3-as győzelme követte, de Anselmi „a konzekvensen tévedő” De Yong segítségével 5:3-ra verte Terstyánszkyt. Petschauert Marzi sem tudta megállítani (5:3), ám Bini Glykais elleni győzelmével (5:2), amelyet – kell-e mondani? – De Yong közreműködésével harcolt ki, aki „levizsgázott, egyszer és mindenkorra”, versenyben maradtak az olaszok. Az addig kétszer vesztő Terstyánszky Pulitit verte ezután 5:4-re, míg Gombos Anselminél volt jobb (5:1), így összesítésben már 8:4-re vezettek a magyarok.

De ezzel nem volt vége: Marzi nyert Glykais (5:2), Bini Terstyánszky (5:3), Puliti pedig Gombos ellen (5:2). Ez utóbbi csörte alatt már olyan nagy volt a feszültség, hogy nemcsak a halottsápadt Gombosné hagyta el a termet, és sétálgatott idegességét levezetendő a folyosón, hanem Terstyánszky is ide menekült. Hiába, az olaszok felkapaszkodtak 8:7-re, míg a tusarányt 57:56-ra szépítették.
Az addig sorozatban 19 csörtét nyerő Petschauernek kellett tehát befejeznie a nagy művet. Az örök bohémnek, aki ezúttal halálos komolysággal vette fel a küzdelmet. „Áthatja a nagy nemzeti érzés, a magyar dicsőség védelmére emeli a kardját” – írta Vadas Gyula. Igaz, nem azt a kardját, amellyel addig vívott, mert annak pengéje a meccs előtti egyenesítgetés közben kettétörött. Az új fegyver azonban szerencsét hozott. A magyar vívó szokásos beugrása ugyan elmaradt, de amikor az első tust bevitte, a szurkolói megnyugodva vették tudomásul, hogy ordítása betölti a termet.

Végül „titáni küzdelem során” 5:3-ra verte Anselmit, majd a pástra rohanó ünneplők karjaiban, az átélt izgalmaktól elájult. Mikor magához tért, előbb sírni kezdett, aztán meg azt javasolta, hozzák be a terembe Santellit. Így is lett: az ősz maestrót a tanítványai vállukra kapva éljenezték meg.

Farkasrét, Obeliszk oszlop