Keresés eredménye - Kulcsár Győző

1968

1972

Az aranyérmek története

Sirokmány Lajos írása

1964 párbajtőr csapat

Vívóberkekben hosszú ideig járt a szólás: „Aki nem tud eredményes lenni kardban, vagy tőrben, az elmegy párbajtőrözőnek”. A csúfondáros csipkelődésre több világverseny adott megfelelő választ, de leginkább a tokiói játékok parádés magyar párbajtőr teljesítménye, és az azt követő versenyek sorozata, ahol a mieink játszották a főszerepet.

A japán fővárosba való kiutazás előtt az 1964-es hazai csapatbajnokságon bíztató formát mutattak a válogatottak. Mindenki reménykedett, hogy ötösünk: Kulcsár Győző, dr. Kausz István, Nemere Zoltán, Gábor Tamás és Bárány Árpád éremmel érkezik majd haza. A vérmes reményeket kissé lehűtötte, hogy az egyéni mérkőzések során egy párbajtőrözőnk sem jutott túl a legjobb 16-on. Hallatlanul nehéz sorsolás várt az együttesre, a könnyű kezdeti győzelmek (Japán, Irán) után Ausztria legyőzése (8:1) is simán ment. Szerencsére folytatódott a lendület az óriási nevekkel felálló szovjetek/8:4/, majd a  franciák, és végül a világ legjobbjának tartott olaszok ellen is. Az azzurik elleni finálé hőse Kulcsár volt, aki - miután Gábor és Kausz elvesztette csörtéjét és az állás 2:2 volt - minden  ellenfelét leiskolázta.  Nagyszerűen érvényesült briliáns technikája, tudatos, szellemes rafináltsága. 8:3-ra nyertek, megfordítva ezzel a papírforma alapján jósolt várakozásokat. A svéd párbajtőrözők vezetője, Rerrich Béla, aki annak idején rengeteget tett a párbajtőrvívás hazai megteremtéséért, meg is jegyezte: „ezt a magyar gárdát ezen a napon senki nem tudta volna legyőzni”.

A Waseda vívócsarnok hangos volt a magyarok dicséretétől. Különösen Kulcsárnak jutott ki az elismerésből, aki bizonyította, hogy a világ akkori legjobb párbajtőrözője. Könnyedén, játékosan vívott. A tőle megszokott ravasz mosollyal kísért minden találatot. A nagy olasz vívó, Delfino szavaiból is kiérződött a elismerés: „Taktikájuk és nagyszerű technikájuk a párbajtőrözés új stílusát mutatta be, de fura, hogy ötük közül egy se tudott bejutni az egyéni döntőbe”.

A tudósítók hírül adták a világnak a szenzációt, férfi párbajtőrvívásban aranyérmes Magyarország, Olaszország és Franciaország előtt. A valóság az volt, hogy nem újoncok érték el a sikert, hiszen már a korábbi években is ott voltak a legjobbak mezőnyében:

A 33 éves testnevelő tanár, Bányász Árpád is akkor már hét éve szerepelt a válogatottban, 1959-ben Budapesten világbajnoki aranyérmet szerzett. A tokiói olimpia már második ötkarikás szereplése volt. Gyorsaságával ellensúlyozta, hogy a vívásban egyáltalán nem előnyös alacsony termettel, rövid karokkal „áldotta meg” az ég.

Gábor Tamás a vívószövetségben, egyesületekben tevékenykedő édesapja irányításával 16 évesen került a sportágba, hogy aztán még 40 évesen is ott legyen a bajnoki vetélkedőkön. Igazi mindenes, volt válogatott, szövetségi kapitány, tolmács, vagy versenyszervező, mérkőzésvezető bíró. Vívott az 1959-es világbajnok együttesünkben, 1961-ben harmadik, 1962-ben második helyet szerzett a vb-ken. A válogatottban mindig az övé volt az első, vagy éppen a záró csörte, mert nyugalma, sokoldalú taktikai és technikai felkészültsége, bravúros védekezése nemcsak hasznos volt, de jó hatással volt a többiekre is. Idegenforgalmi szakembernek állt, 32 évesen már a Royal Szálló titkára, majd a Stadion hotel vezetőjeként dolgozott.

Dr. Kausz István az olimpia idején 32 éves volt. Korábban öttusázott, 1962-ben egyéni világbajnokságot nyert, Tokióban másodszor képviselte olimpián a magyar színeket. Orvosként dolgozott a Rókus kórházban. Feladatát mindig nagy szorgalommal végezte, előfordult, hogy a tatai edzőtáborból hetente kétszer felutazott Pestre, hogy orvosi ügyeletének is eleget tegyen. Évek óta az úszóválogatott orvosa.

Nemere Zoltán. A 24 éves párbajtőröző a válogatott legfiatalabb tagja, inkább reménységnek, mint esélyesnek számított. Tokió előtt viszont biztosan nyerte a magyar bajnoki címet, ez segítette elő, hogy először kerülhetett az olimpiai csapatba. Rövidtávfutóként kezdte, de a vívás szerelmese volt, mesteredzői végzettséget szerzett a fogorvosi hivatás mellett. Hallatlanul gyors volt gondolkodásban is, pillanatok alatt felismerte és kihasználta ellenfelei gyengéit.

Kulcsár Győző. Mérnöki végzettségű, de élete nagy részét a vívás kötötte le. Fiatalos lendülete és kiváló fizikai adottságai a legjobbak közé emelték. 24 évesen a tőrvívásról áttért a párbajtőrre, ahol aztán könnyed, látványos küzdőmodorával mindenkit meglepett, miként a fináléban az olaszok ellen is, amikor is páratlan bravúrral veretlen maradt. Olaszországban edzősködött, majd hazatérte után a Honvéd mestere lett.

Ezek a tehetségek olyan jó szemű, újításokra képes mesterek kezei alatt értek klasszissá, mint Bay Béla és Vass Imre. Bay például sokat adott a taktikai felkészülésre, a fizikai adottságok erősítésére, de azért azt vallotta: „A vívás legjobb kiegészítője a vívás. De az egész mit sem ér szorgalom nélkül”.

Gyenes András írása

1968. Kulcsár Győző párbajtőr egyéni

Penge művész. Penge ész. Penge, melytől rettegett a világ. Penge aranyba mártva. Pengével írt szerelemi vallomás.

A pást nagyságai közül sokakra mondák azt, hogy művésze a fegyverforgatásnak. Kulcsár Győző eleganciája, fantasztikus kvalitása gyakorta emlékeztetett  Gerard Philipe, Zorro vagy Robin Hood, filmvásznon megcsodált, koreografált mozdulataihoz. A bírók vélt vagy valós tévedéseinél a vívók gyakorta lepipálnak egy-egy Shakespeare-színészt, de a világhírért Győzőéknek másként kellett kínlódniuk. Ez is, az is kegyetlen világ… Egy valami azonos: sikernél a reflektorfény.

Azt mondják, hogy a klasszis vívónak olyan a  fegyver  a kezében, mintha csak a meghosszabbított testrésze lenne. Győző franciás eleganciájától, pimasz mosolyától az ellenfélnek máris futkosni kezdett a hátán a hideg. Ennyit a művészetről.

Abban a legendás párbajtőr csapatban - de általában a vívó elitben – a szerényebb szellemi képességűek sok sót nem tudtak megenni.

 A legendás párbajtőr csapatban mindenki diplomás volt. Kulcsár Győző például Műszaki Egyetemet végzett, eredeti szakmája hőerőgépész. Tizenöt évig űzte is a mesterséget, sőt a törzsgárda tagságot is kiérdemelte. Számunkra mégis az a fontos, hogy vívásban főfoglalkozású világklasszis volt, a párbajtőr professzora. A diplomát, csak azért idéztem fel, mert a csörtékben gyakorta megcsodált gógyi, a versenyeken látott intelligencia, a riválisokat meglepő harmadik, negyedik vagy ki tudja hányadik szándékú támadás, a pengeforgatás variációinak köbre emelése, igenis az a magánszférából táplálkozott. Ehhez a karrierhez szükség volt a Kulcsárra jellemző, nem éppen hétköznapi sütnivalóra.

Pályafutása végig csúcson járt. Bizonyítja ezt, hogy tizenhat év alatt 15 érmet gyűjtött össze. Párbajtőrét valóban aranyba mártotta, mert a mexikóvárosi egyéni olimpiai bajnokságon túl csapatban háromszor volt ötkarikás játékokon aranyérmes: Tokióban 1964-ben, Mexikó Cityben 1968-ban, majd négy évvel később Münchenben is! Az olimpiákról bekasszírozott még két egyéni bronzérmet is. Ezen túl háromszoros világbajnok csapatban és gyűjteményét 2 vb-ezüst, valamint négy vb-bronzérem egészíti ki.

A bearanyozott penge furcsasága, hogy sohasem tudott egyéni világbajnok lenni.

A portré persze, nem lenne teljes, ha nem említeném meg, hogy Kulcsár Győzőt időről-időre szapulták könnyelműsége, elszórakozott asszói miatt. Tegyük hozzá, amikor nagy volt a tét, soha nem élt vissza istenáldotta tehetségével, az ő találataira biztosan számíthatott a csapat, a fontos csörtéknél nyoma sem volt az egyébként kétségkívül rá oly jellemző lezserségnek.

Bár az a sanda gyanúm, hogy pontosan ezért a rakoncátlan komiszkölyök-mentalitásáért lehet őt annyira kedvelni. Ezt a pajkos bohémságát még most, túl a hatvanon is őrzi. Öröm vele dumálni, anekdotázni, egy szó, mint száz: megunhatatlan beszélgető partner. Ráadásul nem az a sportlegenda, akinél minden történet csak vele kezdődik, és saját öntömjénezésével zárul. Képes másokról is jót mondani. Nem elhanyagolandó tulajdonság.

Saját bevallása szerint Tokióban lényegesen jobb formában volt, mint Mexikóban, amikor egyéniben lett aranyérmes. A Felkelő Nap alatt zajló olimpián a csapatban minden asszóját megnyerte. Zsinórban 24 győzelmet aratott és senki nem tudta legyőzni.

A csapattársairól - akikkel akkoriban szinte több időt töltött, mint családtagjaival - tisztelettel, elismerően nyilatkozik. Barátok voltak: dr. Kausz István, Bárány Árpád, Gábor Tamás, dr. Nemere Zoltán, dr. Fenyvesi Csaba, dr. Schmitt Pál, Erdős Sándor, Osztrics István és B. Nagy Pál, de valójában ezt a nagy korszakot 1964 és 1972 között, e zsenikből álló társaságot a becsvágy ötvözte eggyé, nem pedig a hétköznapok apróbb-nagyobb kompromisszumai, a haverral szembeni kegyes megbocsátások, elvtelen kiállások. Ők akartak a világ legjobbjai lenni, ezért güriztek becsülettel a tatai edzőtáborban, az edzőtermekben. Az más lapra tartozik, hogy a Fenyvesi, Kulcsár, Nemere, Schmitt négyes a csínytevésekben, a közös, „ereszd el a hajam!” bulikban is élen járt. Aztán a kimerítő éjszakák után összekacsintottak és újra indult a verkli. A munkában kegyelmet nem ismerő fanatikus és fantasztikus mestert, Vass Imrét csak egy valamivel lehetett meghatni: a győzelemmel.

Kulcsár volt szövetségi kapitány, sportági főtitkár és mindenütt a maga kikövezte úton próbált járni. Semmit nem adnak ingyen, a sikerért fogvicsorgatva kell dolgozni. A pengéhez szóló szerelmi vallomáshoz mindig hű maradt, a vívással a frigy élete nagy ajándéka. Olaszországban például tizenhat éven át dolgozott edzőként. Hogy ez milyen tetemes idő, azt csak azok a magyar trénerek, sportemberek tudják, akik szinte félévenként költözködnek a nagy világban, mint a vándor köszörűsök. Győző hazatérte óta a Budapesti Honvéd párbajtőrözőit oktatja.

2004. májusában Medgyessy Péter miniszterelnök köszöntötte azt a tizenkét hajdani kiválóságot, akik elsőként a Nemzet Sportolói lettek. Többek kiválasztását megkérdőjelezte  a sportközvélemény, de Kulcsár Győző   kitűntetését, pályafutásának elismerését egyértelmű helyeslés kísérte. Erre nagyon büszke, na meg Olaszországban élő unokáira, Sabrinára és Enricóra.

Alig várja a nyarat, amikor a Balatonon a kis gézengúzok gondoskodnak arról, hogy a nagypapának egy perc nyugalma ne legyen.

Schmitt Pál írása

 1968. párbajtőrcsapat

 A mexikóvárosi olimpia első tizenhárom napja csupán négy aranyat hozott a magyar küldöttség számára. Az utolsó kettőn viszont hat olimpiai bajnokságot nyertünk, s ezek egyike a párbajtőrcsapat győzelme volt.

Együttesünk megvédte Tokióban kiharcolt elsőségét. Hosszú út vezetett a szovjet csapat elleni, október 25-én sorra került döntőig, amelyet egyébként emlékezetes kiruccanás előzött meg. Kulcsár Győző ugyanis hallatlan izgalmas, hármas holtverseny utáni küzdelemben olimpiai bajnok lett. S Nemere Zoltánnal, az olimpiai falu közelében lévő kis sörözőben akarta megünnepelni győzelmét. Kicsit aggódtunk, hogy a sörözést borozás követi, s esetleg még tequila is kerül az asztalra. Így mi hárman, Fenyvesi Csabával és B. Nagy Palival utánuk mentünk, hogy ne csak ketten ünnepeljenek, ha már öt versenyzőből áll a csapat. A sörözőben, legnagyobb meglepetésünkre, már ötven üveg sör sorakozott Győzőék asztalán. Nemere Zoli ugyan büszke volt spanyolnyelv-tudására, de biztosra vettem, hogy csak öt üveg sört akart rendelni, de mégis ötven lett belőle. Zoli azonban csak erősködött, ő ötvenet rendelt, hiszen legjobb barátjával csak meg kell ünnepelni ezt az olimpiai bajnokságot. Mi, akik  - elsősorban B. Nagy Palival - a csapat „sportszerűbb” tagjai közé tartoztunk, úgy gondoltuk, hogy be kell szállnunk, közös teherviselést kell vállalnunk, mert abból ha  a csapat két legjobbja 25-25 üveg sört leereszt a torkán a verseny előtt, semmi jó nem származhat. Így azután mi is hozzáláttunk az előttünk levő üvegek kiürítéséhez. Még a sör márkájára – Coronita – is emlékszem. S ha csak két és fél decis üvegek voltak is, de azért a lassan elfogyasztott, közel három liter sör alaposan megfeküdte a gyomromat. Forgott velem a világ, én, aki a többiekkel együtt, alig hat héttel korábban antialkoholizmust, minden tekintetben sportszerű felkészülést fogadtam, kidőltem. Bizony furdalt a lelkiismeret. Ráadásul a csapatmérkőzés előtt a bizonyítási kényszer is erősödött bennünk, hiszen az egyéni döntőbe egyedül az a végül győztes Kulcsár Győző jutott be, aki akkor napok óta a hóna alatt nőtt furunkulusával bajlódott, s alig tudta felemelni a karját. Mi pedig csak fogadkoztunk, hogy a csapat olimpiai győzelem nélkül nem megy haza, meg kell védeni a tokiói elsőséget. Csapatunk minden vívója a világ élvonalához tartozott. Az együttes erejét éppen az jelentette, hogy az öt versenyző öt különböző harcmodort, öt különböző stílust, öt különböző technikát képviselt.

A hosszú nap részleteiről csak annyit, hogy a selejtezők során az ausztrál (14:2), a mexikói (12:4) és az osztrák (9:3) gárdát simán „elintéztük”, s a legjobb nyolc között, a végső sikerre is esélyes svédeket kiverő NDK, az elődöntőben pedig a kiváló franciák ellen nyertes Lengyelország csapatát ugyancsak egyaránt biztosan (9:3) győztük le.

A döntő első csörtéjét Vitebski ellen én vívtam. S remélem, megbocsátja a kedves olvasó, ha erről kicsit bővebben emlékezem, hiszen mégis életem első olimpiai  döntője volt. Nos, azt az utasítást kaptam, hogy nem jöhetek le vesztesen a pástról. Ez akkoriban a még érvényben lévő kettős vereséget jelentette. Vitebski minden bizonnyal hasonló utasítást kapott, és az asszó kezdete után jó hat méterre megálltunk egymástól, szinte mozdulatlanul vártuk az idő múlását, nehogy valaki véletlenül megszúrhassa a másikat. A nézők viszont egyre türelmetlenebbek lettek, hiszen ezen a szovjet–magyar mérkőzésen vérre menő, igazi küzdelmet vártak. Mi azonban az erősödő füttykoncerttel sem törődtünk, tisztes távolban egymástól álltunk, s vártuk az öt perces vívóidő leteltét. Végül mind a ketten eleget tettünk az utasításnak, kettős vereség után, számítva arra, hogy az utánunk következő „nagyágyúk” majd döntésre viszik a dolgot.
A bíztató folytatást, Nemere győzelmét számunkra kínos fordulat követte.
Kulcsár, Fenyvesi, majd Nemere is vesztett, az ellenfél 3;1-re vezetett, s ekkor következtem az akkori idők egyik legjobbja, Nyikancsikov ellen, aki előtte a friss olimpiai bajnok Kulcsár Győzőt is legyőzte. A mai napig büszke vagyok arra, hogy ezt a fontos asszót megnyertem, hiszen ha a szovjetek 4:1-re elhúznak, az behozhatatlan előnyt jelentett volna számukra. De ezzel a győzelemmel nemcsak szépítettünk, hanem egyben lendületbe jött csapatunk. S a várakozásnak megfelelően alakult a helyzet, 1:3-ról 5:3-ra fordítottuk az eredményt, majd Nemere Zoli győzött Krissz ellen  s előnyünk már behozhatatlan lett. Mexikóban már késő estére járt, de az időeltolódás miatt a magyar rádió hajnali adása pont ekkor kezdődött. S Szepesi György újabb, a hetedik mexikói aranyat jelentve kívánt jó reggelt Magyarországnak.
A római olimpia tragikus eseménye, a dán kerékpáros, Gnut Enemark-Jensen halála után 1968-ban vezették be a doppingellenőrző-vizsgálatokat.
Akkoriban a kávé, a koffein, még  nem tartozott a tiltott szerek közé, így a hosszúra nyúlt küzdelem során feketével frissítettük, stimuláltuk magunkat, ellenfeleink fehér tablettákat rágcsáltak. Ám a szovjetek arra gyanakodtak, hogy a kávéban még alkohol is volt, annak hatásától vívtunk olyan bátran, vagányul, s doppingellenőrzést követeltek a versenybíróságtól. Erről értesülve azután, biztos, ami biztos, szegény Varjú Vilit hívtuk segítségül.  Az eredményhirdetéskor már az emelvényre álltunk, amikor kérésünkre egy üveg ginnel jelent meg, s jó barátjának, Nemere Zolinak a torkán jó adagot leöntött belőle. A közjátékot rendkívüli derültség kísérte, az ünneplés nem volt tiltva, s a versenybíróság ezek után természetesen lemondott a doppingellenőrzésrôl.
Csapatunk azután Münchenben folytatta, megvédte elsőségét, Fenyvesi Csaba, egyéniben is olimpiai bajnokságot nyert, közben Ankarában és Bécsben világbajnokok lettünk. Nagy csapat volt ez. Hálás vagyok a sorsnak, hogy egy ilyen gárda tagja lehettem. A mai nemzedék figyelmébe szeretném ajánlani, hogy a mi sikereinket az elvégzett munka mennyisége, a szorgalom, a céltudatos felkészülés alapozta meg. Elsők voltunk a vívóteremben és utolsóként távoztunk. Az egymás elleni asszók vérre mentek. Minden egyes tusért komolyan harcoltunk. Nem kis összegekben fogadtunk egymással. Így azt mondhatom, hogy egy-egy hat hetes edzőtáborozás minden tekintetben fárasztóbb volt, nagyobb megterhelést jelentett, mint maga a világverseny.
Arról nem is beszélve, hogy akinek esetleg nem ment a vívás, azt egy-egy edzőtáborozás anyagilag is megviselte. De magabiztosságunkhoz az is nagymértékben hozzájárult, hogy mi valamennyien, kivétel nélkül tanultunk, diploma megszerzésére törekedtünk. Az edzőtábori ágy mellett ott volt ugyan a kártya, de a szótár, a tankönyv sem hiányzott. S mindez tartást, önbecsülést adott.  Felkészülve éreztük magunkat életünk második szakaszára, a sportpályafutás befejezése utáni beilleszkedésre, boldogulásra. A tehetség kibontakoztatása, akkor mint ma, elképzelhetetlen a szülők, a versenyzőtársak, a szakvezetők segítsége  és az edzők áldozatos szakmai irányítása nélkül. Ma is hálásan gondolok edzőmre, Szőcs Bertalanra, no és a sajnos eltávozott Vass Imre és Bay Béla bácsira, akik már az égben olvassák a 157 magyar olimpiai bajnokságra, köztük a mi, Mexikóban aratott győzelmünkre való emlékezést. S a pillanat, amikor Szepesi György felhívott bennünket a lelátóra, a rádiós mikrofon mellé, s boldogan harsogta: „jó reggelt Magyarország! A párbajtőrcsapat megnyerte a magyar sport 92. olimpiai bajnokságát!”, soha sem felejtem.
Akkor ugyan még túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy arra is gondoljunk, hogy mennyi magyar embernek okoztunk örömet és büszkeséget határainkon innen és túl.

Németh Péter írása

 1972. párbajtőr csapat

 Lehet-e öt, ennyire különböző ember együtt eredményes? Tudnak-e, akarnak-e egymásért hajtani; a sok-sok egyéniség képes-e egyformán, egymásért gondolkodni és küzdeni? Vagy: a változatosság gyönyörködtet és éppen hogy kiegészítik egymást?

Bevallom, nem tudom, hogy a fenti kérdések akkor is megfogalmazódtak-e bennem, vagy csak most, utólag vetítem őket vissza az időben. Mindenestre úgy rémlik, megfordultak hasonló gondolatok akkortájt is a fejemben, de hát ki az, aki esküt mer tenni arra, miként vélekedett huszonkét évesen egy számára nálánál felnőttebbnek tűnő társaságról. Azt láttam akkor, hogy ezek a férfiak már érett emberek, de valamit megőriztek gyermeki pajkosságukból.

Azt biztosan tudom, hogy a jellemzésük egy-egy szóval is megoldható, ami persze, nem azt jelenti, hogy egy szóval elintézhető sportolókról lenne szó, és még csak azt sem jelenti, hogy oly egyszerű jellemek, akik ily röviden is felrajzolhatók. Nem, az egyszavas portré éppen erős karakterükre utal, arra, hogy egyéniségekkel van dolgunk. Íme az öt harcos, azaz az l972-es olimpiai bajnok párbajtőr csapatunk egyszavas „rajzolata”.

Erdős Sándor: az iparos

Fenyvesi Csaba: a dörzsölt

Kulcsár Győző: a játékos

Osztrics István: a lelkiismeretesség

Schmitt Pál: a bástya

„Különbözőek voltunk, de éreztük egymást – fogalmaznak most – rezonáltunk egymásra”. Az, hogy egy csapat mitől válik csapattá, kiváltképp egyéni sportágban, nehéz megfogalmazni. De mégis létező fogalom, mert bár mindig csak egyikőjük állt fenn a páston, az ember, a néző – kiváltképp, ha magyar – azt érzete: ott van fenn a mögött az egy mögött a többi is. Hogy amikor Kulcsár játszik, hozzáadódik „Osztriga” lelkiismerete, vagy Erdős Sanyi iparos mivolta, ám ha kell beköltözik a fejébe, kezébe Fenyvesi Csaba dörzsöltsége is. Azt érezhettük tehát mi, akik itthonról szurkoltunk nekik, hogy igen, ez tényleg egy csapat, tudják, mit miért tesznek. Hogy olyan intelligencia sugárzik belőlük, amely azonnal fölényt is biztosít számukra az ellenféllel szemben. Nem lehetett őket nem szeretni, Kulcsárt például – erre határozottan emlékszem – még a sisak alatt is mosolyogni láttam. Hogy mosolygott-e valóban, nem tudom, de mindig így jut eszembe, így gondolok rá. „Talán mosolyogtam is - mondja immár nyugdíjasan, unokásan - mert a vívás valahol arról szól, hogyan vágom át a másikat.”

De vigyázat: az átvágás ehelyütt egészen mást jelent. Nem a tiltott zónában való járkálást, nem a másik megkárosítását, á, dehogy. Az átvágás cselt, trükköt, gógyit, szellemességet jelent. Azt hogy „túlgondolom” a másikat, előbbre jár az agyam, már tudom, mire készül ő, pedig még csak meg sem mozdította kezét. Azt mondják: két féle vívó létezik. Az egyik a teremvívó, aki fantasztikus dolgokat produkál az edzésen, kiváló edzőpartner, szinte alig lehet megszúrni, sokat dolgozik, imád tréningezni, de a verseny nem az ő világa. És van a versenyvívó, aki akkor és ott  a legösszeszedettebb, amikor tétre megy a harc, aki képes ötvözni magában a munka szeretetét a versenyképességgel.

Azt mondják, maguk állítják, az akkori jellemzésük a mai napon is érvényes rájuk; amilyennek láttuk őket huszonévesen, épp olyanok most túl a hatvanon. Amiből persze, az a következtetés is levonható, hogy a pást, ha el is takarja a versenyző az arcát, az igazi jellemet mutatja meg. Nem tudod okosabbnak, ravaszabbnak, intelligensebbnek, könnyedebbnek mutatni magad, mint amilyen vagy. Ez az öt úr is mindent tudott a másikról; jó időben jó helyen találkoztak. Szerencsére. Vagy inkább szerencsénkre: olyan aranyat szállítottak nekünk, amely a sportág láthatatlan jellege ellenére láthatóvá tette számunkra a döntő minden egyes mozzanatát. Őket láttuk; a jellemüket, a tartásukat, a lelkiismeretüket, a játékosságukat, szilárdságukat, dörzsöltségüket, vagy ha kellett az iparos mivoltukat.

Öt egyéniséget, egy csapatot.