Keresés eredménye - Novák Dezső
Sportág | labdarúgás |
Születési idő | 1939-02-03 |
Születési hely | Ják |
Elhalálozás ideje | 2014-02-26 |
Elhalálozás helye | Budapest |
Olimpia | Helyezés | Sportág | Versenyszám | Egyesület |
---|---|---|---|---|
1960 | 3 | labdarúgás | csapat | Haladás VSE |
1964 | 1 | labdarúgás | csapat | FTC |
1968 | 1 | labdarúgás | csapat | FTC |
Novák Dezső, kétszeres olimpiai bajnok labdarugó.
Szombathelyen tűnt fel és az Üllôi úton emelkedett a legjobbak közé.
A kiváló jobbhátvéd remek helyezkedése, ragyogó technikája mellett szabadrúgásairól és tizenegyeseiről volt híres. Védő létére 69 gólt szerzett 333 bajnoki mérkőzésén. A válogatottban azonban csak kilenc alkalommal jutott szóhoz, igaz, olyan vetélytársai voltak, mint Mátrai Sándor majd Káposzta Benő. Így is világrekorder.
Két olimpián. Tokióban és Mexikóban játszott a bajnokcsapatban, előtte Rómában tagja volt a harmadik helyezett gárdának.
A világ egyetlen labdarúgója, aki három olimpiai érmet őriz vitrinjében. Négyszer nyert bajnokságot a Fradival. Játszott a VVK-győztes zöld-fehér együttesben. Meghívták a világválogatottba.
Edzőként három alkalommal (1981, 1995, 1996) vezette sikerre, a magyar bajnokság megnyerésére a Ferencvárost.
A Fradi ekkor első magyar csapatként 1995-ben a Bajnokok Ligájába is bejutott. Novák Dezső ennek ellenére 1996-ban csalódottan, önként állt fel a kispadról.
Visszavonultan él sashalmi házában. Néhány éve súlyos műtéten esett át.
1964: Novák Dezsõ az alsó sorban a kép bal szélén
Az aranyéremek története
Hegyi Iván írása
Bene, rúgd!
Tudják, nagyon nagy csalódás érte Magyarországot 1964 nyarán: a válogatott csupán bronzérmet szerzett az Európa-bajnokságon, miután az elődöntőben - 120 perces küzdelemben - 2-1-re kikapott a spanyol együttestől. Hogy hol? A madridi Bernabeu stadionban... Ám hosszabbítás ide, helyszín oda, itthon zengett az ég, sőt a spanyol-magyaron hetvenedszer válogatott Tichy Lajos olyannyira megjárta, hogy legközelebb 1971-ben ölthette magára a címeres mezt, akkor is a búcsújátéka alkalmával...
Szegény magyar szurkolótábornak kellett valami vigasz.
Kapóra jött a tokiói olimpia, amelytől Bene Ferenc is kárpótlást remélt, mert az akkor húszéves újpesti csatár nem bocsátotta meg magának, hogy a Bernabeuban (1-1-nél) háromszor állt Iribar kapussal szemben, de egyszer sem tudta a hálóba küldeni a labdát.
Micsoda "vezeklés" volt mindjárt a nyitányon! A Magyarország-Marokkó mérkőzés 6-0-lal zárult, és Bene éppen hatot szerzett. A harmadik gólja előtt ugyanúgy elfektette a teljes afrikai védelmet, mint a két évvel későbbi világbajnokságon a brazilt, de a többi ötre sem lehetett azt mondani, hogy bármelyik is csúnyán mutatott volna... S ha Novák Dezső nem ront 11-est 0-0-nál, akkor 7-0 a vége. A ferencvárosi jobbhátvéd nyilván azt mondta Benének, amit Mészöly Kálmán Farkas Jánosnak az 1966 őszén lejátszott, 4-2-es magyar-francia után. Azon a meccsen Farkas lőtte mind a négy magyar gólt, és Mészöly 0-0-nál büntetőt hibázott. A védő aztán elmagyarázta angyalföldi jó barátjának: "Lett volna szívem belezavarni a négyesedbe?" Novák egy színtiszta hatost nem akart "elrondítani"...
Azért ez egészen jó rajt volt. Pláne, hogy a magyar labdarúgók eleinte nem győztek sírni dr. Lakat Károly szakvezetőnek az akklimatizálódás nehézségei miatt. A legendás szakvezető azonban megszüntette a panaszokat, a következő gyógymódot javallva: "Ha nem tudtok aludni, akkor éjszaka is edzünk." Attól kezdve esténként vágni lehetett a csendet a magyarok szálláshelyén...
De Lakat kigondolt egyebet is. Félredobta a "győztes csapaton ne változtass!" elvet, és Varga Zoltán helyett Csernai Tibort állította a csatársorba a második mérkőzésen. Nem volt rossz ötlet: a tatabányai összekötő négyszer zörgetett be a jugoszlávoknak, s ez még úgy is szép, ha kettőt tizenegyesből ért el. A találkozóról talán elég lenne csupán az eredményt felidézni: Magyarország-Jugoszlávia 6-5... (Nem pólóban!) S ha ez önmagában mégsem volna elég a méltatáshoz, tegyünk hozzá annyit, hogy az első félidő végén ugyanúgy 5-4 volt az állás, mint a világbajnokságok történetének gólokban leggazdagabb meccsén, az 1954-es osztrák-svájci mérkőzésen (7-5). A legdiszkrétebb megfogalmazással is leszögezhető, hogy annak idején nem szenvedtünk hiányt csatárokban (sem), pedig Sándor "Csikar" éppen akkor köszönt el idehaza a válogatottól, amikor Japánban az olimpia zajlott. A Népstadionban, a csehszlovákok ellen így festett a támadó ötös: Sándor, Göröcs, Albert, Rákosi, Fenyvesi. Tokióban meg így: Farkas, Csernai, Bene, Komora, Katona. És Varga meg Dunai Antal a kispadon ült odakinn...
Majd némi változás állt be a negyeddöntőben a románokkal szemben: nem volt meg a hatos! Sőt, 1-0-nál, a 81. percben tizenegyeshez jutott az ellenfél, de Gelei kivédte Constantin lövését. Többe került ez neki, mint az, hogy a "marokkói" meccs előtt megígérte: annyiszor száz jent szurkol le Benének, ahány gólt szerez az ifjú center... A büntető hárítása közben ugyanis eltört az ujja, így a továbbiakban nem állhatott a kapuba. A vége egyébként - Csernai duplájával - 2-0 lett, és olyan sokáig a "hanyatlás" miatt sem kellett aggódni.
Az elődöntőben 6-0-ra vertük az egyiptomiakat...
Ezúttal Bene kettőt átengedett Komorának, de négyet azért berámolt, és az ember ellágyulva számolta ki a négy győztes mérkőzés összesített gólkülönbségét: 20-5... Csak a későbbi FIFA-bíró, a többi közt BEK-döntőt és argentin-brazil vb-meccset is vezető Palotai Károly volt kissé szomorú, mert megsérült, és (csapatkapitányként) hiába játszott addig minden találkozón, a döntőn nem szerepelhetett. Őt - Orbán Árpáddal együtt - az ETO-ból válogatta be Lakat "tanár úr"; abból a Győrből, amelyet messze-messze az FTC, a Vasas, az Újpest vagy a Honvéd mögé soroltak idehaza. Na most, a lesajnált kisalföldi együttes 1965-ben elődöntőt vívott a Benficával a BEK-ben...
De még '64-ben vagyunk. A közép-európai idő szerint reggel fél hétkor rendezett döntő napján az egész ország hajnalban kelt, hogy ott legyen a rádió mellett, amikor Szepesi György bejelentkezik Tokióból: "Együttesünk Szentmihályi - Novák, Orbán, Ihász - Nógrádi, Szepesi Gusztáv - Farkas, Csernai, Bene, Komora, Katona összeállításban játszik." Tiszteletbeli tizenkettedikként megemlíthette volna Weisst is, mert a csehszlovák védő értékes öngóljával szerzett vezetést a magyar csapat. Aztán - kollégáihoz hasonlóan - Schmucker kapus is hiába kiabálta volna, ha tud magyarul, hogy be ne rúgd, mert Bene - szokás szerint - megint "beköszönt". Immár a tizenkettedik góljánál tartott az olimpián; ha korábban születik, alighanem ő játssza a főszerepet Balázs Samu, Darvas Iván, Peti Sándor, Psota Irén, Ruttkai Éva, Tolnay Klári, Zenthe Ferenc oldalán a Mese a 12 találatról című filmben. Brumovsky szépítő gólja már semmit sem ért: a 2-1-es győzelemmel a magyar futballcsapat tizenkét év után újra ötkarikás diadalt aratott, megszerezve a tizedik tokiói aranyérmet.
Aznap mindenki negyed kilenc után indult munkába, de senkit sem szidott le a főnök.
Az elöljárók szintén késve estek be: nem sokkal korábban még ők is ott ültek a készüléknél...
Lakat T. Károly írása
1968. Labdarúgó csapat
Az ülőpárnák a lelátókról és a dísztribünökről, mint amolyan saját életet élő minibombák vágódtak a mexikói Azték stadion erősen napszítta, ám európai mértékkel és ízléssel mérve még mindig üde zöldnek mondható gyepére.
A közönség, a több mint 60 000-es publikum, felállva tüntetett és a párnák pályára hajigálásával fejezte ki dühét, tehetetlenségbe bénult felháborodását.
A lelátó mexikói illetőségű része a bolgár válogatottat kívánta a pokol mélységes fenekére, mert azoknak bizony alaposan sikerült tönkretenniük egy olimpiai futballdöntőt.
Miközben zengett-zúgott a hatalmas aréna, a fütyülést, a fújolást és az ülőpárna-esőt teljesen figyelmen kívül hagyva, egy maroknyi magyar egymás nyakába borulva, a maga igenis jól megszolgált és nagyon is megérdemelt győzelmét ünnepelte.
A hatalmas eredményjelző táblán ugyanis ez állt:
Magyarország - Bulgária 4:1
Olimpiai bajnok: Magyarország.
Ez volt a finálé, a füttybe dermedt végjáték.
No, de amíg idáig eljutottunk...
1967 furcsa éve volt a magyar labdarúgásnak.
A válogatott még mindig az 1966-os angliai világbajnokság, brazilok elleni 3:1-ből merítkezve élte mindennapjait, s bár ekkor is voltak jelentős győzelmek, a figyelem inkább a klubcsapatokra irányult.
Teljes joggal.
A pályákon a hétvégéken olyan gárdákat láthatott a nagyérdemű, mint a minden idők legjobb Ferencvárosának tartott, Albert Flórián fémjelezte zöld-fehér gárda, a száznál is több bajnoki gólra képes Újpesti Dózsa, a frenetikusan jó Vasas és akkor az éppen egy kissé halványabb MTK-ról, vagy Bp. Honvédról még nem beszéltünk.
A ma labdarúgását jól ismerők biztosan értékelik, hogy 1967-ben, egyetlen városban, jelesül Budapesten három olyan csatársor kergette őrületbe az aktuális ellenfelek védelmeit, mint a Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr. (Ferencváros) a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II. Zámbó (Újpesti Dózsa) és a Molnár, Puskás, Farkas, Fister, Korsós (Vasas) összetételű ötösfogat...
Ma, amikor egy igazi, vérbeli csatárt nagyítóval keres nem Budapest, hanem egy egész ország, bárki felmérheti mit jelentettek ezek a nevek, s tényleg bűnös módon, csak zárójelben jegyzendő meg, hogy mindeközben a Bp. Honvédot nem más, mint Tichy Lajos vezényelte rohamokra.
Nem volt nagy kunszt az olimpiára készülődő válogatott szakvezetőjének ilyen galériából védjegyes "képeket" a maga kiállítótermébe akasztani, még akkor sem, ha a szabály még mindig élt, miszerint, akik világbajnokságon játszottak, azok nem szerepelhettek az ötkarikás csapatban...
Ma már talán ki sem deríthető, az olimpia évében, 1968-ban minden idők legszegényebb programját bonyolította le a válogatott.
Az egész esztendőben két válogatott mérkőzésre került sor, mindkettő tétmeccs volt, előbb mi vertük a Szovjetuniót a Népstadionban 2:0-ra, majd a visszavágón ők minket háromra...
Ez akkoriban maga volt a kudarc, a csőd, a teljes összeomlás, egy ország a magyar futball válságáról (...) kezdett beszélni, a sportág az olimpiai csapattól várta, hogy javít valamit a mérlegen és az összképen.
A csapat a bombaformában lévő Ferencvárosra és az Újpesti Dózsára épült, csak a kapuban tudott helyet szorítani magának egy csepeli, az azóta sajnos már elhunyt Fatér Károly, középhátvédben a kiugró tehetségű, Hungária körúti Dunai Lajos (ő sincs már köztünk...), valamint valahol a középpálya és a csatársor között bóklászva a Vasasból a remek Menczel Iván.
A fantasztikus játékosbőségre mi sem jellemző jobban, mint ama tény, hogy az ötkarikás válogatott kezdőcsapatának balszéléről kihagyhatatlan és kirobbanthatatlan volt az a Nagy László, akinek klubjában, az Újpesti Dózsában csak másodpercek jutottak (azok is csak néha...), a briliáns tudású Zámbó Sándor mögött. Nagy Laci a szó szoros értelmében a kispadról lett válogatott és - olimpiai bajnok.
De addig az olimpiai bajnokságig azért, még történt egy és más...
Nem is a futballal, hanem bizonyos szempontból diplomáciai bonyodalomnak mondható üggyel kezdődött minden.
Történt, hogy két nappal a nyitómérkőzés előtt, a reggeli sétájukról a szállóba visszatérő játékosok és vezetők már nem találták a szobájában azt a Varga Zoltánt, aki amúgy alapembere lett volna az együttesnek, s akit akkor már a legfénylőbb magyar futballcsillagok között tartottak számon... Már az sem volt igazán rendben, hogy maga Varga nem volt meg, az viszont teljesen egyértelműen távozását mutatta, hogy egyetlen, szekrényfogason lógó nyakkendőjén kívül mást sem hagyott maga után a szobában...
Varga - milyen furcsa ma már említeni is a szót...- akkori nyelven kifejezve disszidált, finomabban körülírva, ahogy anno mondták: "a szabad világot választotta"...
Senkiben nem volt kétség, hogy keresni is kár, Varga távozása - bár erre nem gondolt senki - olyan elementáris meglepetést sem okozott...
Akkoriban már sorra keresték őt a neves nyugati nagycsapatok, de hiába, hiszen hol volt akkor még a mai "oda szerződök, ahová hívnak, pontosabban, ahol szükség van rám" stílusú lét- és életforma?...
Varga távozását ennek ellenére természetesen lelkileg és szakmailag is fel kellett dolgozniuk az erre illetékeseknek
.A játékosoknak úgy, hogy egy társuk - olimpiai esküje dacára - a legnehezebb pillanatban, a kezdés előtt cserbenhagyta őket, a szakvezetésnek úgy, hogy egy alapember helyére egy másik alapembert kellett azonnal állítani.
Hazugság, rút hazugság lenne azt állítani, hogy a Varga-ügy miatt lett az első mérkőzésen 2:2, a futball alapjait akkoriban még csak tanulgató Ghána ellen az eredmény...
Ez kudarc volt, de sokkal inkább az akklimatizálódás tökéletlen volta, mint a Varga-ügy játszotta benne a főszerepet.
S még mi örülhettünk a döntetlennek, hiszen a ghánaiak kétszer is a kapufát találták el...
Izrael ellen már valamivel jobban ment, Dunai II. Antal góljával 1:0-ra nyertünk csupán, de a győzelem egy percig sem forgott veszélyben.
Következett Guatemala és egy betonút-sima siker két újabb Dunai II-góllal.
És ez már a csoportelsőséget jelentette!
Irány Mexikó, irány az Azték stadion.
Hogy Mexikóban nehéz futballozni azt az 1986-os világbajnokság (0-6 a szovjetek ellen Irapuatóban...), óta tudjuk, de a Mezey-féle válogatott nagy összeomlása idején senkinek sem jutott eszébe, hogy azért ott is lehet, hiszen 18 évvel korábban, azaz 1968-ban, egy magyar válogatottnak már egészen jól sikerült...
A világ egyik legcsodálatosabb futballpályáján, az Aztékban, az elődöntőben úgy vertük 5:0-ra Japánt, hogy szegényeknek közük nem volt a mérkőzéshez, s még hetekig arról cikkeztek a lapjaik, hogy lehet az, miszerint a magyaroknál egy védőjátékos, jelesül Szűcs Lajos három (!) gólt rúgjon?...
A lényeg, hogy mi, magyarok tudtuk miként is fordul elő az ilyesmi (Szűcs Lajos és Novák Dezső éppen e mérkőzésen mutatott játékuk alapján kapott később meghívást a Detmar Kramer által vezetett világválogatottba...), miként tudtuk azt is, hogy hiába Bulgária az ellenfél a döntőben, ha mi a magunk játékát játsszuk, nincs az az ellenfél, amely megállíthat minket az aranyig vezető úton...
No, erre fejelte a labdát Fatér hálójába egy jobboldali beadás után a bolgár Penev mindjárt a finálé 15. percében!
A hatvanezer néző az Azték lelátóján ekkor még álmában sem gondolta volna, hogy azt a csapatot, amelyet ilyen remekül kezdeni lát, a végén majd ülőpárna-esővel búcsúztatja, minden jel arra mutatott, hogy a bolgárok - keresztülhúzva minden számításunkat - a végén csak elcsenik orrunk elől a már zsebben lévőnek látszó aranyat.
De a magyar futballista akkor még nem volt olyan, hogy az ellenfél vezetése számára egyben a végső vereségbe való beletörődést is jelentette volna...
Egy jobboldali szöglet után támadt kavarodást remekül kihasználva Menczel Iván látványos félfordulatból leadott "félkapás" lövéssel egyenlített, mi több az újrakezdés után néhány perccel Nagy Laci baloldali beadását Dunai Antal tipikus „dunais” módon löbbölte és pöccintette egyszerre a hálóba.
S máris mi vezettünk 2:1-re...
No, a derék bolgároknál itt jelentkeztek a déli napsütés okozta napszúrás első jelei...
Öt percen belül két, kirívóan durva belemenésüket is kiállítással büntetett a játékvezető, így amikor szünetre vonultak a csapatok, már bárki nyugodtan nagy tételben fogadhatta volna, hogy 2:1-ről, kilenc ellenféllel szemben, a magyarok akkor sem veszítenek, ha ők is csak kilencen jönnek vissza a folytatásra...
A második 45 perc már szakzsargonnal élve "macska-egér" játékot hozott, kiváltképp azután, hogy két, már korábban kiállított társát követve egy harmadik bolgár is hamarosan az öltözőben találta magát, ami azt eredményezte, hogy edzőmeccset öltött a folytatás, bár a magyarok is csak 10 játékossal fejezték be a mérkőzést. Előbb Juhász Pista, majd újra Dunai II. került olyan helyzetbe, amelyben már kölyökfutballista korukban sem hibáztak soha.
Máig megfejthetetlen okból a közönség az utolsó öt percben kezdett el tüntetni és párnákat a pályára dobálni.
Nem a győztes magyarokat ünnepelték, hanem a bolgárokat szapulták, szinte teljesen megfeledkezve arról, hogy a mérkőzésen történtekért a végül olimpiai bajnokságot nyert piros-fehér-zöld mezes válogatott tagjai az égvilágon semmiben sem hibáztathatók.
A magyar válogatott olimpiai bajnokságot nyerni ment Mexikóba, és ezt az olimpiai bajnokságot annak rendje és módja szerint meg is nyerte.
Akkoriban mindez szinte természetesnek, szinte papírformának számított.
Még talán fanyalgók is akadtak, akik azt mondták: jó, jó, de hát az olimpiákon soha sem a nemzetek legjobb csapatai vesznek részt.
Ma már tudjuk, hogy magára a játékokra kijutni is álom a mindenkoron aktuális magyar válogatottaknak, mit nem adnánk, mondjuk Pekingben, egy botrányos körülmények között megnyert magyar futballaranyért...
Mexikóban, 1968-ban, szinte "unalmasan" győztünk!
Még a hazafelé út is legfeljebb attól volt izgalmas, hogy mindenki még mindig a Varga-ügyet tárgyalta...
Vajon mi lesz itthon, vajon mire büntetik Vargát, vajon mire megy immáron Varga nélkül a Ferencváros?
Anélkül a Varga nélkül, aki amúgy már az olimpiára való indulása előtt aláirt a Bp. Honvédhoz...
Varga Zoltán soha nem lett a Bp.Honvéd játékosa!
Igaz, a futballisták mexikói aranyából sem jutott neki egy tört grammnyi sem...
Keresés