Keresés eredménye - Magyar Zoltán

Dr. Magyar Zoltán,  olimpiai bajnok tornász,  a  hetvenes évek leghíresebb, egyben legnépszerűbb magyar sportolója a lólengés újító világklasszisa. A Magyar-vándor, az orsó és a szökkenő vándor elemeket ő mutatta be először a világon. Montreálban és Moszkvában nyert olimpiai bajnoksága mellett fantasztikus siker-sorozatot ért el. Hivatalos világversenyen lólengésben nem talált legyőzőre. A világ- és Európa-bajnokságokon három-három aranyat érdemelt ki, harmincöt magyar bajnokságot nyert. Vígh László fedezte fel, s vezette a sikerek útján. A Fradi örökös bajnoka. Az öregfiúk tornaversenyeinek rendszeres résztvevője. Pestlőrinci állatorvosi rendelőjében már kevesebbet vállal visszatért a sportéletbe. Megválasztották a torna szövetség alelnökének, majd 2009-ben januárjában a MOB elnökségének is tagja, a Magyar Olimpiai Akadémia alelnöke, a MOB Hagyományőrző Bizottságának vezetője lett.   Aktív tagja a Mező Ferenc Közalapítvány kuratóriumának.

Az aranyérmek története

Lipiczky Ágnes írása
 

1976. Magyar Zoltán lólengés

Előre leszögezem kedves olvasó: teljesen öntudatlan állapotban voltam Magyar Zoltán montreali győzelme idején.
Édesanyám talán egyik éjszakai etetésemmel végzett, édesapám talán a kis fekete Szokol rádiónkat (a mai napig nagy becsben tartjuk ezt a sokat megélt masinát), hangolhatta jobb vételre, s míg Vas István Zoltán az éterbe zengte első olimpiai diadalunkat, addig én két hónapos létem minden odaadásával próbáltam átélni a pillanatot. Reményeim szerint nem szenderültem el, sőt, mai sportszeretetemből kiindulva biztosra veszem, hogy Magyar montreali győzelme után nem raktam tele a pelenkát.
Négy esztendővel később már tisztult valamelyest a kép.
A moszkvai diadalt már együtt nézte a család. Míg Gyulai István a televízióban felvezette a döntőt, s anyu az ölében lévő tálcán szertartásosan - mint minden este - megpucolta, s cikkekre vágta az almát, apu visszaidézte azt a montreali éjszakát. Mindent részletesen elmesélt nekünk, hogy Magyar Zoltán már világ- és Európa-bajnokként érkezett Kanadába, hogy tudása megelőzte korát, fantasztikus volt, amit a lovon művelt, s mivel előtte sorra buktak a magyar versenyzők az olimpián, mindenki sikerre éhesen várta tőle az aranyat.
Pedig nem volt könnyű helyzetben.
A fináléban japán riválisa, Kenmocu Eizo ugyanis 9.8 tizeddel foglalhatott helyet a pihenőpadon. De nem csak ő, hanem a szovjet Andrianov és a keletnémet Nikolay is magasra tette azt a bizonyos lécet - olyannyira, hogy egy kicsi rontás is a vesztét okozhatta volna Magyar Zoltánnak. Ám ő ismét csodás gyakorlattal, új elemekkel rukkolt elő: anyagerőben, tartásban és fejben verhetetlennek bizonyult.
Azt már csak később (tornaszakíróként eltöltött éveim során) tudtam meg, hogy Magyar montreali sikere kapcsán az 1932-es Los Angeles-i olimpián két aranyérmet nyerő, Argentínában élt bajnokunk, Pelle István is tollat ragadott. Így kezdte mondandóját:
"Kedves fiam, Zoltán!
Amint elolvasod jelen levél küldőjének aláírását, azonnal ráállsz közös hullámhosszunkra. A kezeimbe került magyar sportsajtó révén értesültem az utóbbi években aratott nagy nemzetközi sikereidről. Montrealban minden, ami az első napokban történt, kísértetiesen emlékeztetett Los Angelesre. A nagy világverseny nyolcadik napján kezdetüket vevő tornászversenyek keretében nekem sikerült az első bajnokságot megnyernem. Mintha ez a siker egy láthatatlan kaput nyitott volna meg. Egymást követték a további győzelmek."
Hogy Magyar Zoltán miként tudta megnyitni azt a láthatatlan kaput Montrealban?
Ma is nehezen talál rá magyarázatot.
"Csak arra emlékszem, hogy hihetetlenül izgultam. Pályafutásom során még sosem éltem át ilyen érzést" - mondja, s elárulja nemcsak világ- és Európa-bajnoki győzelmeit, kivételes, korát jó öt-tíz évvel megelőző tudását és tehetségét, a nagy esélyességet vitte "teherként" magával Kanadába, de a magyar olimpiai csapat addigi rossz szereplése is ránehezedett. Az eredménytelenség, s a letargikus hangulat oldását mindenki tőle várta, hitte, remélte. "Zolikám, ugye te megcsinálod?!" – záporoztak felé lépten-nyomon a számára nem éppen mentő kérések.
S ő - ugye - megcsinálta!
Mint megannyiszor pályafutása során.
Azt mondja, edzője, Vígh Zoltán annyira felkészítette, olyan edzettségi szintre emelte, hogy akár hajnalban riasztva vagy éppen önkívületi állapotban is megnyerte volna az aranyat.
Mesél, s hagyja, hadd ragadják magával az emlékek. Az örömmámor, a dobogó, a Himnusz - újraéli azokat a perceket. Majd a hazatérés, s az a tisztelet, amely körülölelte őt hónapokon, éveken át.
Úgy érzi, ma már minden más. Akkoriban a sport volt az egyik legértékelhetőbb "ágazat" az országban, s bár az "átkos” időszak viszonylag jó periódusát élték, az efféle győzelmek hitet adtak az embereknek: igenis van út és lehetőség a kitörésre.
Akkoriban Magyar Zoltán igazi idolja volt az országnak, tudtak róla a televízió nélküli, kétszáz lelkes falucskában, szerették és becsülték hazánk legeldugottabb pontján is. Róla beszélt a hentes, a zöldséges, a patikus, s generációjából jó néhányan, őszülő halántékkal, sokat látott emberként ma sem restek odamenni és meglapogatni az egykori bajnok hátát.
Azt mondja, a mai fiatalok nemhogy arcról nem ismerik fel, a nevére sem kapják fel a fejüket. Nem bántja, csak kicsit furcsállja, hogy a nagy rendszerváltás nem tudta átmenteni az egykori bajnokokat. Úgy érzi, a nagy szabadság mostanában egészen más "értékeket" közvetít számunkra, s mi, a média képviselői is felelősek vagyunk azért, hogy arcunkba böfögő ”valóságshow-hősöket", valós teljesítmény nélküli nevesincs senkiket sztárolunk, állítunk példának fiataljaink elé.
S mint mondja, örül, hogy ebben a "műsorban" már nem vesz részt.
Míg e cikket írom, a háttérben zümmög a televízió. Egy bugyuta műsor,
bugyuta műsorvezetője, teljesen érdektelen témában, emeltdíjas sms-szavazásra sarkall. Továbblépek egy másik csatornára.
Még idejében.
A képernyőn a montreali vizes-világbajnokság szignálja pereg.
Mellettem tálcára téve néhány mosolygós alma vár arra, hogy cikkekre vágjam. A párom félálomban még az orra alatt elmotyogja: "Ugye, felébresztesz, amikor Cseh Lacika úszik?"
Hát, persze, hogy fel.
Ugye, felébredünk?!

Gyulai István írása

1980 Magyar Zoltán lólengés 

Tulajdonképpen nem volt meglepetés, hogy ő győzött. A tornászvilág is és a közönség is megszokhatta már. Hogy miért?  Mert lólengésben 1973 óta minden  egyes világverseny után úgy kezdődött az eredményhirdetés, hogy „aranyérmes  Zoltán Magyar Hungary, Hongrie, Vengrija, Ungarn  vagy Magyarország”.

1970. szeptember elsején kerültem a Telesporthoz, de a tornát csak két évvel később, a müncheni olimpián osztották rám. Addig csak a korábbi edzőtáborozások során felszedett ismeretekkel rendelkeztem, ismertem a válogatottakat, Bordán Dezsővel még versenyeztem is együtt egy bécsi főiskolás versenyen. Tőle hallottam először Magyar Zoltánról, aki 1970-ben és ’71-ben is megnyerte a lólengést a szocialista országok Ifjúsági Barátság Versenyén, ami bizvást felért egy ifjúsági világbajnoksággal, a mezőny tudásszintjét tekintve.

 - Iszonyúan tehetséges, már Münchenben is nyerhetne, de sajnos nehezen fegyelmezhető. Kicsit aranyifjú, nem mindig a torna a legfontosabb a számára. Félek, elkallódik!” – mondta Bordán Dezső.

- Mitől olyan jó? - kérdeztem.

         - Olyan hosszú a karja, hogy játszi könnyedséggel tartja magát a ló fölött. Meg olyan elemet tud, aminek más a közelébe sem jön.

Hát, így kezdődött. Zoli Münchenben nem tudta megcsinálni  az „olyan elemet”, de egy év múlva már igen.  1973, Grenoble. Mindkettőnk első Európa- bajnoksága. Neki tornászként, nekem tornakommentátorként.

- Mi az a „magyar vándor”? - kérdezem edzőjét, a világhírű szakembert, Vigh Lászlót.

- Nem magyar vándor, hanem Magyar vándor. A Nemzetközi Tornaszövetség  a feltalálóról nevezi el az új elemeket.  Páros körök a ló minden részén, a bőrön, az egyik kápán, a két kápa között, a másik kápán és a ló végén. A legnehezebb benne a két kápa közé való bemerészkedés, amiből általában mindenki leesik, mert beleakad a köröző lába valamelyik kápába. Zoli esetében a kérdés csak annyi, megcsinálja-e vagy nem? Ha igen, csak ő nyerhet.

Mindkettőnk első EB-je jól sikerült. Ő megcsinálta, én meg elbírtam magyarázni, hogy mit csinál és az miért nehéz.

Egy évvel később Várnában -  mindkettőnk első világbajnokságán - ő megint megcsinálta,  én megint elmagyaráztam. És ez így ment tovább ’75-ben a berni Eb-n, ’76-ban a montreali olimpián, ’77 -ben a vilniusi Eb-n, ’78-ban és 79-ben a strasbourgi, illetve a Fort Worth-i világbajnokságon. ’77-ben, Vilniusban látom, hogy a szólítás előtt Zoli a kommentátor-állásokat kémleli. A mienk a kakasülőn volt, felálltam, lelkesen integettem. Nem reagált, csak a banketten mondta:

- Ha tudom, hogy te közvetítesz, megnyugszom, és az jó.

 Dagadt a májam a büszkeségtől. Jó, hogy a Magyar Televízió főmunkatársa vagyok, a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség főtitkárhelyettese, két gyermek boldog apukája, de még Magyar Zoli kabalája is… ez már valami.

Moszkvában, 1980. július 25-én, a Kreml harangzúgására és az ünnepélyes fanfárra, öt perccel délután három után vonultak be a lólengés-döntő résztvevői. Azonnal felálltam, integettem, hogy az a bizonyos nyugalom meglegyen. Hogy lássa, rajtam most se múlik.

Akkoriban a végső pontszámot a csapatverseny előirt és szabadon választott gyakorlatok összpontszámának a fele, valamint a fináléban elért pontszám adta. Rossz előjel volt, hogy a kötelezők során három tornász is 0.15 századdal magasabb pontszámot kapott. Megunták a Magyar győzelmi sorozatot?  A torna nem mérhető sportág, a pontozás, mint tudjuk, szubjektív. Óvtunk. Elfogadták. Négyen várták a „szabvál”-t 9.9-cel, az orosz Gyityatyin, két NDK-beli,  Nikolay és Brückner -  és Zoli.

A szabadon választott gyakorlat remek volt. Két új elem volt benne, az 1 1/4 orsó, a szökkenő vándor, plusz egy szinte arcátlanságszámba menő merészség, hogy a Magyar vándort, amivel a világ többi nagymenője változatlanul még csak kínlódott, a gyakorlat végére tette Vigh László. Amikor másnak már egy normál, páros körzésre  is alig van ereje, Zoli hetykén végigvándorol még a szeren, úgy ráadásként a végén. A pontszám 9.95,  0.25 pont előny a szerenkénti döntőben.

Az összetett olimpiai bajnok Alekszander Gyityatyin kezdett - 9.9-cel. Ennyit kapott Nikolay és Brückner is. Donáth rontott. Vajon hogy hat mindez Zolira? A régi képlet megint bevillant: „meg kell csinálni”. Jól. Hibátlanul. Mind a két új elemmel.

Magyar Zoltánt 15.20-kor szólították. Egy 100 méteres döntő úgy 10 másodpercig tart, egy 200-as 20 másodpercig. Zolinak 29 másodperce volt.

A Montreal óta negyedcsavarral továbbsrófolt orsó kiváló volt és tapsot kapott. A követő kápás munka, a rendkívül magas repülőollók még többet. Aztán jött az új adu, a szökkenő vándor. Egy olyan elem, ami csak egy teljesen újfajta gondolkodásból születhet meg. Ami csak egy olyan „szent őrült” fejéből pattanhat ki, mint Vigh László. Fenn a tornász a két kápán, szemben velünk páros körözik. Aztán, egyszer csak, feldobja magát a légtérbe, fordul 90 fokot, és mintha mi sem történt volna, indítja a Magyar vándort a bőrön. Természetesen lefeszített lábfejjel, vasaltan, szorosan összezárt lábbal.

A szökkenő vándorból nagyon könnyű leesni. Kicsit elmegy a váll a ló fölül, megbillen az egyensúly és a bőr helyett a levegőt fogja, illetve fogná a tenyér.  A leesésért fél pont levonás jár, agyő aranyérem, good bye szép búcsú. (Zoli az olimpia előtt bejelentette, az eredménytől függetlenül ez lesz az utolsó versenye.) Zoli előnye negyed pont.  A szökkenő vándorban balkeze, százszor visszanéztük, nem a bőrön, a ló hátán, hanem annak oldalán érkezett. „Hogy miként tudta mégis fenntartani magát, a legapróbb tartáshiba nélkül, életem nagy rejtélye marad” – mondta Vigh László a verseny után.

Fő, hogy Zoli tudta. És csak ő tudja, mitől tudta.

Az évtizedes sikersorozattal járó rutin? A montreali arany megvédésének belső parancsa? Akaraterő, fantasztikus reflex?

Valószínűleg mind, legfeljebb én szeretném néha hozzágondolni, hogy mindezen túl talán még annak a sokszor emlegetett kabalának a fontos szerepéről sem lehet megfeledkezni.

Magyar Zoltán utolsó, legnagyobb sikere. A maximális tíz pontot kapta. Egyetlenként az egész olimpia szerenkénti döntősei közül. Hogy megérdemelte, senki sem vitatta. Gyönyörű nap, gyönyörű évek voltak. Huszonöt újabb év elteltével is gratulálunk és köszönjük.