Keresés eredménye - Kocsis Ferenc

Kocsis Ferenc olimpiai bajnok birkózót barátai  „Csikó” néven ismerik. A Kinizsi Húsos színeiben, alig tizenkét évesen lépett először szőnyegre. A kötelező katonai szolgálat után a Ganz-Mávag szakosztályában folytatta, ahol Kiss Ferenc a korábbi világbajnok irányította felkészülését. A hetvenes évek második felének igazi klasszisa lett a kötöttfogásúak között, a 74 kilós kategóriában. Moszkvában aratott ragyogó győzelme mellett a világbajnokságokon négy aranyérmet nyert, tizenegyszeres magyar bajnok. Los Angelesben is újrázhatott volna, ha nem jön az utasítás Moszkvából, amelyhez az akkori magyar politikai vezetés sajnálatosan alkalmazkodott. Versenyzői pályafutásának befejeztével sikeres edző lett. A kilencvenes években előbb Szegeden, majd Kecskeméten alakított ki nagyszerű szakosztályt.
Felesége Szabó Gabriella többszörös Európa-bajnok asztaliteniszező .

Az aranyérem története

Szegő András írása

1980 Kocsis Ferenc kötöttfogás, 74 kg  

1972 telén történt, ha jól emlékszem, a kötöttfogású csb döntőjében. A csapatbajnokság akkoriban még hatalmas dolognak számított minálunk. Az egész sportág szinte erre készült egész évben, aszerint neveltek, igazoltak versenyzőket, hogy melyik súlycsoportban is van szükség emberre, vagy ha nincs is, melyik súlycsoportban lehet gyengíteni az ellenfelet. Előfordult, hogy egykori nagyságok évtizedes kihagyással tértek vissza, mert szüksége volt rájuk a csapatnak, aszerint utaztattak külföldi túrára a szakosztályok bírókat, hogy adott pillanatban majd kitől lehet remélni némi kegyet, aszerint számított valaki jó, vagy rossz edzőnek, hogy a gárdája miként is szerepelt a csb-n, aszerint készültek a birkózók, világklasszisok egy sorban a
szinte kezdőkkel - mert így legalább megvolt például a 48 kilóban, vagy a nehézsúlyban az induló -, a csapat bűvöletében szerveződtek szakosztályok országszerte: Szegeden, Baján, Orosházán, Debrecenben, Diósgyőrött, Fehérváron, vagy alakultak ki legendás gárdák a fővárosban, mint a Honvéd, Fradi, Csepel, BVSC, Ganz MÁVAG, amelyek felállását a birkózás szerelmesei éppen úgy sorolják, a mai napig a 48 kilótól a nehézsúlyig, mint az Aranycsapatét. És valóban elképesztő dolgok történtek ezeken a csb-ken. Volt tömegverekedés, volt, amikor olimpiai bajnokok mentek ököllel egymásnak a folyosón, volt, amikor harmadosztályú versenyző győzött le a válogatott birkózót, volt, amikor versenyző 3-4 súlycsoporttal feljebb indult, mert úgy volt rá szüksége a csapatának, voltak a mai napig emlegetett klasszikus mérkőzések, voltak bundák, szemérmetlen bírói csalások, volt publikum, volt izzó hangulat, sőt előfordult, sajnos nem is egyszer, hogy a drukkolás közben ott halt meg néző a lelátón.

Ilyen túlhevült légkörben került sor az 1972-es csb-re, ahol a döntőben a Vasas és a Honvéd találkozott. A párosítás után nyilvánvalóvá vált, hogy a többek között a Hegedüs és Toma-fivérekkel, Doncsecz Jóskával, Séllyeivel és Farkas Józsival felálló Vasas nyer, hacsak valamelyik mérkőzésen nem következik be valami csoda. Olyan bombameglepetés, amire normál ésszel senki sem számíthat, mert ha történik, akkor egy pillanat alatt fordul a kocka.

A 74 kilós meccsig ment is minden a maga rendjén. Nyilvánvaló volt, ha itt nyer a válogatott, a világ legjobbjai között számon tartott, robosztus fizikumú Toma Miska, akkor már a piros-kékeké az arany, ha viszont nem, akkor egy csapásra a Honvéd a várományos. De hát erre annyi esélye volt a Honvéd fiatal, nemrég a Kinizsi Húsosból igazolt birkózójának, mint a trójai falónak az epsoni derbyn. Ő volt a "kiskocsis", a neves szabadfogású birkózó, Kocsis Jani makacs, fanatikus, de sok tehetséggel nem megáldott öccse, akitől a bravúrt dőreség lett volna elvárni. És valóban az első két harmad maximálisan az elvárásokat igazolta. Dinamikus, szigorú, határozott birkózással, hatalmas pontkülönbséggel vezetett Toma a sokszor kapkodó, kibontakozni sem tudó Kocsis Feri ellen. Eldőltnek tűnt a meccs, és a csb sorsa, amikor a harmadik harmadra kijöttek a Ganz-csarnokban. És ekkor, az összeakaszkodás pillanatában, Kocsis a legváratlanabb szituációban elindított egy csípődobást, és Toma hídba esett belőle. Két perc, ötven másodperc volt még hátra, és minden, ami abban az évben történt, egyetlen kérdéssé redukálódott: a rutinos, vasfizikumú Toma ki tud-e szabadulni a szorult helyzetből, vagy Kocsisnak sikerül-e betörnie a hidat? Több, mint két
percig tartott a gigászi csata. Idegekkel nem lehetett bírni:  mindenki egymás hegyén-hátán, bent tolongott a szőnyegen. Edzők, bírók, versenyzőtársak, szurkolók ott feküdtek, térdeltek, guggoltak, álltak pár centire tőlük: üvöltöttek, imádkoztak, mutogattak, buzdítottak, tanácsokat adtak, másodperceket számoltak. Biztatták Tomát, hogy még tartson ki,
ösztökölték Kocsist, hogy préselje be ellenfelét a szőnyegbe, ők pedig
ketten, ott bent, a körben izzadva, lihegve, vörösödő fejjel, lankadó
erővel, de fokozódó becsvággyal vívták a maguk gigászi csatáját. Kocsis újabb és mind elkeseredettebb rohamokkal próbálta betörni a hidat, Toma pedig valami frenetikus eltökéltséggel állta, feje búbjára gördülve a támadásokat. Ilyen meccset, ilyen hangulatot, ilyen erőfeszítést, ilyen
sűrített, esszenciális drámát, a birkózásnak, sportnak ezt az apoteózisát
sem ezelőtt, sem azóta nem láttam, mint ennél a két csodálatos birkózónál.
Három másodperc volt hátra a mérkőzésből, amikor Toma elájult, és ráájult Kocsis is. Ott feküdtek a szőnyeg szélén élettelenül egymáson. Percekig kellett őket pofozgatni, amíg visszatért beléjük az élet, annyira mindent kisajtoltak magukból. De megvolt a győzelem Kocsis számára. Az utolsó pillanatokban még tudott elővenni valami olyan erőt, energiát, impulzust, vagy a csuda tudja, hogy micsodát, amivel elsöpört minden ellenállást, amivel a maga javára tudta billenteni reménytelen helyzetből a mérkőzést, amivel érvényre tudta juttatni a maga akaratát, elszántságát, hitét, fanatizmusát, vágyát, meggyőződését. A jelenlevők egyik része Kocsist vitte körbe, diadaltáncot ropva a vállán, a másik része Tomát istápolta, én pedig csak álltam és bámultam. Éreztem, hogy olyasmivel találkoztam, ami több, mint a hétköznapok esetlegessége, pitisége, más, mint amit el lehet mondani remek sportemberről, nagy bajnokról, rendkívüli teljesítményről. Hogy itt valami egészen mással találkoztam, mint ami a mindennapokban, vagy akár az ünnepi órákban, kivételes pillanatokban megesik. Hogy itt valami természeti jelenség érintett meg, hogy itt valami egyszeri élménynek lehettem tanúja, sőt, egy kicsit részese is, azáltal, hogy ott voltam - az emberi győzni akarás, hit, törekvés, elpusztíthatatlanság, őserő, eltökéltség valami elemi, testet, formát öltött megnyilvánulásának.

Akkor láttam először birkózni Kocsis Ferit, és ennek az egynek az emléke
végig élt bennem azalatt a tizenvalahány év, sok száz mérkőzés, világraszóló
diadal alatt, amíg csodálatos, és egyedülálló pályáját végig kísérhettem.
Minden zseniális egyéniség személyes igazsága, akár sportban, akár az élet akármely más területén, része valamely egyetemes, nagy, átfogó igazságnak, amelyeket a napi gyakorlatban befed, eltakar, eltorzít a praktikum, az ügyeskedés, az érvényesülésért, fennmaradásért folytatott kétségbeesett erőfeszítés. Éppen attól zseniális egyéniségek egy területen, hogy meg tudnak ragadni valamit, ami a lényeghez, a nagy működtető erőkhöz, törvényhez tartozik. Ki ecsettel, ki hangszerrel, más betűvel, esetleg labdával, ütővel, ököllel, vagy éppen mögékerüléssel, reburral, csípődobással, ha éppen birkózik az illető. Talán ez emeli őket a nagy birkózók, a nagy bajnokok fölé. A szőnyeg közelében eltöltött több évtized során összesen négy ilyet ismertem. Az egyik Varga Jancsi, aki a játék, a virtus, az invenció igazságát jelenítette meg sziporkázó birkózásával. Hegedüs Csaba a magabiztosság, az erő, az intellektus napsugaras bajnoka volt. Farkas Péter a szellem diadalát hozta, az alkalmazkodás, az érvényesülés, a pillanatnyi lehetőség megragadásának és maximális kihasználásának egyszervolt, soha nem lesz csodáját.

És Kocsis Feri?

Számomra ő volt, és marad a hős, ő marad az a géniusz, aki nem ismer legyőzöttséget, reménytelen helyzetet, kiúttalanságot, aki mindig felül tud kerekedni nehézségein, válságain, önmagán, sőt sorsán is. Ő a szó klasszikus értelmében talán nem is volt nagy birkózó. Pályája csúcsán, olimpiai és
világbajnokként is képes volt pocsékul birkózni, végigszenvedni meccseket
másodosztályú pancserek ellen, egy-egy pontos kicsikart győzelmekkel túljutni jelentéktelen ellenfeleken. Belőle mindig a szituáció hozta ki a zsenialitást. Amikor behozhatatlannak látszó előnnyel vezetett az ellenfél, amikor veszni látszott minden, amikor már úgy tűnt, megalázottan fejezi be a mérkőzést, akkor indult be nála…

Hogy mi is?

Azt nem tudom, nem értem, azt képtelen lennék megfogalmazni - de az mindig maga a csoda volt. A leglidércnyomásosabb pillanatban egyszer csak csillant valami. Fújtatott egyet, fejét felemelte, vállait felhúzta, és belevágott. Süvített, szárnyalt, izzott, lángolt, és akkor már nem volt megállás előtte.
Nekilódult: ütött, vágott, csépelt, lökött, tolt, rángatott, csimpaszkodott, öklelt. Egyszerűen felőrölte, összetörte, összeroppantotta valamennyiüket, majd jellegzetes csípődobása után - mert ekkora hátrányt akciókkal már nem lehetett behozni - sorra bepasszírozta őket a szőnyegbe. Világklasszis ellenfelek, a korszak legnagyobb 74 kilós birkózói, Bikov, Nikolov, Supron, Mkrticsev vezettek világversenyek döntőiben hat-nyolc-tíz ponttal is ellene, és ő innen volt képes, rendre az utolsó másodpercekben fordítani. Mi volt ez?  Kétségbeesés? Akarat? Félelem? Dac? Elszántság? Rettegés?
Megkomponáltság? Végső remény? Az ő titka, és alighanem az is marad.

Nem ismerek sportolót, akinek visszavonulása ekkora űrt hagyott volna maga után. Azóta is, ha fásultságot, beletörődést, reménytelenséget észlelek magamban, vagy magam körül, rendre felvetődik a kimondatlan kérdés: nem jönnél vissza Kocsis Feri?