Keresés eredménye - Palotai Károly

Az aranyérem története 

Hegyi Iván írása

Bene, rúgd!

Tudják, nagyon nagy csalódás érte Magyarországot 1964 nyarán: a válogatott csupán bronzérmet szerzett az Európa-bajnokságon, miután az elődöntőben - 120 perces küzdelemben - 2-1-re kikapott a spanyol együttestől. Hogy hol? A madridi Bernabeu stadionban... Ám hosszabbítás ide, helyszín oda, itthon zengett az ég, sőt a spanyol-magyaron hetvenedszer válogatott Tichy Lajos olyannyira megjárta, hogy legközelebb 1971-ben ölthette magára a címeres mezt, akkor is a búcsújátéka alkalmával...

Szegény magyar szurkolótábornak kellett valami vigasz.
Kapóra jött a tokiói olimpia, amelytől Bene Ferenc is kárpótlást remélt, mert az akkor húszéves újpesti csatár nem bocsátotta meg magának, hogy a Bernabeuban (1-1-nél) háromszor állt Iribar kapussal szemben, de egyszer sem tudta a hálóba küldeni a labdát.

Micsoda "vezeklés" volt mindjárt a nyitányon! A Magyarország-Marokkó mérkőzés 6-0-lal zárult, és Bene éppen hatot szerzett. A harmadik gólja előtt ugyanúgy elfektette a teljes afrikai védelmet, mint a két évvel későbbi világbajnokságon a brazilt, de a többi ötre sem lehetett azt mondani, hogy bármelyik is csúnyán mutatott volna... S ha Novák Dezső nem ront 11-est 0-0-nál, akkor 7-0 a vége. A ferencvárosi jobbhátvéd nyilván azt mondta Benének, amit Mészöly Kálmán Farkas Jánosnak az 1966 őszén lejátszott, 4-2-es magyar-francia után. Azon a meccsen Farkas lőtte mind a négy magyar gólt, és Mészöly 0-0-nál büntetőt hibázott. A védő aztán elmagyarázta angyalföldi jó barátjának: "Lett volna szívem belezavarni a négyesedbe?" Novák egy színtiszta hatost nem akart "elrondítani"...

Azért ez egészen jó rajt volt. Pláne, hogy a magyar labdarúgók eleinte nem győztek sírni dr. Lakat Károly szakvezetőnek az akklimatizálódás nehézségei miatt. A legendás szakvezető azonban megszüntette a panaszokat, a következő gyógymódot javallva: "Ha nem tudtok aludni, akkor éjszaka is edzünk." Attól kezdve esténként vágni lehetett a csendet a magyarok szálláshelyén...

De Lakat kigondolt egyebet is. Félredobta a "győztes csapaton ne változtass!" elvet, és Varga Zoltán helyett Csernai Tibort állította a csatársorba a második mérkőzésen. Nem volt rossz ötlet: a tatabányai összekötő négyszer zörgetett be a jugoszlávoknak, s ez még úgy is szép, ha kettőt tizenegyesből ért el. A találkozóról talán elég lenne csupán az eredményt felidézni: Magyarország-Jugoszlávia 6-5... (Nem pólóban!) S ha ez önmagában mégsem volna elég a méltatáshoz, tegyünk hozzá annyit, hogy az első félidő végén ugyanúgy 5-4 volt az állás, mint a világbajnokságok történetének gólokban leggazdagabb meccsén, az 1954-es osztrák-svájci mérkőzésen (7-5). A legdiszkrétebb megfogalmazással is leszögezhető, hogy annak idején nem szenvedtünk hiányt csatárokban (sem), pedig Sándor "Csikar" éppen akkor köszönt el idehaza a válogatottól, amikor Japánban az olimpia zajlott. A Népstadionban, a csehszlovákok ellen így festett a támadó ötös: Sándor, Göröcs, Albert, Rákosi, Fenyvesi. Tokióban meg így: Farkas, Csernai, Bene, Komora, Katona. És Varga meg Dunai Antal a kispadon ült odakinn...

Majd némi változás állt be a negyeddöntőben a románokkal szemben: nem volt meg a hatos! Sőt, 1-0-nál, a 81. percben tizenegyeshez jutott az ellenfél, de Gelei kivédte Constantin lövését. Többe került ez neki, mint az, hogy a "marokkói" meccs előtt megígérte: annyiszor száz jent szurkol le Benének, ahány gólt szerez az ifjú center... A büntető hárítása közben ugyanis eltört az ujja, így a továbbiakban nem állhatott a kapuba. A vége egyébként - Csernai duplájával - 2-0 lett, és olyan sokáig a "hanyatlás" miatt sem kellett aggódni.

Az elődöntőben 6-0-ra vertük az egyiptomiakat...
Ezúttal Bene kettőt átengedett Komorának, de négyet azért berámolt, és az ember ellágyulva számolta ki a négy győztes mérkőzés összesített gólkülönbségét: 20-5... Csak a későbbi FIFA-bíró, a többi közt BEK-döntőt és argentin-brazil vb-meccset is vezető Palotai Károly volt kissé szomorú, mert megsérült, és (csapatkapitányként) hiába játszott addig minden találkozón, a döntőn nem szerepelhetett. Őt - Orbán Árpáddal együtt - az ETO-ból válogatta be Lakat "tanár úr"; abból a Győrből, amelyet messze-messze az FTC, a Vasas, az Újpest vagy a Honvéd mögé soroltak idehaza. Na most, a lesajnált kisalföldi együttes 1965-ben elődöntőt vívott a Benficával a BEK-ben...

De még '64-ben vagyunk. A közép-európai idő szerint reggel fél hétkor rendezett döntő napján az egész ország hajnalban kelt, hogy ott legyen a rádió mellett, amikor Szepesi György bejelentkezik Tokióból: "Együttesünk Szentmihályi - Novák, Orbán, Ihász - Nógrádi, Szepesi Gusztáv - Farkas, Csernai, Bene, Komora, Katona összeállításban játszik." Tiszteletbeli tizenkettedikként megemlíthette volna Weisst is, mert a csehszlovák védő értékes öngóljával szerzett vezetést a magyar csapat. Aztán - kollégáihoz hasonlóan - Schmucker kapus is hiába kiabálta volna, ha tud magyarul, hogy be ne rúgd, mert Bene - szokás szerint - megint "beköszönt". Immár a tizenkettedik góljánál tartott az olimpián; ha korábban születik, alighanem ő játssza a főszerepet Balázs Samu, Darvas Iván, Peti Sándor, Psota Irén, Ruttkai Éva, Tolnay Klári, Zenthe Ferenc oldalán a Mese a 12 találatról című filmben. Brumovsky szépítő gólja már semmit sem ért: a 2-1-es győzelemmel a magyar futballcsapat tizenkét év után újra ötkarikás diadalt aratott, megszerezve a tizedik tokiói aranyérmet.

Aznap mindenki negyed kilenc után indult munkába, de senkit sem szidott le a főnök.
Az elöljárók szintén késve estek be: nem sokkal korábban még ők is ott ültek a készüléknél...