Keresés eredménye - Papp László

Papp László  háromszoros olimpiai bajnok ökölvivó  2003, október 16-án, életének 78.évében hunyt el.
Egyedülálló pályafutása során 1946-1956 között hét országos bajnoki címet szerzett. Az 1948-as londoni nyári ötkarikás játékokon lett először olimpiai bajnok középsúlyban. Az 1952-es olimpián szintén középsúlyban, míg 1956-ban már nagyváltósúlyban szerzett aranyat.
A világon első öklöző volt, aki három egymást követő olimpián bajnokságot nyert. Az amatőrök között mindent elért, amit csak lehetett, mégis csalódott volt. Bánatos, hogy a profi világbajnoki címért kiírt mérkőzésére annak idején nem engedték kiutazni, ezt követôen a Kohó és Gépipari Tervezô Iroda archívumában segéderôként volt kénytelen dolgozni.
A profik között így is Európa bajnok lett. Mérkőzéseit az osztrák Bécsben   vívta. Rövid idő alatt az osztrák  főváros közönsége kedvencének tekintette.
1957-ben profinak szerződött, ahol huszonkilenc alkalommal lépett szorítóba, ebből huszonhetet megnyert és kétszer döntetlent ért el.
A hivatásosok között egészen az Európa-bajnoki címig jutott, amelyet 1962 május 16-án ünnepelhetett.
Általános köztiszteletnek örvendett, aki már az életében legendává vált. Puskás Ferenccel együtt a legnépszerűbb magyar sportembernek tekintették.
Mindenki szerette, mert szerény, önzetlen, igazi sportember volt és a számtalan kecsegtető külföldi ajánlat ellenére itthon maradt. Hazáját soha nem hagyta cserben. A szorítóban fantasztikus teljesítményre volt képes és életútjával, becsületességével igazi példakép, bajnokokat nevelő edző, kapitány volt. Az olimpiai mozgalom népszerűsítéséért is sokat tett.
A Magyar Ökölvívó Szövetség örökös tiszteletbeli elnöke, a válogatottnak kapitány volt 1971-tôl két évtizeden át. A WBC, a világ legjobb amatôr és profi középsúlyú ökölvívója címmel tûntette ki, XIII. kerület díszpolgára volt, magas állami kitüntetésekben részesült, köztük az Olimpiai Érdemrend és a nemzetközi Fair Play díj tulajdonosa, a Legjobb Magyar Sportolók Egyesületének tagja.
Azon kevesek közé tartozott, akit egy ország csak keresztnevén szólított.

Az aranyérmek története

Kő András írása

1948. Papp László középsúly

Háromszoros ökölvívó olimpiai bajnokunk, Papp László 1948-ban, a londoni olimpián hódította el első alkalommal az aranyérmet. Döntőbeli ellenfele a hazaiak reménysége, John Wright volt a Wembley Empire Poolban. Papp Laci ezúttal is kétséget kizáróan győzött, de pontozásos sportág esetében – mint tudjuk - minden elképzelhető. Forray Árpád, a Magyar Ökölvívó Szövetség társelnöke abban az időben, a hazatérés után feljegyzést készített és beszámolt a mérkőzés utáni pillanatokról.

    „Szorongó érzésemet csak az ellensúlyozta – írta – hogy az egyik pontozószéken Kobza, szlovák sporttársam ült [ügyes taktikával sikerült az eredetileg kijelölt angolbarát, ceyloni pontozóbírót Kobzára kicserélni – K. A.], a másikon az argentin Bustamte, aki még a mérkőzés előtt kezet adott, hogy igazságos lesz. Óráknak tűnt a pontozólapok kitöltése. Végre feladták a vezetőbírónak. Elsőnek Bustamte adta fel, székéről felugrott, hozzám lépett, és megölelve gratulált. Kimondhatatlan öröm fogott el. Ez egy! Kobzában nem csalatkozhatom, tehát két bíró már kihozta Pappot. A harmadik [egy norvég] már nem is érdekelt. [A vezetőbíró egy ír sportember volt.] Valami furcsa, gyerekes öröm fogott el, hogy én már tudom az eredményt. És más még nem. Úgy látszik, életemben először nem tudtam rendes zsűritaghoz mérten viselkedni, mert valahogy meglátszott rajtam az öröm. Az eredmény kihirdetése előtt már felhangzott a magyar örömujjongás, ami azután csak fokozódott, amikor a hangosanbeszélő hivatalosan is kihirdette Papp győzelmét. Azt még megfigyeltem, hogy az angol közönség tetszésnyilvánítással elismerte Papp sikerét. Ez is jólesett. Aztán már nem tudom, hogyan, de nagyon rendben volt minden.”

A fotó ismeretlen. Soha, sehol nem jelent meg itthon, magam is először találkoztam vele. Az 1948-as londoni olimpián, az Empire Poolban, az ökölvívótornák színhelyén kapta lencsevégre a jelenetet a helyi fotóügynökség fényképésze.

A vízben (merthogy a szorítót a zsűritagokkal együtt, mint egy középkori bevehetetlen várat, mély víz vette körül) Forray Árpád, a parton a futballválogatott szövetségi kapitánya, Sebes Gusztáv.

A nézőtéren 8000 szurkoló.

„Photo shows… – olvasható a kép hátoldalán –: a fotó azt mutatja, hogyan ünnepelte Forray Árpád, a magyar ökölvívócsapat vezetője tegnap este a középsúlyban nyert olimpiai bajnokságot. Forray trikóban és nadrágban beugrott a Wembley Poolba, és honfitársai, valamint 8000 néző üdvrivalgása közepette úszott fél hosszat.”

Boldogságában az ember repül („Emlékszem a röpülés boldogságára” – Latinovits) vagy ugrik. Forray ez utóbbit választotta.

Hátulról, oldalról látjuk, de arcvonásaiból így is kivehető az öröm.

Sebes arca is takarva van, hiszen lehajol, hogy kisegítse a vízből Forrayt. Jellemző a mozdulata: bal kezében a még sokáig elmaradhatatlan kalap.

Természetes, hogy Forray beugrik a vízbe. Ő megteheti. A Magyar Olimpiai Bizottság elnöke már nem. Sebes Gusztávot a rang kötelezi. (De távol állt az ilyen magatartás az egyéniségétől is.)

És Papp Laci vajon hol van? Az öltözőben ül és kér egy pohár vizet. A győztesek majd történelmet írnak, s a vesztesek emlékiratokat. Utóbbiak részéről ez a visszavágás, a bosszú.

– Egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy Londonban baj érhet! – mondta Laci, amikor márt edzőként állt egy újabb nemzedék élén. – Először éreztem a munka eredményét. Persze, felvillanyoztak a kiütések [Londonban a következő ellenfelei voltak: Valle Resko Finnországból, Welter Luxemburgból, Cavignac Belgiumból, Ivano Fontana Olaszországból – és John Wright], és az a tudat, hogy itt kell belőni a „gólt”, nem a másvilágon!

    Kóda. Merthogy történt még valami, ami tanulság. A döntő előtti éjszaka Papp Laci már aludt, amikor néhány londoni barát és más sportágbeli magyar, az örömtől lihegve jelentette, hogy Wright győzött ugyan a holland Schubart ellen, de a döntőre már nem tud kiállni, mert eltörte a kezét.

 „Lehetséges volna?” – tették fel a kérdést. Senki sem tudta, honnan származik a váratlan hír, de pillanatok alatt az egész hendoni kollégium ezzel a szóbeszéddel volt teli. Egyesek látni vélték, amint gipszbe tették a kezét. Már a felköszöntő borosüveg is előkerült, hogy elsőként ünnepelhessék az olimpiai győzőt.

Forray Árpád azonban, aki óvatos ember volt, bármennyire örült is a kedvező információnak, ajánlatosnak tartotta ezt Papp Laci előtt – egyelőre – elhallgatni. És nagy lelkierővel, a hírhozókkal is megfogadtatta, hogy a reggeli mérlegelésig nem beszélnek róla.

És milyen az óvatosság! A mérlegelésnél kiderült, hogy az egész csak mendemonda, és Wrightnak semmi baja. Örök rejtély maradt, hogy ki és milyen célból röppentette fel a hamis pletykát. Beláthatatlan következményei lehettek volna egy pohár bornak. Papp Laci esetében pszichológiai téren is bekövetkezhetett volna a katasztrófa, ha az örömhír hallatán egyik pillanatról a másikra kienged.

 – Ünneplés ünneplést követett – emlékezett Laci. – Különösen a határtól Budapestig. Marha nagy volt az öröm. Egy vagabund a Keletiben a nyakába vett és négy utcasarkon át rohant velem… Jaj, gyerekek, szép világ volt! Igaz se volt…

Pilhál György írása 

1952. Papp László nagyváltósúly

„Az az ’52-es helsinki bunyósorozat volt talán a legizgalmasabb” – mondta boldogult Papp Laci, amikor süldő sportújságíróként egy-két évig az én tisztem volt az ökölvívással foglalkozni. (Sok kapcsolatom korábban nem volt a boksszal, egy-egy pofont adtam, s kaptam a játszótéren, kocsmában, ennyi.)

Helsinki, a legfényesebb magyar olimpia. És a tizenhat aranyunkból talán ez - Papp Laci aranya - volt a legfényesebb.

Egy Webb nevezetű fekete amerikai volt Laci első ellenfele. „Odanézek, azt hittem, menten szívbajt kapok. Jött egy ilyen nagy demizsonfejű a szorító felé, átugrott a köteleken, aztán megszólalt a gong. Illedelmesen megyek, nyújtom a kezem, ő meg már ütött is, épp hogy elhúztam a fejemet…” A demizsonfejűt hamarosan kiszámolták, Laci segítette ki a ringből…

A kanadai Chase sem járt sokkal jobban, őt is a második menetben ravatalozták fel egy bal lengő következtében. Aztán jöttek még a verekedni vágyók (Szpaszov, Herrera, Van Schalkwyk), de egyikük sem kapott nevetőgörcsöt a végén. Szepesi György tudósít a döntőről: „A mérkőzésvezető számol… négy, öt, hat, hét, nyolc. Megvan a győzelem! Meglesz az olimpiai bajnokág!”

A magyar sporttörténelem legszebb pillanatai. Egy pici ország fenn a magasban.

Mit lehet még írni Papp Laciról? Már mindent megírtak róla. Talán még annyit, hogy Laci volt, nem László. Úgy beszélgetett veled, velünk, mint százéves cimborájával, kenyerespajtásával, és ez mindig szívből jött. Soha nem játszott sztárt, idegen volt tőle. Nem volt megírt forgatókönyv, előre gyártott mosoly. Ellenfelei csak a ringben voltak – ellenségei sehol.

Kő András sorait másolom most ide, mert ezt jobban megfogalmazni úgysem lehet: „Kiválasztott volt. Mélyről jött gyermek, aki elhozta nekünk az aranyhegyet. Magától értetődően, akár egy kör. Egyszeri és megismételhetetlen. Száz évben egyszer születik egy ilyen sportoló. Úgy érkezett, mint a hullámverés. Láttuk őt magasra csapódni a sziklafalon, féltve, szeretve és csodálva benne mindazt, ami mi is lehettünk volna, és már soha többé nem lehetünk. Élete példázat… ragyogás, amelynek napja és napjárása ismeretlen.”

Egy országot emelt magasba a sikereivel. Az aranyérmek szédületes energiákat szabadítanak fel az emberben. Egy Papp Laci-győzelem után másnap megduplázódott a Csepel Vasművek termelése, Diósgyőrben kétszer annyit csapoltak a kohászok, még a tehenek is több tejet adtak. Kiegyenesedett a gerincünk, éreztük, milyen fiaink vannak, hová tartozunk. A sport erről is szól.

Papp Laci ’52-ben. (Meg ’48-ban, ’56-ban, aztán profiként, edzőként. Emberként.)   

Csak tanulni lehetett tőle. A ballengőn túl - tartást, humort, emberszeretetet. Olyanokat, amik nélkül sivárabb a világ, szürkébbek a napok.

Az Amerikai úti idegsebészeten láttam utoljára, teherlift hozta az emeletre, a köszönésre már nem reagált. Én el voltam foglalva a magam bajával, de megfogott a pillanat. Egy nemzeti hős, aki ritkán volt padlón - de most leteperte a nyomorult kór. Nyikorgott a tolóágy kereke, mintha valami üzenet lett volna benne. Élünk és meghalunk. A legnagyobbak ideje is véges. De a szívünkben ott maradnak.

Farkasházy Tivadar írása 

1956 Papp László nagyváltósúly

Melbourne idején, 56 őszén épp hogy tíz múltam, de korengedménnyel már a berni bevetésre hiába váró Csikarral, a nőket futtató Somossal, a nejlonharisnyákkal seftelő Singerrel römizhettem a Békében, míg anyám vacsorázott. A Kupola mellett, a miénk inkább kupolda volt. A kártyások azt mondják, az éjszakában nyerni lehet, visszanyerni sokkal nehezebb, virradatkor már nem tiszta a fej, s többnyire csak görcsös akarás, taxi nélküli hosszú gyaloglás lesz belőle. Laci Londonban és Helsinkiben is simán kitakarította a szorítót, de ’56 nyarán csúnyán feltörölte vele a padlót Pietrzykowski Varsóban. Ki Petrusovszkinak, ki Pjecsikovszkinak ejtette Pesten, sajnos sokan megtanultuk a nevét. „Nem kellett volna kiutazni” – mondták az okosok, vesztett partik végén én is tudtam, hogy nem hand-re kellett volna játszani, inkább megtartani a dupla pikk bubit.

Parti és Polyák itt is ezüstöt szerez, mint Helsinkiben, a kenusnak Rómában harmadszorra összejön az arany, a birkózó ott ismét második, csak negyedszerre sikerül Tokióban kiharcolni a Dob utcai pincét, ahol majd mérheti a fröccsöket napestig. Harangi Imre a horthysta aranyért is megkapta a trafikot a Nádor utcában. Papp Laci butikosként majd nehéz kesztyűket árulhat egy erzsébetvárosi udvaron, mint Grosics a körúton, Bozsik kötődét kap a századikért a Kígyó utcában, Csikar és Nándi presszót a Franzstadtban, Albert, Mészöly, Zsivótzky borozót a Ferenc körúton, a Király utcában meg a Böszörményi úti Fakalapácsban, a szocializmus mindig megbecsülte híres, világverő fiait. Ha nem is nagyváltóban, legalább kisváltóban.

Amikor kiutaznak, a Gláznernél állok háztömböt ölelő, magával összeérő sorba kenyérért, egy orosz tank fölénk lő, tán szintén éhes. Mirelit málnát is szerzek, s porcukrot rá, hamarosan jő az egész család a lakásavatóra, majd be a Szobi utcába, egy kis baráti gyomormosásra, mert kékesre habzik tőle, mivel ammónia volt a zacskóban.

Mikorra kiérnek, a moszkoviták már gyűjtik be Darvas Iván későbbi névsora tagjait, míg az oroszok az ausztrál nyárban véresre fejelik Zádort a póló elődöntőben. Sokan elkeverednek utána, Szőke Kató, Tass Olga, Tábori László, Iglói Mihály, Korondi Margit, Keresztes Attila, Magay Dániel, Bolváry Antal, Gyarmati Dezső, az immáron ötszörös győztes Keleti Ágnes, Hámori Jenő pedig most másodszor, majd ötven évre rá, a Katrina hurrikán okozta áradásban.

         Laci már az elődöntőben kifogja a lengyelt, máig nem tudom, hogyan veri meg, fotó is alig, nemhogy valami mozgás. A döntőben aztán ismét egy amerikait intéz el, utána még többet szeretne, de példapékünk, Marosán a profi Európa-bajnokság után megállítja, még odaát leitatják Coca-colával, amiről azt írta Randé Jenő, későbbi osztrák nagykövetünk, hogy az amerikai sportolók Helsinkiben, kólamámorban fetrengtek.

Egy dedikált szalvétát őrzök tőle, egy Bródy unokától kaptam Hawaiiról, rajta Laci fotója a mokány bajusszal, s a dátum: 1963. február 6. szerda, fél nyolc, Bécs, Stadthalle, középsúly, akkor éppen egy angolt vert cipóra a soros Európa-bajnoki döntőben: Ich schlage Aldridge. Majd negyven évre rá megadatik, hogy együtt leszünk díszpolgárok Angyalföldön, mintha már Öcsivel beszélnék.

         ’56 máig keserű sokaknak, a sportban is, a távoli érmesek fele szétszéled, az Aranycsapat atomjaira hull, még az ígéretes ifik is kinn felejtik magukat, tán ő az egyetlen, aki egy pillanatra megédesítette azt az évet. Egy pillanatra? Örök időkre! Hiszen háromszor verte vissza a kornak, mint Ludas Matyi.                                                                                           

Farkasrét

22-1-83/84