Keresés eredménye - Németh Miklós

Szűcs Miklós írása

1976. Németh Miklós gerelyhajítás

„Na jó – mondták szinte egyszerre a szüleim, de azonmód hozzátették: – Csak
akkor lehet róla szó, ha délutánonként alszol egy kicsit.”
Nem tagadom, madarat lehetett velem fogatni, hiszen abban a pillanatban úgy
éreztem, ez a beleegyezés egyfajta hivatalossá tétele annak, amit én ugyan
már nagyon régen tudtam – ám hiába, ha édesanyám és édesapám addig még nem erősítette meg – nevezetesen, hogy nagyfiú lettem. Mind a tizenkét évemmel…
Boldog voltam, hiszen ez a „na jó” azt jelentette, a montreali olimpia közvetítéseit élőben nézhettem meg a televízióban, mégpedig éjszaka, ugyanis az időeltolódás miatt nagyjából éjfél körül kezdődtek a legfontosabb versenyek. Négy évvel korábban, Münchenben nem lett volna ilyen probléma, ám mit tagadjam, nyolcévesen még nem kötöttek le a sportközvetítések.
Most viszont nagyon készültem életem első olimpiájára: mindennap elolvastam a Népsportot, keddenként reggel hat órakor már ott voltam a sarki újságosnál, hogy az első Képes Sport az enyém legyen, néztem a tévét, hallgattam a rádiót, és közben pedig legyártottam a magam kis ötkarikás füzetecskéjét (rajzlapból, A5-ös formátumban, szépen összefűzve, mintha csak egy kis újság lenne), amelyet úgy terveztem meg, hogy minden versenyszám minden dobogósát beírhassam. Aztán eljött a nap, megkezdôdött az olimpia. Emlékszem, a megnyitót végignéztem, de alig tudtam nyitva tartani a szemem: tízpercenként mentem ki a fürdőszobába lemosni az arcomat hideg vízzel. Végül ugyan kibekkeltem ébren a közvetítés végét, de ennek meglett az ára: az elkövetkezendő napokban egyre kevésbé bírtam a strapát, előfordult, hogy elaludtam a tévé előtt. Már Magyar Zoltán és Tordasi Ildikó is olimpiai bajnok volt, ám én ezekről csak másnap értesültem, mert képtelen voltam fennmaradni.
„Egy nagyfiú nem alszik el” – hergeltem magam, s eldöntöttem, mostantól
semmiről sem maradok le, mindent élőben akarok megnézni. Annál is inkább,
mert a gerelyhajítás napja következett, s mindenhol azt olvastam, azt hallottam, itt éremesélyesek vagyunk. Július 26-a volt (bevallom, erre már nem emlékeztem pontosan, ezért biztos utánanéztem), s az elhatározásomnak megfelelően már a közvetítés kezdete előtt pár perccel ott ültem a fotelben. Nekem nyári szünetem volt, a szüleimnek viszont másnap reggel dolgozniuk kellett, ezért hamar elaludtak. A televíziót minimális hangerőre állítottam, de az éjszakai csendben így is mindent jól hallottam. Feszülten vártam a gerelyhajítást, s bár kezdtem álmosodni, ezúttal nem adtam meg magam a fáradtságnak. Németh Miklósra vártam.
„Ő is Miklós, mint én. Tuti, hogy nyer” – szuggeráltam magamban a
képernyőt. Igazán sokat nem értettem még az egészből, de Németh
következett, a „druszám”, s tátva maradt a szám: nekifutott, elszállt a
gerely, ő azonnal tombolt a montreali olimpiai stadion küzdőterén, a gerely
pedig valami csodaszép röppályát leírva, néhány másodperc múltán a földbe
szúródott. Németh Miklós örömtáncot járt, a riporter úgy lelkesedett, hogy
a lehalkított televízió hangja belehasított az éjszaka csendjébe.
„Mondtam, hogy halkítsd le!” – szólalt meg álmosan-mérgesen a hangokra
felébredő édesapám. „De apu, nyert Németh Miklós és világcsúcsa van: 94
méter 58 centi!. Az jó?” – kérdeztem-válaszoltam, mire apám kinyitotta a szemét és rám
nézett: „Az nagyon jó” – mondta, majd felült az ágy szélére és attól kezdve
együtt néztük végig az aznapi közvetítést. Közben elmesélte, miért nem kapta
még meg Németh Miklós az aranyérmet, miért kell megvárni, amíg mindenki
hatszor dob, miért jó az, ha valakinek „világcsúcsa van”, mit is jelent az
a 94 méter 58 centi, ezzel hogyan sokkolta az ellenfeleit Németh, és hogy
mindezek ellenére miért kell tartani a finnektől, elsősorban Siitonentôl.
Beszélgetésünkre persze, édesanyám is felébredt („Anyu, Németh Miklós
aranyérmes lesz!”), ám ő csak halványan elmosolyodott, majd a másik oldalára fordulva aludt tovább. Már eszembe sem jutott a fáradtság, az álmosság, hiszen együtt szurkoltunk Németh Miklós aranyérmének, az első olyan magyar olimpiai bajnoki címnek, amit a televízióban, élőben láthattam. Boldogan és büszkén feküdtem le hajnalban, s még hosszú ideig nem tudtam elaludni: lecsuktam a szemem és újra meg újra lepergett előttem a jelenet, ahogyan Németh Miklós elengedi a gerelyt, ahogyan már azelőtt ünnepel, hogy a gerely  földet ér, s ahogyan ott áll a dobogó tetején és aranyéremmel a nyakában hallgatja a Himnuszt. Ma már tudom: igazából nem attól lettem „nagyfiú”, hogy fenn maradhattam éjszakánként megnézni az olimpiát, hanem attól, hogy ezt az olimpiai győzelmet édesanyámmal (aki úgy tett, mintha nem zavarnánk, másnap mégis fáradtan ébredt), és édesapámmal (aki megmutatta, milyen csodálatos dolog örülni egy ilyen sikernek) együtt átélhettem. Hálás vagyok ezért nekik, ha
akkor nem úgy történik minden, talán most nem is írhatnám ezt a
visszaemlékezést, és persze köszönet Németh Miklósnak, azért a csodálatos
dobásért.
94.58.

Soha nem felejtem el – egyiküket sem.