Keresés eredménye - Kozma István

KOZMA ISTVÁN

A 198 cm magas fiatalembert az ifjúsági válogatott kosárlabdázót Keresztes Lajos, Amszterdam aranyérmese fedezte fel, és csalta le a birkózóterembe. Az idôvel 145 kilóra erôsödô „Pici” ahogyan szólították, a hatvanas években a világ legjobb nehézsúlyú birkózója lett.
Tokióban és Mexikóban egyaránt megnyerte az olimpiai bajnokságot. Nyolc további világ- és Európa-bajnokságon szerzett érmet, amibôl négyet arannyal ötvöztek és 15 magyar bajnokságot nyert a Vasas színeiben. Az örök vidám, mindíg tréfálkozásra hajló mókamester rendkívüli adottságokkal megáldott, kiváló sportoló és nagyszerű ember volt.
1970. április 9-én, 31 éves korában sajnálatos közlekedési baleset okozta halálát. Az Alkotmány utca és a Honvéd utca keresztezôdésében ütközött egy autóbusszal, és súlyos karambolja után öt nappal utolsót dobbant segítôkész, nagy szíve. Még számtalan diadalt arathatott volna.

Az aranyérmek története

Deák Horváth Péter   írása

1964. Kozma István kötöttfogás, nehézsúly

Kozma Pici óriás volt.

Felnéztek rá.

Legendává lett a „karfiolfülűek” klubjában.

Kozma Istvánt, a 198 centi magas, 140 kilós mackót egyszerűen nem lehetett megkerülni, fel kellett rá nézni, mert a magyar birkózás történetében dicső helyet harcolt ki magának, Polyák Imre, Varga János idejében, még Kocsis Ferenc, Hegedűs Csaba előtt. Kozma a sportág egyetlen magyarja, aki két olimpiai bajnoki címet is tudott szerezni. Kis híján a palánkok táján maradt, hiszen kosárlabdázóként sem ügyetlenkedett: az utánpótlás-válogatottban játszott, de a 17 éves óriást 1956-ban meglátta az 1928-as amszterdami olimpia birkózó bajnoka, Keresztes Lajos és Picit a Vasasba csábította.

No, nem kosárlabdázni – birkózni!

És Kozma, a hegy – érzékeny lélekkel, de egyben szereplési vággyal is megáldva – új pályafutásba kezdett. Igaz ugyan, hogy nem egykönnyen állt kötélnek. Húszévesen lett országos bajnok, egy évvel később a negyedik helyet csípte el a római olimpián.

Az ellenfelek összecsomagolásának művésze a yokohamai világbajnoki bronzérem és az 1962-es toledói világbajnoki cím után már a tokiói olimpiára koncentrált, miközben itthon a legnépszerűbb sportolók között kezdték számon tartani, de mégis utolérte őt a gáncsoskodók, kétkedők – irigyek? – finom áskálódása, miközben az utca népe, vagyis a szurkolók imádták. Persze, nem hiányzott, hogy a helsinborgi vb-n – Tokió előtt egy esztendővel – csak az ötödik helyezés jutott neki, Kozmát legyávázták és éppen legnagyobb ellenfelét, a szovjet Roscsint hozták fel ellenpéldaként. Ez volt az az év, amikor Matura Mihály, a szó szoros értelmében eltanácsolta Picit a válogatottból, több akaraterőt, fegyelmet, a lustaság legyőzését követelte a nagyra hívatott óriástól, sőt a tapasztaltabb csapattárs, Gurics György is szerénységre intette. Igaz, ők Kozmáért, és nem Kozma ellen beszéltek.

Nem akarták, hogy az életet habzsoló, tehetséges birkózóval elszaladjon a ló.

Persze, a baj nem jár egyedül, de lehet, hogy a sors bír döbbenetes rendezői erővel. Kozma István az olimpia előtt néhány nappal, egy edzésen térdsérülést szenvedett! Irány a Sportkórház, eközben pedig a magyar sportolók első csoportja – soraiban kilenc birkózóval – elrepült a japán fővárosba.

Azt hihetnénk, vége, ez az ember olyan mély gödörbe került, hogy onnan nincs kigázolás.

De Kozma nem adta fel, mert használt a lecke, nem kért a gyáva, akaratszegény Kozmából, nem kért a nagyképű Kozmából, nem akart otthon maradni, nem akarta elszalasztani élete egyik nagy lehetőségét. Már a Sportkórházban elkezdett erősíteni, irdatlan súlyokat mozgatott meg, a térde javult és a második géppel ő is útra kelhetett.

Pici megszerezte első győzelmét, mielőtt még a tokiói szőnyegre lépett volna. Csak ezután következett az igazi diadalút, amely 1964. október 19-én elérte a csúcspontját. Nemcsak azért, mert Polyák Imre három ezüstérem után végre felállhatott a dobogó legfelső fokára, hanem azért is, mert Kozma István sem adta alább. A nehézsúlyúak kötöttfogású döntőjében a szovjet Roscsin ellen legalább döntetlent kellett elérnie. A vége döntetlen lett, és felcsendült a magyar himnusz.

Az érzékeny lelkű óriást később mélyen meghatotta, hogy egy japán tanárember, Jamamoto Takao csak azért tanult meg magyarul, mert levelezni akart Kozmával.

Egyszóval Pici Tokióban újra óriás lett.

Felnéztek rá.

Visszamosolygott…

Malonyai Péter írása

1968. Kozma István kötöttfogás, nehézsúly

Az igazi edzők tudnak valamit. Valami különlegeset. Ami megfoghatatlan. Utánozhatatlan. Megfogalmazhatatlan.

Mint Keresztes Lajos.

Aki hiába volt klasszis birkózó, mi több, olimpiai bajnok 1928-ban, Amszterdamban, a dicső múltja önmagában nem lehetett elegendő ahhoz, hogy 1956-ban, egy esztendővel azután, hogy a magyar férfi kosárlabda-válogatott Európa-bajnok lett, átcsábítson egy szépreményű ifjút a palánk alól a birkózószőnyegre.

Márpedig Keresztes megtette. Az ifi válogatottban pattogtató Kozma István pedig birkózóként lett ismert az egész világon.

Sokan kételkedtek abban, hogy a csaknem kétméteres, csöndes melák viszi valamire új sportágában. Aztán 1957-ben, élete első versenyén ifi bajnok lett, egy évvel később pedig a felnőttek között első. Magától értetődően válogatták be a római olimpiára (1960), ahol – hiába volt titkos favorit – negyedik lett. Nem volt elkeseredett, ám amikor egy évvel később a yokohamai világbajnokságon hiába maradt veretlen, testsúlykülönbséggel a harmadik helyre szorult, talán kissé megbánta, hogy cserben hagyta a labdát.

Aztán a következő világbajnokságon, Toledóban (1962) helyrebillenhetett a lelke, a dobogó tetejéről köszöntötte a világot. A verseny nem csupán az első arany miatt emlékezetes az esetében. A verseny előtt megroppant a térde, pokoli kínok gyötörték meccsről meccsre. De, állta a próbát – Toledóban éppen úgy, mint később. Mert – hadd szaladjak előre az időben – mindkét olimpiai aranyát fájdalmakkal küszködve nyerte meg.

Jellemző, hogy Tokió (1964) előtt közvetlenül, amikor a többiek már a repülőtérre indultak, ő az orvosokkal tárgyalt.

– Nem azért szeretnék elutazni, hogy végigfényképezzem Tokió nevezetességeit – magyarázta – jó formában vagyok, nyerni akarok.

Az orvosok nagy nehezen áldásukat adták a versenyzésre, de ellátták ezer és ezer jó tanáccsal. Mondta is Kozma a Roscsin elleni döntő előtt:

– A doktorok megígértették velem, hogy vigyázok a térdemre, ki tudja, hányszor mondták el, hogy milyen mozdulatokat mellőzzek a gyógyulás érdekében. Erre most kimegyek birkózni az olimpiai aranyért… Nem vagyok én normális…

A szőnyegről győztesen jött le, az pedig egy 140 kilós ifjú esetében nem csodálható, hogy hiába próbálkozott az erős emberként elkönyvelt kalapácsvető Zsivótzky és Eckschmidt, a súlylökő Varjú, hiába segítettek nekik a birkózók, nem tudták a levegőbe dobálni az újdonsült bajnokot.

Talán mondani sem kell, hogy négy esztendővel később (1968), a mexikóvárosi olimpia előtt is megsérült. Rácsapták a kezére az autóbusz ajtaját, a körme begyulladt, műteni kellett. A térde is hozta a szokott formáját, cipó nagyságúra duzzadt, mire szőnyegre kellett lépnie. A meccsek alatt azonban nem érdekelték a kínok, magabiztosan menetelt. Az aranyért a tokiói ellenfél, Roscsin következett. Gyúrta, gyömöszölte egymást a két fiú, nem bírtak egymással. A negyedik percben Kozmát megintették passzivitásért, nehéz helyzetbe került tehát. Az ezt követő percekben mindent egy lapra föltéve rohamozott, Roscsin azonban sorra bontotta a fogásokat, rendre kihátrált az akciókból. Nem tehette büntetlenül, őt is megintették, a döntetlen pedig azt jelentette, hogy Kozma Pici megvédte olimpiai bajnoki címét.

„Fiatal ember, de máris kétszeres olimpiai, háromszoros világ- és egyszeres Európa-bajnok. Olyan pályát futhat be, mint előtte talán senki más. Várjuk a következő olimpiát – Münchent… – írta a sportlap.

Kozma is várta. A sors azonban nem engedte, hogy tovább meneteljen aranyútján. 1970 tavaszán, a hagyományos budapesti nemzetközi verseny után, hazavitte kocsival mesterét, Keresztes Lajost, majd miután elváltak, befordult az Alkotmány utcába. Az éppen érkező 15-ös busz belerohant az autóba – tízszeres bordatörés, vesesérülés.

Ez utóbbi végzetes volt, hiszen Kozmának csak egy veséje volt.

Április 9-én, műtétek sorozata után, belehalt a sérüléseibe.

Még nem volt harminc éves.

Rákoskeresztúr

47/I-1-20