Keresés eredménye - Gyarmati Olga

Szalay Péter írása 

1948 Gyarmati Olga női távolugrás

Bajnoknak született, istenadta tehetségnek. A bajnokok bajnokának. Fél évszázaddal utolsó nagy győzelmei után is minden idők legsikeresebb magyar atlétanőjeként emlegetik, amit senki sem kérdőjelezett meg.

Elképesztő sokoldalúságát hol a távol- és magasugrásban, hol a gátfutásban és a vágtaszámokban, emellett még az ötpróbában, olykor pedig a súlylökésben is megcsillogtatta. Huszonkét magyar bajnokságot nyert, tizennyolcszor javított felnőtt csúcsot, harmincegyszer volt válogatott. Előfordult, egészen pontosan 1951-ben, a Csehszlovákia elleni válogatott viadalon, hogy öt számban is ő képviselte a magyar színeket, no és ráadásképpen negyedmagával a váltóban is. Csapata  57 pontjából huszonhárom az ő nevéhez fűződött. Teljesítménye előtt még a legnagyobbak, a régmúltból Jessee Owens, a közelmúltból pedig Carl Lewis is kalapot emelhettek volna.

Gyarmati Olgának az 1948-as olimpián ugyanakkor egyetlen versenyszám is elég volt ahhoz, hogy megszerezze azt a babért, amiről minden atléta álmodozik. Az aranyérmet. Aki kétségbe vonná, hogy a Debrecenből indult őstehetség nem mindennapi atléta volt, aligha tudja, hogy pályafutásának legnagyobb sikere előtt alig egy esztendővel kóstolt bele a távolugrásba. A pasaréti, 570 centiméteres "teszt" bátorította arra, hogy Londonban ne a 80 méteres gátfutásban, hanem a távolugrásban próbáljon szerencsét. A Wembley stadionban 569 és fél centiméterig jutott, még így is jó tíz centit vert az ezüstérmes argentin de Portelára.

Ízig-vérig sportoló volt, győzelmekre éhes halmozó. És ízig-vérig nő. Akin sok férfi szeme akadt meg és gerjesztett vágyakat. Kabos Gyula idejében bizonyára szívtipróként emlegették volna. Ma viszont, az ellenkező nem képviselői alighanem a "bombázó" minősítéssel fejeznék ki az elismerésüket.

És mint minden szívtipró, vagy bombázó, úgy a sportolói géniusz Gyarmati Olga körül is legendák kerengtek. Érdekessége, titokzatossága csak még vonzóbbá tette. A magyar sport egyik legkülönösebb és legrejtélyesebb alakjaként emlegetik versenyzői pályafutásának bennfentes krónikásai.

Neve először 1941-ben tűnt fel az atlétikai versenyek tudósításaiban. Amikor még Debrecenben élt és csak tizenhét esztendős volt. Ma már ritkaságszámba menően hosszú, másfél évtizedes versenyzői pályafutása első bajnoki címét ünnepelhette, mégpedig a klasszikus vágtaszámban, a 100 méteren, 13.2 másodperces eredménnyel. Három évvel később, amikor a Magyar Atlétikai Szövetség, sok más sportszervezethez hasonlóan, az egyre gyakoribb légiriadók miatt gyakran kényszerült változtatni a versenyek időpontján, Olga már amolyan sportolói polihisztornak számított. A debreceni területi bajnokságon győztes mesterhatost mutatott be. Első és máris nagy jövőt sejtető sikereihez a Debreceni Egyetemi Atlétikai Club híressé vált mestere, Schmidt (Aradi) Gyula segítette hozzá.

A következő három év alatt a pusztító háború a sportban is siralmas kényszerszünetet rendelt el. Gyarmati Olga életében azonban két nagy esemény is történt: fiatalon férjhez ment és Budapestre költözött. Egészen pontosan Pasarétre. Ennek a helymeghatározásnak a későbbiek szempontjából meghatározó szerepe volt. Nem is kis mértékben.

A háborús évek alatt magáról alig hallató, és az atlétika számára már-már elveszettnek vélt fiatalasszony 1947-ben, a kor sportkrónikásai szerint egy hosszú, budai sétája közben találta magát a Vasas pasaréti sportpályája előtt. Kíváncsiságának nem tudott ellenállni, csak úgy benézett, talán ismerősöket keresett, vagy  ismerős hangok vonzották. A séta másnapján már szöges cipőbe bújt és óvatosan, már amennyire Gyarmati Olgát óvatosnak lehet mondani, futott néhány kört, bemutatott néhány sprintet és egy-két gátat is vett. Harmadnap lépni is alig tudott, izomláz kínozta, de kitartott, és néhány héttel később már az erejét próbálgatta a helyi lányokkal szemben.

Gyorsan kiderült, hogy a három éves leállás egyáltalán nem vetette vissza, a reflexek újra működni kezdtek, az izmok feszessé váltak, az "energiaközponttal" pedig neki aztán soha sem volt problémája.

Új klubját, amelynek rövidesen vezéralakja lett, az elkövetkezendő kilenc évben érmek garmadával, csúcsok sokaságával ajándékozta meg. Tarolt a 80 méteres gátfutásban, annál is több sikere volt távolugróként. Pasaréten Balogh Lajos, majd Kereszturi Géza istápolták, alig néhány héttel pasaréti premierje után Bácsalmási Péternek, a válogatott vezetőjének is megakadt rajta a szeme. Meghívást kapott a tatai edzőtáborba, ahol már akkor is tucatnyi sportág olimpiai reménységei gyülekeztek. Egyesek szerint Kereszturi mester, mások emlékezete szerint pedig Bácsalmási beszélte rá arra, hogy Londonban, az olimpián, a távolugrásban kell szerencsét próbálnia és még véletlenül sem a gátfutásban, mert ott a háború utáni időszak legnagyobbjával, Blankers-Koennel találta volna szembe magát.

A Londonban történtek felelevenítése előtt talán megér egy rövid kitérőt azoknak az időknek a felidézése, amelyben a háború utáni első, békés világtalálkozóra készülő magyar sportolók éltek. A legtöbb résztvevő nemzettel együtt Magyarország számára is a legnehezebb feladatot a küldöttség utazásának megszervezése jelentette, arról nem is beszélve, hogy a háború után alig akadt épen maradt versenypálya. Miközben gőzerővel folyt az újjáépítés, a magyar sportéletet alapjában szervezték át. A szövetségek élére magas rangú állami és politikai vezetők kerültek, a Magyar Atlétikai Szövetség vezetését például a később koncepciós per áldozatául esett Rajk László belügyminiszterre bízták. Az új elnökség számára először is az volt a legfontosabb, hogy az atlétika háza tájáról száműzzék a múltat és a Nyugatot idéző "kaszt- és clubrendszert",  az "előkelő" sportból népi, azaz hogy össznépi sportot fabrikálva.

Gyarmati Olgát az 1948 májusában, a Vasason megrendezett nagyszabású – ez annak idején harminckét vendégatléta fellépését jelentette - nemzetközi verseny után kezdték el kimagasló olimpiai esélyesként emlegetni. Kellett ehhez a válogatóversenynek is számító erőpróbán előbb egy 588, majd egy 599 centiméteres magyar rekord.  A remény ugyanakkor kétellyel párosult. Olga minden versenyén, ekkor és később is, csak néhány érvényes ugrást tudott bemutatni. Gyakran lépett be, máskor meg az elugró deszkától 30-40 centiméterre rugaszkodott el. Szertelen volt, olykor csak a szerencse segített rajta.

A csodálatos Wembley Empire Stadionban, ahol az atlétáknak szinte egy percnyi nyugta sem volt, mert a küzdőtéren egymást követték a különféle sportágak eredményhirdetései, a himnuszok és a zászlófelvonások, még a Gyarmati Olgánál rutinosabb versenyzők is alig-alig tudtak összpontosítani. A nagy forgatagban a magyar atlétanő első kísérlete ennek ellenére is sikeres volt, másodikra viszont egy győzelmet sejtető ugrásnál alaposan belépett. Olga gyakran emlegette, hogy a "távolságérzékével" lehet a baj, hiába méricskél, hiába gyakorolja a nekifutást, biztonságán képtelen javítani. Hogy a történet teljes legyen, az első ugrása után ő is "belefutott" egy eredményhirdetésbe, ami csak azért nem bosszantotta, mert éppen szobatársát köszöntötték a dobogó legfelső fokán, Elek Ilonát,  "Csibit", a női tőrvívás bajnokát. Neki szólt a Himnusz és lobogott a piros-fehér-zöld, Kossuth-címeres lobogó. És következett a mindent eldöntő utolsó sorozat, ami előtt Olgának és vetélytársainak fogalma sem volt arról, hogy ki vezet, kinek kell javítania. Akkoriban még nem volt eredményjelző tábla és az egyes ugrások után sem "lapozták össze" az eredményt a versenybírók. Olga roppant lendületesen nekifutott, most az elugródeszkát is eltalálta, ruganyosan a magasba lendült és repült. Messzebbre, mint bárki a vetélytársai közül. Szepes Béla, az amszterdami olimpiai játékok gerelyhajító ezüstérmese, aki Londonban már a Népsportot tudósította és küldött onnan mosolyogtató karikatúrákat, nem győzte cérnával. Odarontott a versenybírósághoz és addig ügyeskedett, míg ki nem szedte belőlük a végső sorrendet. Ő vágtatott elsőként Gyarmati Olgához és tudósított: "Te győztél, te győztél, tied az arany, grati!"

Az "egyszemélyes válogatottként" is emlegetett szuperatlétanő az 1949-es budapesti Főiskolai Világbajnokságon is megnyerte a távolugrást, hozzá még két ezüstöt gyűjtött. Újabb két év elteltével a berlini Főiskolai Világbajnokságról két aranyat is hozott, győzött a távolban és a 200 méteren is.  A csehszlovákok elleni válogatott viadalon bemutatott mesterhatosáról már szó esett, és minden jel arra mutatott, hogy négy évvel London után, Helsinkiben ismét a dobogó legfelső fokára léphet. Ehelyett be kellett érnie a tizedik hellyel, a krónikások szerint meglehetősen prózai okok miatt. Volt rajta néhány kiló felesleg. Rossz nyelvek szerint ennél is nyomósabb ok is akadt: Olga figyelmét már nem csak az atlétika kötötte le.

Erről az időszakról szól az a könyv, ami a Rákosi Mátyásnak címzett, egykor szupertitkosan kezelt leveleket tárja fel. Közülük jó néhány az olimpiai bajnoknőtől származik, mások pedig róla szólnak. Egyszer Gyarmati azért ragadott tollat, hogy a mindenható vezetőtől meglepő bátorsággal külföldi állásvállalásához kapjon zöld utat. Egy másik levélben bolgár atlétaszerelmének kért bebocsátást Magyarországra, itteni megélhetést és minden egyebet, amely kettőjüket boldoggá tehette volna. A legfelsőbb sportvezetést is megjárt levél megütközést keltett az akkori tótumfaktumok körében,  akik utánajártak a dolgoknak és kiderítették, hogy az olimpiai bajnoknő kegyeiért egy magyar atléta is esedezik. Az egyre gyakoribb levélváltások egy másik kapcsolatra is fényt derítettek. Azt sejtették, hogy az atlétanőt titkos kapcsolat fűzi Aczél Tamás Sztálin-díjas íróhoz, az Írószövetség egykori vezéréhez, aki később Olga férje lett. Száz szónak is egy a vége, a bonyodalmakat végül is a magyar sport mélységes kudarcát hozó, melbourne-i olimpia oldotta meg. Pontosabban az 1956-os események. Sok magyar sporthírességgel együtt Gyarmati Olga is más hazát választott, előbb Angliában élt, ahol második férje, a helyi irodalmi újság szerkesztője volt.
Később az Egyesült Államokba költöztek, s azóta bizony keveset hallani az
olimpiai bajnoknőről. Férje 1994-ben hunyt el, a londoni olimpia győztese 2005-ben nyolcvanegyedik életévét tapossa.

Amikor utoljára itthon járt, nem sokkal férje halála után, Ferihegyen a határőrök megállították. Minden bizonnyal azért, mert Gyarmati Olga neve valamelyik listájukon szerepelt. Barátai, barátnői Budapesten hiába bizonygatták, hogy nem vele volt a bajuk, hanem bizonyára második férjével, Aczéllal, aki Angliában és Amerikában egészen más hangnemben publikált, mint amikor, az ötvenes években írásaival még Rákosi Mátyás kegyeit kereste. Ezzel a ferihegyi intermezzóval elpárolgott a hazalátogatási kedve. Többet nem is jött, hátat fordított. De vajon honnan is tudhatták volna a fiatal határőrök, hogy 1948 olimpiai bajnoknőjével, a három olimpiát megjárt Gyarmati Olgával találkoztak? Aki sohasem szerette, ha korlátozzák. Ő az ünnepléshez szokott.