Keresés eredménye - Kovács Pál Ádám

Kovács Pál kardvívó 1995. július 8-án hunyt el. Debrecenben nõtt fel, gimnazistaként atletizált, majd a híres Arany Bika Szállóban tartott bemutató nyomán kapott kedvet a víváshoz. Özvegy édesanyjával költözött a fõvárosba, a KISOK-versenyeken irányította magára a figyelmet. Ludovikát végzett tisztként, 1935-ben nyerte elsõ magyar bajnokságát. Egyedülálló pályafutást vallhat magáénak. Hatszoros olimpiai bajnok. Egyéniben Helsinkiben gyõzött, csapatban pedig Berlinben, Londonban, Helsinkiben, Melbourne-ben és Rómában volt tagja a nyertes gárdának. Londonban harmadik lett az egyéni versenyben. Világbajnokságokon kilenc arany-, két ezüst, Európa-bajnokságon egy aranyérem és tizenhat magyar bajnokság fémjelzi csodálatos eredménylistáját. A háborús évek pedig meg is szakították pályáját, két évet fogságban töltött, majd a Ganz-Mávag - mûszaki tiszti végzettsége alapján - tervezõ mérnökeként tért vissza a pástra. A magyar élgárda legmegbízhatóbb kardozója volt. Vívása elsõsorban tempóra épült, jellegzetes észvívás volt, amelyet természetesen a sporttisztképzõben kapott, rendkívül precíz technika alapozott meg. Magasugró-, atléta múltja és izomzata olyan fless támadások keresztülvitelére tették alkalmassá, mint talán senki mást. Egyenes fejvágásai egyszerûen védhetetlenek voltak. A magyar kardvívás legnagyobbjainak egyike. Csaknem haláláig vezetõ szerepet töltött be a magyar és a nemzetközi vívósportban. Elnöke volt a magyar, alelnöke a nemzetközi szövetségnek. Olimpiai Érdemrend kitüntetést kapott, kezdettõl tagja volt a halhatatlanok Klubjának. Egyik vezetõje volt a Magyar Olimpiai Bizottság önállóságának visszaszerzését megteremtõ 1989-es közgyûlésnek. Részt vett az új alapszabály kidolgozásában. Két fia, Attila és Tamás nemzetközi hírû, olimpiai helyezett, világbajnok-kardozó volt. Tamás 1986. óta a szövetség igazgatója.

Az aranyérmek története

Andics Gábor írása

1936 kardcsapat

 A XI. nyári olimpiai játékokra Berlinben került sor.

Hogy miért olyan lényeges ez?

Mert 1936-ot mutatott a naptár.

Erre az ötkarikás seregszemlére már rávetült a közelgő világégés árnyéka, s ez sehol máshol nem lehetett volna sötétebb a világon, mint éppen a hitleri birodalom fővárosában. Ezáltal a küzdelmeket átlengte egy sajátos, különleges feszültség.

Sokan a totális propaganda olimpiájának tartották a berlinit, hiszen Hitler a náci propaganda céljaira használta fel a játékokat. Az összes létesítmény és az olimpiai falu is kizárólagos állami támogatással, hatalmas költséggel épült fel. A 49 ország versenyében a németek elsöprő sikert arattak 38 aranyukkal, 31 ezüstjükkel és 32 bronzukkal.

Hogy erejükön felül teljesítettek, azt jól jelzi: a korábbi játékokon hazánkkal nagyjából egy helyen szerepeltek az éremtáblázaton…

A mi olimpikonjaink – akik Berlin közelsége miatt nagy létszámban képviselhették országunkat - is igyekeztek kitenni magukért, hiszen tizenhat érmet szereztek és az aranyak számát tekintve először értük el a bűvös tízes határt.

Ebben óriási szerepet vállaltak vívóink, ugyanis a tíz magyar aranyéremből hármat nekik köszönhettünk. (Legyünk igazságosak: a birkózók teljesítménye sem maradt el ettől – ők is három aranyat „szállítottak”.)

Tehát a vívók.

A vívást at Kuppelhalleban rendezték meg és a magyar vívók túlteljesítették az akkori normát, hisz akkoriban így latolgatták az (arany)esélyeinket: kardegyéni és -csapat, aztán vízilabda, birkózás és ökölvívás…

Amire a kardozók pástra léptek, a női tőrvívásban Elek Ilona – két korábbi olimpiai bajnoknő, Mayer és Preis ellen – már kiharcolta az első vívóaranyérmet. Rá senki sem számított.

Következett a kardcsapat.

Az a kardcsapat, ahol a címvédő magyar válogatottnak csak egy igazi ellenfele akadt: az olaszok. A történeti hűség kedvéért: rajtunk és az olaszokon kívül a németek és a lengyelek kerültek be a négyes döntőbe.

A selejtezők során a mieink alaposan meg is figyelték leendő vetélytársaikat. Rajczy Imre így nyilatkozott a Nemzeti Sportban:

- Amit láttam, az olaszok semmivel sem lettek jobbak, mint azelőtt. Nyugodtan alszom majd át az éjszakát. Velük szemben győznünk kell.

Aztán majdnem rémálommá változott a magyar-olasz mérkőzés.

Miután 13:3 arányban legyőztük a németeket, az olaszok pedig – kissé nyögvenyelősen - 8:6-ra a lengyeleket, következhetett a mindent eldöntő küzdelem.

Nyugalomról szó sem lehetett. Már csak azért sem, mert a vívóbajnokságot amúgy is bírói botrányok egész sora tarkította…

Pinton megveri Kabost, Rajczy Gauduni ellen egyenlít. Masciotta legyőzi Gerevichet. Most Rajcsányi egyenlít Marzival szemben. Rajczy kikap Pintontól, de Gerevich győz Gauduni ellen. 3:3. Most Masciotta győzi le Rajcsányit és már megint az olaszok vezetnek 4:3-ra.

A „félidőben” tehát ott az előny.

Ekkor lép pástra Kabos a legjobb olasz kardvívó, Marzi ellen. Az a Kabos, aki Los Angelesben arany- és bronzérmet szerzett és utána elajándékozta kardját, majd inkább gyümölcskereskedést nyitott, mert a sportág vezetői meglehetősen fanyarul kezelték…

A magyar fiúnál az előny, de nem sokkal később Marzi már 4:1-re húz el. Már az elején kiderül, hogy ketten vívnak Kabos ellen: Marzi és Anselmi, a zsűri elnöke.

A magyar szurkolók mély csendben figyelik a csörtét.

Ha most az olaszok 5:3-ra elhúznak…

De Kabos nyugodt marad.

Szépít, sőt, egyenlít is. 4:4.

Néma csend.

Remek Kabos-akció és a zsűri megítéli a tust. A sírból hozta vissza ezt a csörtét.

Ezután már kevesebb az izgalom.

Gerevich, Rajcsányi, Kabos, Rajczy is simán győz és 8:4-re vezetünk. Már csak egy győzelemre van szükségünk.

De Rajcsányi és Kabos is kikap. 8:6.

Végül a Rajczy-Masciotta mérkőzésen a magyar fiú kitesz magáért és máris egy kupacban az egész magyar kolónia. Megnyertük a kardcsapatversenyt 9:6-ra, mert Marzi már ki sem állt az utolsó asszóra Gerevich ellen.

Ezek után került sor az egyéni karddöntőre, ahol Kabos Endre olimpiai aranyérmes lett.

A vívással korábban már szakítani akaró bajnokot akkor már a tokiói olimpia vonzotta. Arra viszont senki sem számított, hogy Tokióban csaknem három évtized múlva lesznek ötkarikás játékok…

Dénes Tamás írása 

1948 kardcsapat

,,A tíz olimpiai győzelem megmutatta, hogy a magyar sportolók felismerték osztályhelyzetüket és megalkuvás nélkül haladnak a népi demokrácia útján…" – adta a széles nagyközönség tudtára Sebes Gusztáv, a későbbi Aranycsapat szövetségi kapitánya, akkor éppen a kommunista párt sportosztályának egyik legtekintélyesebb tagjaként a londoni olimpia után.

Szavait nehéz volt a háború utáni első olimpia legeredményesebb magyar szereplőire, a vívócsapat tagjaira kiterjeszteni. Az aranyérmet szinte menetrendszerűen szállító kardozók közül mind az egyéniben is győztes Gerevich Aladár, mind Kovács Pál, Rajcsányi László és Berczelly Tibor is aranyat nyert már a tizenkét évvel korábbi, berlini játékokon is. Őket, akár a két ,,új fiút", Kárpáti Rudolfot és Papp Bertalant, nehéz lett volna a népi demokrácia neveltjének kikiáltani.

Nem, a világ legjobb kardvívó-válogatottja régi vágású úriemberekből állt, akiket akkoriban – éppen ezért – némi gyanakvás, bizalmatlanság vett körül a magyar sportéletben, illetve az olimpiai csapaton belül. De hát nem volt mit tenni velük: mindig nyertek. Pedig nem voltak éppen fiatalok: Rajcsányi 41, Gerevich 38, Berczelly és Kovács 36, Papp 35, s még a legfiatalabb, Kárpáti Rudolf is 28 éves volt már London idején.

Az angol fôvárosban 18 ország jelentkezett a csapatversenyre, a címvédő magyarok azonnal a középdöntőben kezdtek. Nagyszerű hangulatban, Gerevich Aladár ugyanis örömhírt hozó táviratot kapott a versenyek nyitányán. ,,Palkó megérkezett!" – szólt a szöveg, tudatva az apával második fia megszületését. Doppingszernek sem akármilyen egy ilyen sürgöny… A magyar kardfenomének könnyedén verték Egyiptomot, Argentínát és Lengyelországot. A négyes döntőben nem okozott gondot a két magyarral, Vitézzel és Nyilassal felálló amerikai válogatott legyőzése sem, s máris jöhettek az olaszok. A klasszikus párbaj. Minden vívóversenyek csúcspontja. Sorozatban az ötödik olimpián vívta ez a két válogatott a karddöntő aranycsatáját.

Az első asszót az eredetileg tartaléknak gondolt Berczelly vívta – megverte Darét. Nagy húzás volt a csapatba állítása, mert nyolc csörte után 4:4 volt az állás, s egyedül ő maradt veretlen. Sőt, a második ,,félidő" indításaként megverte a későbbi egyéni ezüstérmes Pintont, az olaszok legjobbját, s ettől szinte szárnyakat kaptak a többiek is. Győzött Kárpáti, Gerevich és Kovács is, s így Berczelly következő fellépése már a magyar aranyérmet jelenthette.  Az élete formájában vívó bajnok pedig ,,behúzta" a negyedik asszóját is: 10:6-ra a magyar válogatott megnyerte a mérkőzést. A magyar szurkolók hosszú percekig ünnepelték a páston a győzteseket – ki törődött azzal, hogy még egy mérkőzésünk hátravan. A belgák nem jelentettek komoly akadályt (9:1 után megegyezéssel 12:4).

A magyar kardválogatott története során hatodszor is olimpiai bajnok lett! Jól vívott Gerevich, Kovács és Kárpáti is, de ez a nap Berczelly Tiboré (1912. január 3.– 1990. október 15.) volt.  A remek vívóé, akinél több egyéni kardbajnokságot senki sem nyert Magyarországon!

Pedig nehezen lett vívó… Rákospalotán nőtt fel, végigsportolta szinte az egész gyerekkorát. Atletizált, korcsolyázott, úszott, a Markó utcai Reáliskola növendékeként 1928-ban harmadik helyen végzett a ,,legjobb sportoló diák" versenyben. Ám tizenhét éves koráig nem vívott. Akkor is, bár jelentkezett, a testnevelő tanára elküldte, hogy tehetségtelen. Az ifjú Berczelly nagyon nekikeseredett. Napokon keresztül lógatta az orrát, de annyira, hogy még az édesapja is megsajnálta. Nem akarva nézni, hogy a fia szenved, levitte a rákospalotai Lakatos Géza vívómesterhez. Tibor pedig csodálatosan gyorsan tanult. Hamarosan az iskolában végigverte az őt eltanácsoló mester tanítványait. Berczelly ezen felbátorodva újra jelentkezett tanáránál. Duplán rosszul járt vele: választ sem kapott, viszont az önérzetében megbántott Lakatos mester is kitette a szűrét. A magyar kardvívás szerencséjére az édesapának akadt még egy mentő ötlete. A megszállott fiút elvitte a kor leghíresebb, legendássá vált mesteréhez, Italo Santellihez. A próbavívás olyan jól sikerült, hogy az ősz maestro még a tandíjat is elengedte!

Berczelly fél éve vívott már Santellinél, amikor a magyar bajnokságot nézve rájött: akadnak, akik bal kézzel fogják a fegyvert. Nem tudta, hogy azt is szabad! ,,Hiszen én balkezes vagyok! Azzal eszem és írok is!" – győzködte magát. Átvette a másnak sutább kezébe a kardot, s attól kezdve rohamosan fejlődött. 1933-ban még csak főiskolai bajnok volt, 1935-ben már csapat- világbajnok és egyéni ezüstérmes. 1936-ban a társakkal olimpiai aranyérmes. 1937-ben és 1938-ban úgy segítette újabb világbajnoki aranyhoz a kardválogatottat, hogy mindkétszer mind a négy olaszt megverte. Hat év alatt négyszer is országos bajnoki címet nyert kard egyéniben, de közben kétszer is megszerezte a legsokoldalúbb vívónak járó Krencsey Kupát. Nem véletlenül: akadt olyan év, amikor kardbajnokként második lett a tőr egyéniben és harmadik a párbajtőrözők között! A Ludovikát végzett vívómester egyébként még egy sportágban az ország legjobbjai közé emelkedett: kiváló céllövő volt. Élete második versenyén meglőtte az első osztályú szintet. Hadipisztollyal országos csúcsot állított fel, automata pisztollyal öt országos versenyen is megverte a későbbi kétszeres olimpiai bajnokot, Takács Károlyt.

A londoni olimpia évében tagja volt a Balkán-bajnokságot nyerő lövészcsapatnak – akkoriban azt mondta, nagyobb kedve van a lövészethez, mint a víváshoz, utóbbitól taszítja a részrehajló bíráskodás, a sok igazságtalanság. A nyári ötkarikás játékok előtt Gerevich Aladár győzte meg a félig-meddig már visszavonult Berczellyt, vállalja az olimpiai szereplést. Minden idők legeredményesebb magyar olimpikonja járta ki azt is, hogy nagy tudású barátját beállítsák a csapatba. S aztán amikor Berczelly az előző évekre gondolva félig tréfásan megjegyezte, hogy ,,volt idő, amikor eszetekbe sem jutottam", Gerevich bókkal felelt: ,,Sohasem felejtjük el, hogy rád mindig számíthatunk, ha baj van." Mintha csak a londoni, olaszok elleni meccsre gondolt volna…

Benkő Gábor írása

1952. Kovács Pál kard egyéni

 Az Arany Bika Szálló báltermében minden eldőlt. Valamikor a húszas években történt. Addigra Európa legkisebb szegletébe is begyűrűzött a nagy gazdasági világválság, a recesszió, ami érezhetően mind nagyobb teret engedett a politikai szélsőségeknek, és előrevetített újabb és újabb társadalmi problémákat. A nehézségekből már akkor is kivezető kapukat nyitott a sport, így tán Debrecenben, az Arany Bika Szálló báltermében is azért gyűltek össze a helybéliek, hogy valamicskét magukba szippantsanak egy üdvözítőbb életérzésből. Abból, ami nem szól háborúról, politikai visszásságokról vagy éppen a pénzről. És tán az ifjú Kovács Pálnak is ilyesmi gondolatok cikázhattak a fejében, melyek őt is az Arany Bikába vitték, ahol kardbemutatót tartottak a sportág mesterei, hogy eleganciájukkal, délceg testtartásukkal, valamint vívótudományukkal elragadtassák a nagyérdeműt, soraiban  Kovács Pállal.Pedig atléta is lehetett volna. Meglett férfi korában legendákat szőttek az ifjú vívópalánták arról, hogy „Pali bácsi” alig tizenhat évesen több, mint másfél métert ugrott magasba, és azt is pontosan fújták, hogy 17.1 másodpercet futott 110 méter gáton. Edzői már egészen hamar felfedezték a tálentumot a vékonyka, halk szavú, fekete haját olajjal kenegető, és olykor púpos háttal, klottgatyájában és tornacipőjében hetykén járó fiúban. Bár nem volt kifejezetten sportos alkat, atlétát akartak nevelni az akkor már Budapesten, a Toldy Gimnáziumban tanuló diákból. Bajnokot, aki sok-sok dicsőséget szerez majd tehetségével, és mindez alighanem így is történt volna, ha… Ha történetesen Kovács Pál (vagy akkor még: Kovács Pali), valamikor a húszas években az Arany Bika Szállóból nem rohan azzal a  pillanatok alatt kiforrott ötlettel özvegy édesanyjához, hogy márpedig ő vívó, kardvívó akar lenni! Az lett! Két egész hónapig, mert a tandíj bizony drága volt, és a fiát egyedül nevelő asszonynak nem volt könnyű előteremteni az új „hóbort” költségeit. Néhány évvel később azonban, 1931-ben, Kovács Pál mégiscsak bemutatkozott a magyar kardbajnokságon, ráadásul úgy, hogy első ellenfelét, a korának legkiválóbb vívójának számító Jekkelfalussy Piller Györgyöt győzte le, aki egyáltalán nem mellesleg egy évre rá egyéni /és csapat/ olimpiai bajnok lett. Helsinki, no és az egyéni olimpiai bajnoki cím ekkor még csupán távoli jövőkép.  Az 1952-es év különleges esztendő volt a magyar vívósport számára. Különleges, mert – mint az alább olvasható – hasonló sikerre az előző negyven évben nem akadt példa (az 1912-ben, mellesleg éppen Kovács Pál születési évében, Stockholmban, egyéniben hét magyar kardvívó került a nyolcas döntőbe – az egyedüli olasz az ötödik helyen végzett). 1952. augusztus 1-je péntekre esett. A helsinki nyári játékok befejező napja. Önbizalomban cseppnyi hiányt sem szenvedtek az egyéni bajnokságra készülő magyar kardvívók, lévén nem sokkal korábban csapatban már begyűjtötték az aranyérmet. A hazai és a nemzetközi közvélemény is magyar sikert várt. Gerevich Aladár, Berczelly Tibor, no és természetesen Fuxi (elegáns, ugyanakkor ravasz vívóstílusa miatt kapta ezt a becenevet Kovács Pál), részvételével az elődöntők már viszonylag korán, 8 órakor elkezdődtek, és mire mindhárom versenyzőnk biztosan jutott be a fináléba, már egyértelmű volt: a pástok egyeduralkodóit ezen a napon szinte lehetetlen lesz legyőzni. Ezt követően – mint akik jól végezték dolgukat – vívóink társasgépkocsiba ültek, s visszatértek a „főhadiszállásra”, Otaniemibe. Ebéd, majd rövid pihenő után délután fél kettőkor visszaindultak a vívódöntő helyszínére, a Westend teniszcsarnokba, ahol Kovács Pál élete egyik legjobb formáját nyújtotta. Különleges bizsergés lett úrrá a csarnokon, amikor bejelentették, hogy elsőként Kovács és Berczelly küzd meg egymással. Ám Fuxi nyugodt maradt. Talán még anno, a debreceni Arany Bika Szálló báltermében is izgatottabb volt, mint augusztus 1-én, Helsinkiben. Mintha legalábbis amatőrökkel került volna szembe egy külvárosi edzőterem kopottas pástján, holott élete egyik legnagyszerűbb győzelmének küszöbén állt. Sorrendben Berczelly, Gerevich, Daré, Plattner, Balister, Lechner,  Lefevre, s végül az a Vincenzo Pinton is vereséget szenvedett a zseniális teljesítménnyel előrukkoló klasszistól, akivel 1933-ban a Margitszigeten már összecsapott, és aki 1948-ban a londoni olimpián második lett – Kovácsot megelőzve. Helsinkiben minden más volt…  A finn fővároshoz élete első és utolsó egyéni olimpiai bajnokságát köthette, és ezt az ezüstérmes Gerevich Aladár, illetve a bronzérmes Berczelly Tibor sem vitatta el. Mert ezt a győzelmet nem lehetett elvitatni tőle. Fuxi ekkor már példakép volt sokak szemében. Helsinkiben aratott diadala azonban végképp a sportág halhatatlanjai közé emelte. Kovács Pál mesébe illő élettörténete, eredményei, és a vívósporthoz fűződő elhivatottsága Helsinki óta megtörhetetlen fundamentumot biztosítanak a felnövekvő generációknak páston, és azon kívül egyaránt.

Vándor Kálmán írása

 1952. Kardcsapat

Csoda? Hőstett? Dráma!

Nehéz választani a jelzők között, ha visszagondolunk az 1952-es nyári olimpia kardcsapat-döntőjére. Finn testvéreink a Béke ünnepe címmel harangozták be a második világégést követő, első igazán békés, sportszerű és már barátinak is mondható ötkarikás játékokat, de én most egy valóban drámai csatáról szeretnék szólni, ahol a „fegyverek” játszották a főszerepet.

Helsinki sportvilágának egyik gyöngyszeme, a Westend vívóterem látta vendégül a nemzetközi vívóvilágot. A mi csapatunk tagjai egytől-egyig a sportág kimagasló, arany színekben csillogó tagjai voltak. A vívás ugyan már az első olimpián felkerült az ötkarikás játékok műsorába, de első dobogós helyünket csak szívünkben tekinthetjük a mi sikerünknek, ugyanis Italo Santelli, aki Budapesten élt és a magyarok vívómestere volt – olasz színekben került be a döntőbe, és nyert ezüstérmet!

Az ő csodálatos tehetsége és pedagógiai érzéke vezetett odáig, hogy 1908-ban már vérbeli magyar siker született kardvívásban: a döntő nyolcas mezőnyébe hét magyar verekedte be magát! A döntő asszóban – holtverseny után – Fuchs Jenő egy találattal legyőzte honfitársát, Zulavszky Bélát! S hogy a csapatversenyt is mi nyertük, azt már felesleges külön hangoztatni. Ettől kedve a sportvilág megtanulta, hogy – ha kard, akkor magyar! Igaz, az évtizedek során az olaszokban méltó vetélytársakra akadtunk, de az olimpiai esélylatolgatások mindig úgy kezdődtek, hogy két arany biztos a kardívók révén.

Nos, ilyen előzmények után érkeztünk Helsinkibe, ahol a magyar sport mindenkori legnagyobb diadalát aratta: 16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronzérmet nyertünk! S hogy a kardozók kettős sikert arattak, az „csak” a papírformát igazolta. A küzdelmek tizenkettedik napján nyerték meg a csapatbajnokságot, majd két nappal később az egyéni címet is elhódították, s a dobogón három magyar állt, középen a szenzációsan vívó Kovács Pállal.

A csapatdöntő nem várt, drámai küzdelmet hozott. Az olaszok nem tudtak beletörődni a londoni kettős magyar sikerbe, s Nostini és Pinton vezérletével vissza akartak vágni. Az óra már éjfélt mutatott, amikor még dúlt a csata a Westend vívóteremben, sőt, csak ekkor forrósodtak fel igazán a kardok! Az olaszok váratlanul jól vívtak, és már 7-5-re vezettek – egy győzelemre voltak az olimpiai bajnoki címtől. A nemzetközi sajtó tudósítói már a telefonközpontot rohamozták, hogy hírül adják a világnak a nagy szenzációt – az olaszok visszavágtak és megtörték a magyar hegemóniát!

A pást körül is feszült légkör uralkodott. Kovács Pál ugyan nyugtatgatott mindenkit, hogy megnyerjük a hátralévő asszókat, de vigyázni kell arra, hogy minél kevesebb tust kapjunk, mert a találatarány döntőnek bizonyulhat a végén. Nos, Berczelly lépett a pástra, méghozzá Nostini ellen, és akárcsak Londonban, most is bravúrt hajtott végre: 5:0 arányban győzte le az olasz kardozót! S következett Kárpáti, aki felbuzdulva a nagyszerű példán, szintén kapott találat nélkül nyert – és már 7-7 volt az eredmény!

Az eddig nyeretlen Gerevich és Pinton találkozója következett, s tudtuk, hogy ennek az eredménye eldöntheti az olimpiai bajnoki cím sorsát. Nos, a londoni egyéni olimpiai bajnok, Gerevich nem okozott csalódást – önmagát felül múlva legyőzte az olasz óriást! Olimpiai bajnokok lettünk, mert az utolsó három asszóban mutatott, szenzációs vívással behozhatatlanul jobb lett a találatarányunk! Az utolsó találkozót ezek után már le sem vívták – Magyarország-Olaszország 8-7! – így került be a döntő eredménye az olimpiai játékok történetébe!

Igen, dráma zajlott le akkor ott Helsinkiben! Finn testvéreink pedig éppen olyan boldogan ünnepelték a magyar csapat tagjait, mint később csapattársaik már az olimpiai faluban. A sportvilág a „Hungary” szótól és Kovács Pál, Gerevich Aladár, Berczelly Tibor, Kárpáti Rudolf, Rajcsányi László, valamint Papp Bertalan nevétől visszhangzott! Máig is hallom a boldogságtól zokogó hangokat – jó volt magyarnak lenni!

Lantos Gábor írása

1956. kard csapat

 
Tiszta szerencse, hogy a magyar kardcsapat egyik rangidős tagja, Kovács Pál aludt a Lengyelország elleni finálé előtt Melbourne-ben, így csak az együttes egyik edzője vette fel a szüntelenül csengő telefont a messzi Ausztráliában. A vonal másik végén, a magyar fővárosból Pali bácsi (a fiatal csapattagoknak, Magay Dánielnek, Keresztes Attilának és Hámori Jenőnek már akkor is bácsi!), felesége jelentkezett a forrongó Budapestről kedvező hírrel: mindenki él, egészséges és jól van. Kovács Pál - ébredése után - elégedett fejbólintással nyugtázta a hírt, nem is izgatta fel magát túlságosan, majd vezetésével a magyar kardcsapat játszi könnyedséggel verte Lengyelországot 9:4-re, s lett olimpiai bajnok.

Akkor ez természetes dolognak számított. (Az már nem annyira, hogy a nagy rivális, olasz válogatott ezúttal nem jutott be a döntőbe.) A magyar kardcsapat az 1928-as olimpia óta őrizte elsőségét ebben a számban, mi több, az ausztráliai gárda tagja, Gerevich Aladár már 1932-ben a dobogó legmagasabb fokáról integethetett Los Angelesben, a kardcsapat döntőjét követően. Kovács Pál 1936-ban, Berlinben csatlakozott a nyerő emberekhez, Kárpáti Rudolf pedig Londonban, 1948-ban kezdte meg az aranyérmek halmozását. A három rutinos muskétás mellett Melbourne-ben három fiatal, Hámori Jenő, Keresztes Attila és Magay Dániel alkotta az együttest, s az 1956-os sikert érdemes az ő szemüvegükön keresztül vizsgálni.

A három "egyszeres" bajnok közvetlenül az olimpia befejezése után úgy döntött, hogy nem tér vissza Magyarországra, míg az öregek nem választottak új hazát maguknak.

"Nagy elhatározás volt a részünkről, hogy a hazatérés helyett új országot választunk magunknak" - mondta a Petőfi Rádió „Egy évszázad olimpiai aranyérmesei” című sorozatában a ma is New Orleansban élő Hámori Jenő. "A lengyelek elleni finálét követően leültünk megbeszélni a továbbiakat" – folytatta Hámori. "Otthonról igencsak zavaros hírek érkeztek, meg aztán az újságok is tele voltak a budapesti forradalom képeivel, úgyhogy azonnal döntenünk kellett. A három öreg kijelentette, hogy mindenképpen hazatérnek, mi pedig Amerikát választottuk. A magam nevében azt tudom mondani, hogy nem bántam meg a döntést, még akkor sem, ha azokban az években a nevünket sem lehetett kiejteni odahaza, hiszen disszidensek voltunk. Az Újvilágban sem szakadtam el szeretett sportágamtól, kétszer nyertem meg az Egyesült Államok bajnokságát, sőt, az 1964-es tokiói olimpiára is eljutottam az amerikai csapat tagjaként. Emlékszem, mekkora örömmel üdvözöltem akkor a magyarokat, akik kissé furcsán néztek rám, hogy a csillagos-sávos melegítő feszül rajtam. Ma sem tudok mást mondani, mint akkor: nekem ezt a döntést kellett meghoznom. Szerencsére ma már szabadon utazhatok haza Magyarországra, s lehetőségeimhez képest ezt mindig meg is teszem" - fejezte be az emlékezést Hámori Jenő.

"A mai napig előttem van szinte valamennyi mérkőzésem, amit pályafutásom alatt vívtam, de a melbourne-i olimpiáról semmit sem tudok felidézni" – ezt már a szintén Amerikában élő Magay Dániel mondta nekem, amikor floridai otthonában felhívtam telefonon. "Annyira átláthatatlan volt akkor a helyzet, hogy alig tudtunk a mérkőzésekre figyelni, mindenkinek csak az járt a fejében, hogy mi történhetett Budapesten, mi lehet a családtagjainkkal? A Szent Hilda sportcsarnokba nagyon sokan jöttek el a kint élő magyarok közül, sokan nem is tudták, mi az a vívás, csupán a magyar himnuszt szerették volna újra hallani, s ezt kétszer meg is tehették, hiszen a csapat mellett Kárpáti Rudolf nyerte meg az egyéni olimpiai bajnokságot. Amikor a dobogó tetejére a csapat tagjaival felállhattam, még nem gondoltam arra, hogy nem térek haza. Minderről csupán a döntőt követő este kezdtünk el beszélgetni. Aztán jött Amerika, ahol nem fogadtak bennünket kitörő örömmel, elvégre a helyi vívók tudták, hogy a magyarok azonnal helyet kapnak majd az amerikai válogatottban. Így is történt, én például háromszor nyertem meg az ország bajnokságát, de 1964-ben, Tokióban már nem lehettem ott. Pedig a fő olimpiai válogatóverseny az én győzelmemet hozta, de a további kvalifikációs viadalokon nem indultam el, így nem gyűjtöttem annyi pontot, amivel eljuthattam volna Japánba. Ennek ellenére az amerikai vívás sokat köszönhet nekünk, meggyőződésem, hogy lendületet adtunk az itteni vívósportnak" - fejezte be Magay Dániel.

Öt évvel ezelőtt ismertem Keresztes Attila telefonszámát is. Amikor felvette a telefont, csak annyit értettem, hogy nem tud beszélni, nem tud nyilatkozni. Akkor már megtámadta őt a súlyos betegség, amit az olimpiai bajnok nem tudott legyőzni. Arra azonban még maradt ereje, hogy hazatérjen szülőföldjére, 2002-ben, Magyarországon hunyt el, sírja a budapesti Farkasréti temetőben található meg. S ugyancsak az égi pástokon vív már a Gerevich-Kovács-Kárpáti trió is.

Gerevich Aladár hét, Kárpáti Rudolf és Kovács Pál pedig összesen hat aranyérmet nyert pályafutása során, míg Keresztes Attila, Hámori Jenő és
Magay Dániel egyet-egyet. A hat nagyszerű sportolót azonban egyvalami mindig is összeköti majd: az 1956-os melbourne-i kardcsapat-győzelem.

Dr Gyenesei István írása 

1960 Kard csapat

„Aranyos emlékezés” szólt a felkérés. Kit válasszak? Hála a teremtőnek hosszú a lista. Nagy nevek. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve, „visszaszaladtam” az első olyan olimpiához, amit már tudatosan szurkoltam végig, a rádió és az újságok híradásain keresztül.

Még csak tizenkét éves voltam, amikor a mieink Rómában 83 nemzet versengésében 153 ponttal az ötödik helyen végeztek. S bár előtte és utána is eredményesebb olimpiáink voltak, bennem mégis különös nyomot hagytak a római aranyak. Parti János, Németh Ferenc, az öttusa csapat, Török „Béka”, Kárpáti Rudolf és a kardcsapat. No, ez az! Az olimpia utolsó előtti napján született a 75. magyar olimpiai aranyérem, amivel a legendás kardcsapat örvendeztetett meg bennünket.

Igazi határkő. Nemcsak azért, mert egy kis jubileum, amit külön is megőriz az emlékezet, hanem azért is, mert 1928 óta, megszakítás nélkül a magyar kardválogatott védte az olimpiai bajnoki címet és a római volt sorrendben a hetedik. Most már tudjuk, egy megismételhetetlen sorozat utolsó állomása. Legközelebb 28 év múltán, Szöulban csillogott újra aranyosan a magyar csapat kardja.

1960. szeptember 10. szombat. Szinte egész nap ott ültem a rádió mellett. A magyar kardcsapat előző nap 9:3-ra verte a románokat Kárpáti és Horváth három-három, Delneky kettő és Gerevich egy győzelmével. Szombaton, ebédidőben zajlott a döntőnek is beillő elődöntő az olaszok ellen. A hazai pálya minden előnyét élvező azúriak nyerték az első két asszót, majd sikerült az egyenlítés, és nagy izgalmak közepette a 9:6-os győzelem, amiből Mendelényi négy, Kovács és Kárpáti kettő-kettő, Horváth pedig egy győzelemmel vette ki részét. Másfél óra pihenés után következett a döntő a lengyelek ellen, akik az előző évben, a vb fináléjában éppen Budapesten győzték le a magyarokat. Kezdetben úgy tűnt, most sem lesz másként. Pillanatok alatt elhúzott az ellenfél 3:0-ra. Azután a balkezes egyéni ezüstérmes, Horváth megszerezte első győzelmünket. S nem csak ezért volt a nap hőse, de azért is, mert a döntőben végül valamennyi asszóját megnyerte. Pedig néhány órával előtte, az olaszok ellen ő volt a csapat „gyenge” pontja. Kárpáti és Mendelényi kettő-kettő, valamint Kovács egy győzelmével, végül 9:7 a mi javunkra. Miénk az olimpiai arany, amelyet Dr. Mező Ferenc, a NOB akkori magyar tagja adott át.

A magyar sporttörténelem talán legkülönlegesebb pillanata volt ez az eredményhirdetés. Mondhatnánk azt is, hogy egy 32 évig tartó kegyelmi állapot csúcsát és egyben végét jelentette. Rómában hatan álltak a győzelmi dobogón. Hatan összesen huszonkétszeres olimpiai bajnokok. A három fiatal, Horváth, Mendelényi és Delneky ott állhatott minden idők három legeredményesebb magyar olimpikonja mellett. Az aktív szerepléstől búcsúzó három muskétás a hétszeres olimpiai bajnok, 50 éves Gerevich Aladár, aki hat olimpián vett részt, a hatszoros olimpiai bajnok, 48 éves Kovács Pál, aki öt olimpián indult, és a négy olimpián hatszoros bajnok, Kárpáti Rudolf. Ők azok, akik a csapataranyak mellett 1948-1960-ig az egyéni olimpiai bajnoki címeken is osztoztak.

Másnap aztán alig vártam, hogy a postás meghozza a Somogyi Néplapot, az egyetlen napilapot, amire előfizettünk. Kíváncsi voltam, mit írnak arról, amit a rádió közvetítésében végigizgultam. Mielőtt azonban belevethettem volna magam az olvasásba, szüleim, akikre egyáltalán nem volt jellemző a sport iránti érdeklődés, a lap hosszas tanulmányozásába kezdtek. Ezt látva kisfiús elégedettség vett erőt rajtam, és gondolatban csettintettem egyet. Ez az aranyérem, úgy látszik, őket sem hagyta hidegen. Ennyiben maradtam magammal. Most, hogy az emlékek felidézésére készültem, megnéztem a könyvtárban a Somogyi Néplapnak ezt a számát. 45 év után kisebb csalódást érezve, de megfejtettem a nagy titkot. Az újság ugyanis, közel egy teljes oldalt szentelt az I. Békekölcsön második félévi sorsolási eredményeinek. Hát ez volt, amit szüleim oly nagy érdeklődéssel böngésztek. No, mindegy. Mindenesetre nekem ennyi év után is jó volt visszaemlékeznem.

Farkasrét

8/B-1-73