Keresés eredménye - Pataki Ferenc

Az aranyérem története

Rochy Zoltán írása 

1948. Pataki Ferenc talaj

Egy cirkuszlátogatás “szülte” a negyvenharmadik magyar olimpiai aranyérmet! A kis Pataki Ferencet 12 esztendősen, 1939-ben vitték el szülei egy előadásra, melynek során a budapesti kissrác nem a bohócot, s nem is az állatszelidítőt bámulta a legjobban, hanem az artistákat. Csillogó szemmel figyelte a gumiemberek mutatványait, a szédületes ugrásokat, szaltókat, kézen átfordulásokat.

Olyannyira befolyásolta ez az élmény, hogy szinte már másnap elkezdte utánozni az artistákat, persze rögvest a legnehezebbel, a szaltóval kezdve. Jó náhányszor csúnya hátraesés lett a vége, de a makacsság meghozta jutalmát: sokadszorra már egész jól megcsinálta, később már a tökéletességig fejlesztette a mozdulatsort. Mi több, közel három évtizeddel később, a londoni olimpián is a hátraszaltóból megfogott tökéletes mellső mérlegállás volt az az eredeti elem, amellyel szinte megbabonázta a pontozókat, s amellyel óriási fölénnyel utasította maga mögé vetélytársait.

De ne rohanjunk annyira előre, még csak ott tartunk, hogy az artistavágyakat csiholgató kisfiú szinte körbeviháncolta az iskolai tornatermet. Nem lehetett nem észrevenni lelkesedését, kitartását, ügyességét. Kiváltképp olyan szakembernek, mint Horváth István,  a magyar tornasport nagy edzőinek, vezetőinek egyike, aki történetesen éppen Ferkó testnevelője volt, s aki rögvest komoly edzésmunkára fogta az ambiciózus kisdiákot.

Hamar jöttek az első, kiváló eredmények. Nem egészen 16 évesen Pataki már ifjúsági bajnok volt, miközben a család szerény jövedelmét kiegészítendő, statisztaszerepeket is vállalt színházi előadásokban.

Első – no meg második és harmadik – felnőtt bajnoki címét az 1939. évi országos bajnokságon szerezte meg: a VII. kerületi Leventeegylet színeiben aranyérmes lett mindkét kedvenc szerén, lóugrásban és a műszabadgyakorlatban is. Persze, ha a kettő közül kellett választani, mégis inkább a „talajtornához” húzott a szíve, hiszen az állt a legközelebb a cirkuszi artisták produkcióihoz. A háborús esztendőkben egyre feljebb lépdelt a tornasport grádicsain. 1940-ben, az ob-n ismételt két szeren, 1941-ben nyerte első összetett bajnoki címét. Ekkor már az ország határain kívül is számos alkalommal megcsodálták pazarul kivitelezett, egyre bonyolultabb ugrássorait, remek testtartását. Óriási balszerencséjére a tornasport versenyrendszere akkoriban messze nem volt olyan kidolgozott, s persze, a történelmi körülmények sem kedveztek a sűrű nemzetközi versenyprogramnak. Tény, ami tény: nemcsak a két tervezett olimpia maradt el 1940-ben és 1944-ben a második nagy világégés miatt, hanem 1938 és 1950 között nem rendeztek világbajnokságot, hivatalos Európa-bajnokságokat pedig csak 1955 óta tartanak a tornasportban. Azaz Pataki – aki a háborút követő első olimpiára már nős, két gyermekes családapaként érkezett – éppen legjobb éveiben nem szerezhetett világversenyeken érmeket, mert nem voltak világversenyek.

Persze, hazai téren azért addig is tarolt: ő nyerte – akkor még egyesületen kívüliként - a háború utáni első magyar tornászbajnokságot, majd már az MTE – később a Bp. Vörös Meteor -  színeiben országos bajnoki címek garmadáját gyűjtötte be. Csúcsévét 1949 jelentette, ekkor már olimpiai bajnokként az összetett aranyérem mellé megszerezte további négy szer elsőségét is, csak a lóugrás és a nyújtó győzelmét engedte át másnak.

Londoni, olimpiai győzelme a könnyedség és az elegancia diadala volt, a tökéletes tornáé oly sok tökéletlenség, zűrzavar közepette. Idézzük saját nyilatkozatát egy remek olimpiai munkából, Barcs Sándor „A modern olimpiák regénye” című művéből: „Nehéz volt a verseny és sok zavaró körülménnyel kellett megbirkóznom. Egyszerre nyolc helyen folyt a küzdelem, s közben a pontozók járkáltak ide-oda. Ez nagyon zavart. De nem kevésbé jelentett hátrányt számomra az, hogy összpontosításomat gyakran megzavarta egy másik helyen a gyakorlat végén felcsattanó taps. Rendkívül szokatlan volt, hogy míg otthon korlátlanul, nagy helyen dolgozhattam, addig itt mindössze tízszer tíz méteres területen kellett elvégeznem a gyakorlatokat. Otthon négy-ötszörös szaltókkal szoktam befejezni, itt viszont csak kettőt csinálhattam, mert annyira volt hely.”

Ami azt illeti, a duplaszaltók is elég hatásosnak bizonyultak. Pataki és az addigra már itthon is legnagyobb riválisává fejlődő Mogyorósi-Klencs János olyan erős gyakorlatot mutatott be, amelyek messze kiemelkedtek a mezőnyből. Már a kötelezők során is  a legmagasabb pontszámokat kapták, de előnyüket a szabadonválasztott során még növelni is tudták. Kettős magyar győzelemmel ért véget tehát a műszabadgyakorlat olimpiai döntője! Ez Patakinak  már a harmadik érme volt a játékokon, lóugrásban hármas holtversenyben szerzett bronzérmet és természetesen tagja volt az összetett csapatversenyben szintén harmadik helyet elérő magyar válogatottnak is.

Négy évvel később, Helsinkiben is részt vett az olimpián, minden idők legnagyobb magyar ötkarikás sikersorozatából azonban már nem tudta kivenni a részét, messze túl volt pályafutása csúcspontján. Két legjobb szerén döntőbe sem tudott kerülni, címvédőként 14. lett műszabadgyakorlatban, lóugrásban pedig a 19. pontszámot tudta csak megszerezni. 1953-ban, 36 esztendősen szerepelt utoljára magyar bajnokságon és természetesen három arannyal búcsúzott: az összetett és a két kedvenc szer elsőségével.

Egy év levezetés után szinte új élete kezdődött. Végre tényleg artista lett, sőt érdemeire való tekintettel engedélyt kapott arra, hogy külföldre is szerződhessen. Ugyancsak szakmabeli feleségével remek, a mai akrobatikus versenytánchoz hasonló műsorszámmal járták a világot, nem mindig fényes és előkelő helyen léphetett fel párjával, de a család megélhetését azzal biztosította, amit mindennél jobban szeretett. Szefinek – merthogy ez volt a beceneve – tényleg az akrobatika volt az élete, élvezte minden pillanatát, akár tornabemutatón lépett fel, akár csak a strandon produkálta magát társaival, vagy éppen mikor vidám és fogadásra mindig kapható természete folytán, mondjuk, télikabátban ugrott helyből hátraszaltót, vagy ugyanezt megcsinálta mozgóvonat tetején is, igaz télikabát nélkül… 

Később hazatért, s tanári állást kapott az Állami Artistaképző Intézetben. Olyan hírességek társaságában képezte a világhírű magyar cirkuszművészeket, mint Hortobágyi Károly, a 8 Faludi ugrószám hírneves megalkotója, Gács Rezső, akit Rodolfo néven zseniális bűvészként ismert a közönség, vagy Alfonzó, alias Markos József, a korszak kiemelkedő képességű humoristája. Oktatott és nevelt, kár, hogy a tornasportban nem akadtak követői. Miközben az első magyar férfi tornászbajnoki címek közt létezett a folytonosság, hiszen míg Pelle Istvánt bajnokként figyelhette mondjuk 1936-ban az akkor ifjú tehetség Pataki, addig a további nemzetközi sikerek talajtornában elmaradtak, legalábbis a férfi szakágban. Világbajnoki érmünk sosem született, Európa-bajnokságokon csak két és fél évtizeddel Pataki visszavonulása után, 1979-ben szerzett egy szem bronzot Guczoghy György, majd újabb negyedszázadra rá, tavaly, Debrecenben egy másikat Gál Róbert.

A Pataki-féle út tehát a továbbiakban járatlan maradt. Maga a Tanár Úr, oly sok artistanemzedék nagy tudású és hatású oktatója 1988. április 25-én hunyt el. A Farkasréti temetőben nyugszik, nem messze a magyar sport olyan klasszikus egyéniségeitől, mint dr. Csanádi Árpád vagy Deák Ferenc, a legendás gólkirály…

Farkasrét

8/B-1-106