Keresés eredménye - Osztrics István dr.

Az aranyérem története

Németh Péter írása 

1972. párbajtőr csapat

Lehet-e öt, ennyire különböző ember együtt eredményes? Tudnak-e, akarnak-e egymásért hajtani; a sok-sok egyéniség képes-e egyformán, egymásért gondolkodni és küzdeni? Vagy: a változatosság gyönyörködtet és éppen hogy kiegészítik egymást?

Bevallom, nem tudom, hogy a fenti kérdések akkor is megfogalmazódtak-e bennem, vagy csak most, utólag vetítem őket vissza az időben. Mindenestre úgy rémlik, megfordultak hasonló gondolatok akkortájt is a fejemben, de hát ki az, aki esküt mer tenni arra, miként vélekedett huszonkét évesen egy számára nálánál felnőttebbnek tűnő társaságról. Azt láttam akkor, hogy ezek a férfiak már érett emberek, de valamit megőriztek gyermeki pajkosságukból.

Azt biztosan tudom, hogy a jellemzésük egy-egy szóval is megoldható, ami persze, nem azt jelenti, hogy egy szóval elintézhető sportolókról lenne szó, és még csak azt sem jelenti, hogy oly egyszerű jellemek, akik ily röviden is felrajzolhatók. Nem, az egyszavas portré éppen erős karakterükre utal, arra, hogy egyéniségekkel van dolgunk. Íme az öt harcos, azaz az l972-es olimpiai bajnok párbajtőr csapatunk egyszavas „rajzolata”.

Erdős Sándor: az iparos

Fenyvesi Csaba: a dörzsölt

Kulcsár Győző: a játékos

Osztrics István: a lelkiismeretesség

Schmitt Pál: a bástya

„Különbözőek voltunk, de éreztük egymást – fogalmaznak most – rezonáltunk egymásra”. Az, hogy egy csapat mitől válik csapattá, kiváltképp egyéni sportágban, nehéz megfogalmazni. De mégis létező fogalom, mert bár mindig csak egyikőjük állt fenn a páston, az ember, a néző – kiváltképp, ha magyar – azt érzete: ott van fenn a mögött az egy mögött a többi is. Hogy amikor Kulcsár játszik, hozzáadódik „Osztriga” lelkiismerete, vagy Erdős Sanyi iparos mivolta, ám ha kell beköltözik a fejébe, kezébe Fenyvesi Csaba dörzsöltsége is. Azt érezhettük tehát mi, akik itthonról szurkoltunk nekik, hogy igen, ez tényleg egy csapat, tudják, mit miért tesznek. Hogy olyan intelligencia sugárzik belőlük, amely azonnal fölényt is biztosít számukra az ellenféllel szemben. Nem lehetett őket nem szeretni, Kulcsárt például – erre határozottan emlékszem – még a sisak alatt is mosolyogni láttam. Hogy mosolygott-e valóban, nem tudom, de mindig így jut eszembe, így gondolok rá. „Talán mosolyogtam is - mondja immár nyugdíjasan, unokásan - mert a vívás valahol arról szól, hogyan vágom át a másikat.”

De vigyázat: az átvágás ehelyütt egészen mást jelent. Nem a tiltott zónában való járkálást, nem a másik megkárosítását, á, dehogy. Az átvágás cselt, trükköt, gógyit, szellemességet jelent. Azt hogy „túlgondolom” a másikat, előbbre jár az agyam, már tudom, mire készül ő, pedig még csak meg sem mozdította kezét. Azt mondják: két féle vívó létezik. Az egyik a teremvívó, aki fantasztikus dolgokat produkál az edzésen, kiváló edzőpartner, szinte alig lehet megszúrni, sokat dolgozik, imád tréningezni, de a verseny nem az ő világa. És van a versenyvívó, aki akkor és ott  a legösszeszedettebb, amikor tétre megy a harc, aki képes ötvözni magában a munka szeretetét a versenyképességgel.

Azt mondják, maguk állítják, az akkori jellemzésük a mai napon is érvényes rájuk; amilyennek láttuk őket huszonévesen, épp olyanok most túl a hatvanon. Amiből persze, az a következtetés is levonható, hogy a pást, ha el is takarja a versenyző az arcát, az igazi jellemet mutatja meg. Nem tudod okosabbnak, ravaszabbnak, intelligensebbnek, könnyedebbnek mutatni magad, mint amilyen vagy. Ez az öt úr is mindent tudott a másikról; jó időben jó helyen találkoztak. Szerencsére. Vagy inkább szerencsénkre: olyan aranyat szállítottak nekünk, amely a sportág láthatatlan jellege ellenére láthatóvá tette számunkra a döntő minden egyes mozzanatát. Őket láttuk; a jellemüket, a tartásukat, a lelkiismeretüket, a játékosságukat, szilárdságukat, dörzsöltségüket, vagy ha kellett az iparos mivoltukat.

Öt egyéniséget, egy csapatot.