Keresés eredménye - Keserű I. Ferenc dr.

Dr. Keserû Ferenc vízilabdázó, 1968. július 16-án 65 éves korában hunyt el. Az öccsénél két évvel idõsebb és jóval magasabb pólós Komjádi ranycsapatának oszlopos tagja volt. Három olimpián vett részt. Párizsban már legyõzték az addigi legjobb angolokat, de csak ötödikek lettek, Amszterdamban már ezüstérmesek, Los Angelesben bajnokok. Három Európa-bajnokságon (1926 Budapest, 1927 Bologna, 1931 Párizs) játszott az aranyérmes gárdában. Nagy technikájú, kiváló taktikai érzékkel rendelkezõ, nagyszerûen úszó pólósként ismerték és tisztelték. Hatvanhat alkalommal játszott a válogatottban. Rövid ideig szövetségi kapitány is volt, majd edzõsködött. A legjobb játékvezetõk egyike volt. Csaknem haláláig részt vett a hazai pólóséletben.

Az aranyérem története

Erdei Tamás írása

1932 Vízilabda csapat

Nyolc aranyérem a huszonhárom olimpiai tornán – ez a férfi vízilabda-válogatott mérlege a nyári játékokon. Azt mondják, a vagyonos embernek is csak az első egymilliót nehéz megszereznie. Valahogy így volt ezzel egykoron a pólóválogatott is. Csak az első olimpiai bajnoki címért kellett megszenvedni, aztán a többi jött szinte magától.

A sikerhez pedig apróságok kellenek, amelyekről akkor nem is sejti senki, mennyire fontosak. Például hogy egy alig harmincéves, kopasz embert, akinek állandóan kétszázas volt a vérnyomása, nyugdíjazzanak a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársaságnál, hogy egy tizenegy éves fiúnak, miután a villamos levágta a bal lábfejét, az orvosok az úszást javasolják rehabilitáció gyanánt, vagy hogy kétgólos előnyről elbukja első olimpiai döntőjét a csapat.

Amikor az 1924-es párizsi olimpiáról ötödikként tért haza a vízilabda-válogatott, még nem sejtette senki, mi is készül minálunk – tizenkét évvel korábban, a stockholmi ötödik hely után még azt mondták: „a vízipóló olimpiászt nem nekünk találták ki” –, aztán 1926-ban, az első Európa-bajnokság megnyerése után, már derenghetett valami. A nyugdíjas éveit immár csak a pólós kapitánykodással és hírlapírással töltő Komjádi Béla ekkor tette le az első aranycsapat alapjait. Fedett uszoda híján télen tornateremben izzasztotta kiválasztottjait, de nyáron is többnyire a Dunában tartotta az edzéseket, mert a Császárfürdőből rendre száműzte a sportolókat az Irgalmasrend főnöke – állítólag a pólóedzések ártottak a forgalomnak. A csapat teljesítményének viszont cseppet sem, egy évvel később megvédte Eb-elsőségét a válogatott, és úgy tűnt, az amszterdami olimpián semmi sem mentheti meg az aranyéremtől.

„Ha nem nyerjük meg az olimpiát, akkor lefogyok negyven kilóra” – mondta még az amúgy visszafogott Komjádi is. A döntőig nem is volt gond, ott, a budapesti Eb-n például 8:1-re eldöngölt németek jöttek, s a válogatottba az amszterdami játékok előtt nem sokkal bekerülő, a bal lábfejét a már említett balesetben elveszítő Halassy Olivér is közölte, csak az a kérdés, hogy öt vagy hat góllal győzünk-e. A félidőben 2:0-ra vezettek is a magyarok, egy érvényes gólt nem adott meg a játékvezető (utóbb azzal érvelt, hogy túl gyorsan eldőlt volna a meccs…), utána viszont mintha átok ült volna a mieinken, képtelenek voltak gólt dobni, kaptak viszont kettőt a rendes játékidőben, majd még hármat a hosszabbításban. Volt még egy halovány óvási kísérlet a meg nem adott gól miatt, de mindenki tudta, itt a csapat vacakolta el a pólótörténet első magyar olimpiai aranyát.

A sporttörténelem sem ismétli önmagát, a vízilabdázókat ugyanis senki sem akarta világgá kergetni, bár voltak, akiket Komjádi Béla küldött el. Helyet kellett például találni a kor legnagyszerűbb játékosának. Németh János már Amszterdam előtt is bekerülhetett volna a keretbe, de érdes modorával állandó súrlódásban volt a kapitánnyal – a már akkor is a tanulást preferáló sportágban az újpesti munkásnegyedből származó, s még érettségivel sem bíró Jamesz eleve hátrányból indult –, s miután kölcsönösen elküldték egymást a fenébe, az ifjú center vesztett, és itthon maradt. De ez volt az egyetlen veresége, az olimpia után kihagyhatatlan tagja lett a magyar válogatottnak. Hatosával, hetesével, sőt tízesével szórta a gólokat, a bekkek kézzel-lábbal hadakoztak ellene, ő meg kézzel és lábbal is lőtte a gólokat. Egy évvel az elvesztett döntő után 7:1-re verte a csapat a németeket, Németh öt góljával. Az olimpiák közötti időszakkal megint nem volt gond, megnyerte az újonnan kiírt Európa Kupát a válogatott, aztán a párizsi Európa-bajnokságon is első lett. Bródy és Barta remekül védett, Ivády elegánsan bekkelt, Homonnai elsőként a pólótörténetben néha előretört, sőt gólt is lőtt, Németh, Keserű Ferenc és Vértesy meg elöl vitézkedett, de az igazi kunszt vitéz Halassy Olivéré volt. Miután megnyerte a pólótornát a csapattal, fél lábon odaugrált az 1500 méteres gyorsúszás rajtjához, s ott is győzött. Ez kis híján a vízilabdázók vesztét jelentette.

Persze, majdnem elveszett az egész pólótorna is, mert a gazdasági világválság kellős közepén a kormányzat nem állta a Los Angeles-i olimpia részvételi költségeit. A csapat önköltségen mégis nekivágott az útnak, a kiadásokat a bemutató mérkőzések bevételei fedezték, ám odáig is el kellett jutni. A társaság a Bremen nevű óriásgőzösön tette meg az utat, s hogy a játékosok formában maradjanak, Komjádi, a pólókapitány megbeszélte a hajóskapitánnyal, hogy hajnalban, az óceánjáró medencéjében edzhessen a csapat. De nem ez volt a legmeghökkentőbb. A párizsi Eb-csoda óta istenként tisztelt Halassy egyszer csak közölte Komi bácsival, hogy ő inkább csak úszni szeretne az olimpián. A kapitány, aki felügyelte az úszókat is, csak bólintott. A pólósok Halassy nélkül végigverték Amerikát, nyertek New Yorkban, Bridgeportban, Brunswickban, Clevelandben, és itt visszaszerezték egyik legjobbjukat. Úszóversenyt is rendeztek, s két hazai is medencehosszal megelőzte Európa bajnokát. Ő pedig odasomfordált Komjádihoz, s azt mondta: inkább pólós szeretne lenni…

Chicagóban már vele győzött a válogatott. Meg veszített is, mert Németh keze megsérült. Mire azonban Los Angelesbe értek, már nem ez volt a legnagyobb gond. Mindössze öt csapat indult (a hazai mellett a magyar, a német, a japán és a brazil), s a körmérkőzéses torna első meccsén rögvest a címvédő következett. Komjádi Amszterdam óta rettegett a németektől, Németh Jamesznek viszont nem voltak rossz emlékei, oda is szólt a kapitánynak: „Ne féljen, Komi bácsi, ma négy gólt lövök, és ez elég lesz a győzelemhez.” Ő pedig tartotta szavát, gólonként kiáltott ki az edzőnek, mennyi még a tartozása, s végül a válogatott sem maradt adósa a németeknek: 6:2-vel vágott vissza az 1928-as vereségért.

Innen már csak két könnyű mérkőzés várt a fiúkra, s amíg ők a japánokat verték 18:0-ra (nem tudni, Németh mennyit ígért, de tizenkettőt dobott…), a bíróként is működő Komjádit pedig a brazil játékosok és szurkolók megverték, mert szerintük részrehajlóan vezette a németek elleni meccsüket. A rendőrök kimentették a sokoldalú mestert, a szervezők meg kizárták a renitens csapatot. Így maradt a végére az amerikai válogatott, és egy 7:0-s győzelem. Halassy öt gólt lőtt. „Amit ez a féllábú gazember játszott, az valami csodálatos” – áradozott Komjádi. „És ez a gazember  csak úszni akart”.

Így viszont 1932. augusztus 11-én ott állhatott kilenc társával a dobogó tetején. Bródy György, Barta István, Ivády Sándor, Homonnai Márton, Sárkány Miklós, Halassy Olivér, Keserű Alajos, Keserű Ferenc, Vértesy József, Németh János – a magyar vízilabda első olimpiai bajnok csapata.

A válogatott itthoni fogadásán a csapatkapitány, Keserű Ferenc azt mondta, „mi a Los Angeles-i nagy küzdelemben csak a kötelességünket teljesítettük, s hisszük, hogy azok, akik utánunk jönnek, meg tudják tartani azt, amit mi megszereztünk”.

Farkasrét

18-1-514