Keresés eredménye - Gyenge Valéria

Az  olimpiai bajnok úszónő négy klub színeiben versenyzett, pedig csak edzôjét, Sárosi mestert követte egyik szakosztályból a másikba. Helsinkiben a 400 méteres gyorsúszásban nagy meglepetésre gyôzött, hiszen Novák Évát és Székely Évát sokkal esélyesebbnek tartották.
Torinóban (az Eb-n) fordult a kocka, az olimpiai bajnoknôt klubtársnôje, Sebô Ágota ugyanis váratlanul megelôzte.
Melbourne-ben nem tudta magát túltenni a hazai eseményeken. Éppen hogy bejutott a döntôbe.
A 17-szeres magyar bajnoknô, többszörös világcsúcstartó Torontóban telepedett le, férjével, Garai Jánossal az egykori élvonalbeli úszóból lett sikeres vállalkozóval. A sportházaspár elvált, a bajnoknô két lányát egyedül nevelte.
A fiatalabb Sue , színészi pályára lépett, már a magyar tévében is szerepelt. Az idôsebb Judy . kanadai bajnokságot nyert úszónô, de végül csak tartalék lett a montreali olimpián.
Az olimpiai bajnoknô egykori hobbijából, a fotózásból hivatás lett. Művészi képeibôl rendezett tárlatai Torontóban, Sydneyben, Párizsban. Los Angelesben, Ottawában, majd Budapesten is sikert arattak. . „Hazám” cimű rendkivül értékes fotóalbuma Illyés Gyula verseivel jelent meg. „A Magyar Örökség” dijban részesült.
Későb „Két asszony élete” majd „Igéret” címmel érdekes, olvasmányos regényekkel jelentkezett. Harmadik kötete is elkészült,  ”A szürkület évei” címmel. Ebben négy, Magyarországon született, itthon, Angliában, Kanadában és Ausztráliában élő nő életének történetét vetette papirra. .
Az 56-os forradalom 50. évfordulóján magas állami kitüntetésben részesült a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje kitüntetést vehette át. Magyarország és a magyarság nemzetközi hírnevének javitása érdekében végzett tevékenységéért, kiemelkedő fotós, irodalmi és sporttevékenysége elismeréseként részesült az állami kitüntetésben.
Az utóbbi időben kettős állampolgárként ahogyan mondta a kanadai Torontóban és Budapesten él.  A  74. születésnapját is itthon ünnepelte.  Rendkivüli bánatot okozott számára testnevelő tanár és sportvezető József fivérének hosszú, súlyos betegsége, majd  halála. Ezuttal, 78. születésnapját nem ünnepelte itthon, mert mint megtudtuk unokája befejezte  tanulmányait és a diploma átadási ünnepségen jelen kiván lenni.

 

Az aranyérem története

Gyenge Valéria írása 

1952. Gyenge Valéria 400m gyors

2002-ben,  az 1952-es olimpia 50. évfordulóján, Helsinkiben, a régi csapattársaimmal gyülekeztünk az olimpiai stadion lépcsői alatt, és vártunk a jelre, hogy bevonulhassunk a stadionba. A stadion lelátói felig tele voltak nézőkkel, akik lelkes tapssal fogadták a nemzetek zászlói mögött vonuló öreg lányokat és fiúkat. Mikor az utazás előtt szóba került a felvonulás, sokan,
(köztük én is), gyerekesnek és túlzásnak tartottuk, hogy 68-80 évesen megismételjük a történelmet. De amint beléptünk a stadion futópályájára, az 50 év semmivé zsugorodott. Valamennyien kihúztuk magunkat és a tőlünk
telhető legruganyosabb léptekkel követtük zászlónkat, amit Bolvari Toncsi
tartott magasba a csapat előtt. Mindannyiunkat elragadtak az emlékek, és bizony  nedves szemekkel mosolyogtunk  a lelátókra. A magyar himnuszt valamennyien könnyes tekintettel hallgattuk. Gyermekkorom óta az volt az álmom és később a célom, hogy olimpiai bajnok legyek. Azon kevés szerencsés sportoló közé tartozom, akiknek sikerült  a vágyat  valósággá tenni. Amikor megkaptam az olimpiai egyenruhámat, nem a szekrénybe akasztottam, hanem az ajtóra, hogy mindig láthassam, és  biztos legyek benne, hogy valóban csapattag vagyok.

A női úszócsapatnak  számos rekord állt már a háta mögött az olimpia évében.
Emlékszem egy fotóra, ami a Képes Sportban jelent meg elutazásunk idején. A  repülőgép lépcsőjénél állunk, a képaláírás: " Reménységeink: az úszólányok!"

Mikor a dupla propelleres gépek elindultak, nem csak a repülő, de az én lelkem is a felhők fölött repült: megyek az olimpiára!

Helsinkiben nem az ötkarikás faluban, hanem a "vasfüggöny mögötti" országokból érkezettek számára kialakított külön helyen, Otaniemiben laktunk. Szép fenyőerdő közepén voltak a lakóépületek. 15 km-re esett a másik falutól, ahol a nyugati sportolók laktak. Az ellátás nagyszerű volt, a mindenki által imádott szakács, Kurucz Tóni vezette a magyar konyhát. Senkinek nem volt hiánya a megszokott étrendjében. Például Székely Éva, aki nagyon válogatós volt, mindennap megkapta a maga rántottáját. Nem zavarta csúfolódásunk, miszerint nemsokára kotkodácsol majd. Killerman Klári és én, boldogan faltuk a rántott húst, Tóni híres szalmakrumplijával körítve.

A szobákat nem a legutolsó design szerint rendezték be. Négy keskeny vaságy állt egy nem túl tágas szobában. Székely Eva, Littomeritczki Mária és Killerman Klári lakótársa voltam. A szobának nagy ablaka volt és edzőnk, Sárosi Imre, minden igyekezete ellenére,  (takarókat szögelt az ablakra), nem lehetett a világos finn éjszakákat sötétté tenni. Napokig tartott, míg megszoktuk az éjszakai félhomályt és aludni is tudtunk.

Emlékszem, egyik este, mikor fáradtan lefeküdtünk a napi izgalmak után, az alattunk lévő emelet egyik szobájában, a szovjet atlétalányok hangosan  elkezdtek gramofonozni. Székely Éva felpattant az ágyából, pizsamában, mezítláb leviharzott a lépcsőn, be a szobába, és se szó, se beszéd, elzárta a gramofont, majd kiment. Persze, mi még sokáig nevettünk, mikor elmesélte, hogy milyen kővé meredten néztek utána a szovjetek, de a gramofon többé nem szólt esténként.

Buszok vittek be a városba, a versenyek színhelyére, a másik falu nekünk "tabu" volt. A buszon mindig  ült egy-két "kísérő", akik éberen figyeltek
mindenkit.

Az uszoda igen  forgalmas volt, kevés idő és pálya  jutott az edzésekre. Mi, akik el voltunk kényeztetve, mivel hozzászoktunk a saját pályákhoz (válogatott edzés alatt az uszoda a Margitszigeten zárva volt mindenki más előtt), nehezen viseltük ezt. Idegességünket és aggodalmainkat ez a helyzet jól érezhetően fokozta.

A 400 m gyorsra az úszóversenyek utolsó napján került sor. Végigizgultam az összes magyar győzelmet, Szőke Kató, Temes Judit 100 méteres gyorsát, Székely Eva, Novák Éva, Killerman Klari 200 méteres mellúszását, ahol igazából az első három magyar lehetett volna,  ha abban az időben is az elektromos időmérőfal döntött volna, mint manapság. Ehelyett három hivatalos időmérő volt, stopperórákkal a kezükben. Hosszas tanácskozás után, pár század másodperc különbséggel Klárit negyediknek nyilvánították, valószínű túl sok lett volna három magyar lány a dobogón.

Nekem sehogy sem ment az úszás, érkezésünk után jóval az otthoni formám alatt úsztam. A 400-as mezőny egyik ismeretlen neve voltam, senki nem számolt
velem. Sárosi mesélte, hogy az egyik amerikai edző megkérdezte tőle, mit gondol, ki nyeri a 400-at: Hweger vagy Kawamoto? Erre Sárosi rám mutatott, hogy ő. Az amerikai jót nevetett Sárosi  humorán. Sárosi is tehetetlenül nézte a hanyatlásomat, csak annyit tudott mondani, hogy ne törődjek semmivel, csak
ússzak.

Beverekedtem magam a középdöntőbe, ahol aztán minden erőmet beleadtam, mert rettegtem attól, hogy kiesem a nyolc között. Valószínű ezért sikerült a legjobb idővel bebiztosítani magamnak a fináléra a 4-es pályát.

A döntő napján azt hiszem, félig önkívületben lehettem, nem emlékszem semmire, csak arra, hogy a gyülekező szobában ültünk a padokon és két szigorú FINA-asszony mindenkit ellenőrzött: az úszóruháink szabályszerűek-e, és mindenki visel-e kis bugyit alatta? A mai napig nem tudtam rájönni, miért
kellett ez a  bugyi. Székely Évával egymás mellett ültünk, ugyan neki már volt egy aranya (200 m mell), de ő is sápadt volt és nem mertünk egymásra nézni. Novák Éva egy másik padon ült. Aztán csak arra emlékszem, hogy a rajtkövön állok és eldördült az indító pisztolya. A mezőny nagyobbik fele elhagyott az első 100 után, nekem túl gyors volt a kezdésük, én mindig a finisben tudtam erősíteni. A 250 méteres fordulónál magamhoz tértem, fokoztam az iramomat, tudtam, hogy "most vagy soha". A "most" sikerült és új olimpiai rekorddal nyertem meg az aranyat. A dobogón még mindig nem hittem el, hogy olimpiai bajnok vagyok, úgy szorongattam az aranyérmet, hogy majdnem összenyomtam a dobozt, amiben volt (akkor meg nem akasztottak nyakba az érmeket).

A verseny után meg végigizgultam a vízipólómeccset, onnan rohantunk a stadionba a focistákat buzdítani, és utána Papp Lacinak szurkolni.

Estére jutott el a tudatomig, hogy igen, valóban  beteljesedett az álmom! Tömegével érkeztek a táviratok Magyarország minden tájáról.

Szüleim táviratát a mai napig őrzöm: "Csillagom, kicsi mókusom a legboldogabb anya én vagyok az egész világon, apuval és öcséddel együtt sokszor csókolunk.

"Nagyon boldog, büszke 19 éves lány voltam. Igazából akkor éreztem a teljes büszkeséget, amikor az "aranyvonat " végig vitt minket a határtól Budapestre. A sínek mellett százával integettek az emberek, az állomásokon virággal halmoztak el minket. A Nyugati pályaudvaron emberek ezrei  vártak és  a Nagykörúton, ahol felvonultunk, embertömeg hömpölygött. Háztetőkön, lámpaoszlopokon  kapaszkodtak, sírva, nevetve ünnepeltek minket, virágerdővel borították el a csapatot. Ezt az elismerést és megbecsülést éppen úgy nem felejtem el soha, mint  magát a győzelmemet.

Még a mai napig, ha valaki (korombeli vagy valamivel fiatalabb) megkérdezi: " ugye, a Gyenge Vali?", jóleső melegséget érzek a szívem körül.