Keresés eredménye - Hevesi István

Az aranyérem története

Mezei Dániel írása

1956. vízilabda csapat

Új építésű házban lakik Gyarmati Dezső. Nem gondolnám, hogy egy ilyen megállapítás szorosan hozzátartozik az 1956-os vízilabdacsapat győzelmével kapcsolatos eszmefuttatáshoz, de…

Amikor a játékosként Kárpáti Györggyel egyetemben háromszoros olimpiai bajnok -  ahogy az uszodában nevezik - Dezső (nekem azért: tiszteletem, Dezső bácsi!) felkísért a lakásához és kinyitotta az ajtót, arra gondoltam, talán a ház jellege ellenére láthatok valamit a múltból: fotókat, emléktárgyakat, relikviákat és meghallgathatok egy embert, aki élő legendaként itt sétál közöttünk és szemlátomást kitűnő egészségnek örvend. Csupa olyat akartam látni és hallani, ami közelebb vihet a múlthoz.

Mint vízilabdával foglalkozó újságíró, tisztában voltam a tényszerű eseményekkel. Tudtam, hogy 1956-ban, a melbourne-i olimpián játszottak egy legendás mérkőzést, amelyen a később, egészen pontosan az egy nappal később, olimpiai bajnok magyar férfi vízilabda-válogatott 4-0-ra legyőzte a szovjeteket. Tudtam, hogy a találkozó, az itthon zajló forradalmi események miatt, több volt, mint vízilabda-mérkőzés. Hallottam már a „blood bath of Melbourne”, azaz „melbourne-i vérfürdőről”. Azzal is tisztában voltam, hogy a magyar csapat veretlenül végzett az első helyen és azzal is, hogy a forradalom hatása a sportolókon is meglátszott: vendéglátóm, Gyarmati Dezső a kiutazás alatt Prágában szervezte meg harmadmagával a magyar olimpiai csapat forradalmi bizottságát. 

Kiderült azonban, hogy az újságok, a könyvek, a nyomtatott betűk – mint ez itten – semmit sem érnek. Ott állt előttem egy ember, aki majd ötven év távlatából is olyan hihetetlen tűzzel beszélt az 56-os eseményekről, hogy megértettem: miért kellett a rendőröknek kimenekíteniük a szovjet válogatott tagjait 1956 decemberében, egy hónappal a novemberi események után, a melbourne-i uszodából. Láttam fotókat, például Zádor Ervinről, aki a meccs alatt általunk erősen „puhított” Prokop visszakönyöklése után véres arccal – amit állítólag Kárpáti „Gyurika” kent szét, a művészi hatás kedvéért – állt a lelátó előtt. Aztán láttam Kárpáti Györgyről, a zseniális játékosról, Mayer Mihályról, akit a korombeliek csak hangzatos felszólalásairól ismertek a sportág elnökségi üléseiről, de látva a régi fotókat és hallgatva az anekdotákat kiderült, nem akárki volt a nemrég elhunyt kitűnőség. Persze, láttam a csapatképet is, amely már a jugoszlávok elleni, másnapi 2-1-es siker és az olimpiai cím megszerzése után készült. Ott álltak mind, 8000 néző előtt:

Boros Ottó, Jeney László, Gyarmati Dezső, Mayer Mihály, Hevesi István, Markovits Kálmán, Bolvári Antal, Zádor Ervin, Kárpáti György, Kanizsa Tivadar, idősebb Szívós István.

Egy csapat, amely a sportág és az ország kicsinysége ellenére bevonult a legnagyobbak közé. Dávid győzte le Góliátot, de ennél sokkal fontosabb: egy adott pillanatban, ott, Melbourne-ben, a szovjetek elleni találkozón, a csapaton keresztül üzent a világ: ami az 1956-os forradalommal történt, azzal odakint nem értenek egyet.

Peterdi Pál sokszor leírt mondata, hogy „a szovjetek melegítőjén virító négy betű (CCCP), sajnálatos módon megegyezett azzal a néggyel, amely a körúton nyikorgó tankok oldalát ékesítette” messze nem fejezi ki annak a néhány napnak a hangulatát. Nem, mivel ugyanez a Peterdi Pál kiharcolta, hogy a Képes Sport olyan címlappal jelenjék meg az olimpiai aranyérem megszerzése és a szovjetek elleni sikert követően, amiért eltávolították az állásából.

Az egyik csak jó szöveg, amit nem elég elengedni, átérzés sem árt hozzá.

A már említett, új építésű lakás falán ott díszeleg bekeretezve ez a címlap. Gyarmati Dezső csak mosolyog, „ezt nézd, ezt nagyon szeretem. A Pali kirúgatta magát miattunk.” Ezzel kapcsolatban – elnézést a személyes hozzáfűzésért – Édesapám szavai jutnak eszembe, aki ’56-ról azt mondta: „Manapság nagyon nehéz elhinni, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az ember nem csak azt mondja, hogy elég, de annak szellemében is cselekszik.”

A magyar vízilabdasportnak a melbourne-i volt a negyedik olimpiai elsősége. De talán ez a győzelem volt az, amely hatásában mindegyiken túlmutat. Az 1956-os siker után végképp összekapcsolódott Magyarország neve a vízilabdával. Vélhetően ennek a gárdának a sikerei és a szovjetek elleni találkozó miatt vitték le a szülők vízilabdázni azt a generációt, amelynek legjobbjai 1976-ban – 1964 után 12 esztendővel – megszerezték hazánk hatodik olimpiai aranyát. Gyors fejszámolás és látjuk: a ’76-os diadal is szinte pontosan egy generációval később jutatta el csapatunkat a világ tetejére, hogy ezúttal – mint Gyarmati és társai anno – ott is maradjunk hosszú éveken keresztül. Ez már nem sport. Történelem.