Keresés eredménye - Kárpáti Károly (Kellner Károly)

Az aranyérem története

Dobor Dezső írása 

1936. Kárpáti Károly szabadfogás, könnyűsúly

Az idei nyár egyik nagy zenei csemegéje volt, amikor Bach tiszteletére Varnus Xavér orgonaestet adott a Nemzeti Sírkertben, a Kerepesi úti temetőben. „Nem Bach halála felett érzett bánatunkban jöttünk össze, hanem afeletti örömünkben, hogy itt élt köztünk a földön”- mondta a művész.

Mindig így éreztem Karcsi bácsi társaságában magam, ajándék  volt a közelében lenni, élmény volt hallgatni a fejtegetéseit és így mindennél nagyobb öröm volt  nem csak a könyvekből ismerni tetteit, melyek, ha a középkorban zajlottak volna, biztos, hogy több emberöltőn át hősi eposzok kiapadhatatlan forrásai. De nem a középkorban élt, hanem egy talán még annál is sötétebb, bonyolultabb és  azóta is felfoghatatlan történésekkel teli  korban. Oly korban, mikor egyesek még a kutyáikat is képesek voltak betanítani arra, hogy a „Heil Hitler!” vezényszó hallatán azonnal felemelkedjenek, mancsukkal jelezzék elvhűségüket, miközben tekintetüket a gazdájukra szegezték. A lehető legszabályosabban.

1936. A berlini olimpia éve. Kárpáti Károly akkor már 30 éves, valószínű, hogy az utolsó olimpiájára készül. Oly annyira, hogy mint a Testnevelési Egyetem hallgatóját felkérték arra, hogy a saját felkészülésével egy időben a többiek munkáját is irányítsa. Elvállalta és a magyar birkózóválogatott olyan eredménnyel tért vissza a versenyről, mint azóta  soha. A magyar Himnusz hangjai három eredményhirdetésnél is főhajtásra intették az olimpia vendégeit.

De ne rohanjunk ennyire előre, hisz ma már jól tudjuk, hogy a berlini olimpiai döntőt egyszer már lepróbálták egy évvel korábban. Ugyan akkor ezt még senki nem állíthatta biztosan. Aki viszont csak egy kicsit is értett az erőviszonyokhoz, az nem vállalt nagy kockázatot azzal, hogy ugyanazok állnak majd Berlin dobogóján, akik egy évvel korábban a brüsszeli Európa-bajnokság érmesei lettek. Csak a sorrendet illetően tértek el a vélemények, kinek, kinek hovatartozása szerint. A belga fővárosban mindenesetre kiderült, hogy aki olimpiát akar nyerni, annak Kárpátit kell legyőznie. Brüsszelben ugyanis a német Ehrl térdre rogyott előtte, a finn Pihljamaki meg a hátán fekve kapitulált.

Berlinben a birkózók egy kaszárnyában laktak. A szobáikban mindenütt hangszórók. Hangszórók, melyeken egy hang ki nem jött. Karcsi bácsit annyira zavarta a némaságuk, hogy a kíváncsisága a válaszig kergette. Az olimpia utáni pilótaiskola szárnyában lakhattak az erős emberek. Az olimpia befejezéséig nem tudtak várni a hangszórók felszerelésével…

Karcsi bácsi esélyeshez méltóan menetelt és sodort el mindenkit az útjából. Pedig nyolc évvel korábban még jóformán azt sem tudta mi fán is terem a szabadfogás. Kétszer is váltott sportkarrierje során, hisz műugróból lett kötöttfogású birkózó, aki az amszterdami olimpián 4. lett. Ekkor figyelte meg a másik fogásnem versenyeit és ezzel köszöntött be az életébe az örök nagy szerelem, a szabadfogás. Úttörőmunkát kellett végeznie ennek hazai megismertetésében és elismertetésében, hisz addig nálunk jóformán csak a kötöttfogást művelték. Négy évvel később, Los Angelesben már szabadfogásban állhatott a dobogó második fokára.

A sors igyekezett lehetőséget adni egy évvel korábban elporolt ellenfeleinek a visszavágásra. Előbb a finn olimpiai bajnokot, Pihljamakit állította elé. De talán nem is ő volt a félelmetes akadály. Karcsi bácsi gyakran mesélte, hogy sokkal inkább a németekkel kellett megküzdenie, akik persze igyekeztek minden módon a sajátjukat a győzelemhez segíteni. Azaz, ha Kárpáti le is győzi a finnt, de a fáradtságát majd nem engedik kellően kipihenni, hogy ezzel a frissen lépdelő Ehrl jókora előnyhöz jusson. Kárpáti arra összpontosított, hogy minél kevesebb erőt vegyen ki belőle a finn elleni mérkőzés. Pihljamaki csak három percig tudott ellenállni, a tust nem kerülhette el.

A csarnok horogkeresztes zászlókba öltözött, a német szurkolók igazi népünnepélyre készültek. Meg sem fordult a fejükben, hogy aznap este ne láthassák a Führert. Mert hogy a vezér a Deutschlandhalleba készült, az biztos. Mindennél jobban jelezte ezt az, hogy a kapunál már gyülekezetek az SS kettős sorfal tagjai. Egymásnak háttal álltak a legények, hogy a befelé néző sor a Führert kövesse tekintetével, a kifelé tekintő pedig, mai szóhasználattal, biztonsági őrként a környezetet figyelje. A sorfalak közt haladt a vezér autója, úgy hogy a már elhagyott testőrök azonnal buszra szálltak, hogy megint az élre jussanak, és újra őrt álljanak. Így alakult ki aránylag kevés kiválasztott szereplésével egy végtelennek tűnő láncolat.

Kárpátinak nem sok ideje maradt erre odafigyelni, mert alig hogy győztesen elhagyta a szőnyeget, már szólították is a német Európa-bajnok ellen. A bírák válogatása persze, hogy nem a magyar birkózónak kedvezett. Oly annyira, hogy finn vezetőbírót kapott, aminél rosszabb már csak az lehetett volna, ha a síp is német kézben van. A házigazdák benne látták a végső biztosítékot a győzelemre.

Gyakran kérdezgettem az öreget, hogy ilyen ellenséges terepen, a szellemiségétől száz százalékosan eltérő gondolati töltésű környezetben, a lelkében hogy tudott felkészülni a mérkőzésre, hisz itt nem csak egy ellenféllel, nem csak egy emberrel találta szembe magát.

„Tudtam, hogy annál jobban már nem készíthettem volna fel magam. Elvégre a nehézsúlyig felfelé minden hazai versenytársamat megvertem. Ebben bízhattam, mint ahogy a tapasztalatomban is, hisz akkor már kilenc Európa-bajnokság és két olimpia állt a hátam mögött. De mindezeknél fontosabb volt számomra, hogy a németek, vagy az általuk semmibe vett más nemzetek egyikének fia nyeri az első birkózóaranyat. Én az életemet is odaadtam volna azért, hogy Magyarországé legyen ez az elsőség”- mondta sok évtizeddel később is.

Pokoli hangzavarban zajlott a meccs a diadalünnepre áhítozó németek tömegei előtt. A „Sieg”-„Heil” hangorkánja átjárta Ehrl testét és agyát. Fogalmam sincs arról, hogy abban a pillanatban  valóban felsőbbrendűnek képzelte-e magát vagy képes volt kivonni magát a hazaiak fűtötte hangulat alól. Aligha hiszem, pedig az ő szempontjából jobban tette volna, mert így csak a vesztébe rohanhatott. Kárpáti már nagyon dörzsölt birkózó volt akkor, aki képes volt ellenőrzése alá vonni a meccset. Hiába voltak kritikus pillanatok, mindig jól jött ki mindenből. Egyenlő erők csatájává nemesedett a meccs, úgy hogy valójában égbekiáltó volt az egyenlőtlenség. A vezetőbíró, a hazai pálya, a tomboló német közönség együtt mind kevés volt ahhoz, hogy az összeszorított foggal birkózó, az ellenállást, mint hajtóerőt hirdető honfitársunk megtörjön. Kárpáti sok mindenben hitt, de leginkább abban, hogy elutasítsa a behódolást, a dac mindennél erősebben dolgozott benne, ebben a piros-feketébe öltözött világban. Pedig a hat perc utáni, döntetlent követő sorsolás őt kényszerítette térdelőállásba. A sportban nem létezhet diadalmasabb pillanat, mint egy ilyen, veszni látszó helyzetből felállni és kiegyenesedni. Kárpáti nem akarta, hogy legyőzöttként lássák. A mákszemnyi magyar csapaton kívül mindenkit el akart némítani és egy pillanatra gondolkodásra késztetni. Ahogy a magyarok a vállukra vették és győzelmi zászlóként szaladtak vele körbe a csarnokon, felért egy üzenettel. De nem a kiszámíthatatlanság üzenete volt ez. Sokkal inkább a védtelennek látszó erejének szembeszállása a kolosszuséval.

Tény, ami tény, Kárpáti nemcsak hogy nem engedte legyűrni magát, de a magyaros virtus láttán a bírák 2-1-es pontozással neki ítélték az elsőséget. A németek kiborultak és igazságtalanságot emlegettek. De azt, hogy a vesztes Ehrl hogy mehetett odáig, hogy saját kézírásával olimpiai bajnokként tüntette fel magát egy fényképen?! A német, míg élt, nem tudta feldolgozni, hogy mi is történt vele azon az estén. Míg élt, nem tudta Kárpáti megbocsátani neki azt, hogy tudta ellenfele így megkeseríteni a tényleges győzelem ízét.

Karcsi bácsi olimpiai sikere 60. évfordulóján kapta meg a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Érdemrendjét. Nem sokkal ezután érkezett hír újra felőle, az évben hunyt el 90 évesen.

Kozma utca

5/B-5-31