Keresés eredménye - Sárkány Miklós

Sárkány Miklós vízilabdázó 1998. december 19-én, 91. évében távozott az élôk sorából. Pályafutását a III. ker. TVE csapatában kezdte. Az UTE gárdájában folytatta. Az ellenfél legveszélyesebb csatárait semlegesítô hátvédként alapozta meg jóhírét. Két olimpián, Los Angelesben és Berlinben, valamint három Európa-bajnokságon, Párizsban (1931), Magdeburgban (1934) és Londonban (1938) segítette gyôzelemre a magyar csapatot. A háború után a válogatott kapitánya lett. De a monte-carlói Eb-n elért, s ekkor kudarcot jelentô negyedik helyezés után kénytelen volt átadni a kapitányi marshallbotot. Az UTE majd a Dózsa edzôjeként tevékenykedett. Végül 1958-ban hivatalos engedéllyel külföldre távozott. Az NSZK-ban edzôsködött. A müncheni olimpia idején a hazai válogatott kapitánya volt, nyugdíjba vonulása után Bécsben telepedett le. Az utóbbi két évtizedben sûrûn látogatott haza. A kiváló sportember a Magyar Olimpiai Bizottságnak, illetve a Sportmúzeumnak ajánlotta fel olimpiai és Eb-érmeit, valamint diplomáit.

Az aranyérmek története

 Erdei Tamás írása

1932 Vízilabda csapat

Nyolc aranyérem a huszonhárom olimpiai tornán – ez a férfi vízilabda-válogatott mérlege a nyári játékokon. Azt mondják, a vagyonos embernek is csak az első egymilliót nehéz megszereznie. Valahogy így volt ezzel egykoron a pólóválogatott is. Csak az első olimpiai bajnoki címért kellett megszenvedni, aztán a többi jött szinte magától.

A sikerhez pedig apróságok kellenek, amelyekről akkor nem is sejti senki, mennyire fontosak. Például hogy egy alig harmincéves, kopasz embert, akinek állandóan kétszázas volt a vérnyomása, nyugdíjazzanak a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársaságnál, hogy egy tizenegy éves fiúnak, miután a villamos levágta a bal lábfejét, az orvosok az úszást javasolják rehabilitáció gyanánt, vagy hogy kétgólos előnyről elbukja első olimpiai döntőjét a csapat.

Amikor az 1924-es párizsi olimpiáról ötödikként tért haza a vízilabda-válogatott, még nem sejtette senki, mi is készül minálunk – tizenkét évvel korábban, a stockholmi ötödik hely után még azt mondták: „a vízipóló olimpiászt nem nekünk találták ki” –, aztán 1926-ban, az első Európa-bajnokság megnyerése után, már derenghetett valami. A nyugdíjas éveit immár csak a pólós kapitánykodással és hírlapírással töltő Komjádi Béla ekkor tette le az első aranycsapat alapjait. Fedett uszoda híján télen tornateremben izzasztotta kiválasztottjait, de nyáron is többnyire a Dunában tartotta az edzéseket, mert a Császárfürdőből rendre száműzte a sportolókat az Irgalmasrend főnöke – állítólag a pólóedzések ártottak a forgalomnak. A csapat teljesítményének viszont cseppet sem, egy évvel később megvédte Eb-elsőségét a válogatott, és úgy tűnt, az amszterdami olimpián semmi sem mentheti meg az aranyéremtől.

„Ha nem nyerjük meg az olimpiát, akkor lefogyok negyven kilóra” – mondta még az amúgy visszafogott Komjádi is. A döntőig nem is volt gond, ott, a budapesti Eb-n például 8:1-re eldöngölt németek jöttek, s a válogatottba az amszterdami játékok előtt nem sokkal bekerülő, a bal lábfejét a már említett balesetben elveszítő Halassy Olivér is közölte, csak az a kérdés, hogy öt vagy hat góllal győzünk-e. A félidőben 2:0-ra vezettek is a magyarok, egy érvényes gólt nem adott meg a játékvezető (utóbb azzal érvelt, hogy túl gyorsan eldőlt volna a meccs…), utána viszont mintha átok ült volna a mieinken, képtelenek voltak gólt dobni, kaptak viszont kettőt a rendes játékidőben, majd még hármat a hosszabbításban. Volt még egy halovány óvási kísérlet a meg nem adott gól miatt, de mindenki tudta, itt a csapat vacakolta el a pólótörténet első magyar olimpiai aranyát.

A sporttörténelem sem ismétli önmagát, a vízilabdázókat ugyanis senki sem akarta világgá kergetni, bár voltak, akiket Komjádi Béla küldött el. Helyet kellett például találni a kor legnagyszerűbb játékosának. Németh János már Amszterdam előtt is bekerülhetett volna a keretbe, de érdes modorával állandó súrlódásban volt a kapitánnyal – a már akkor is a tanulást preferáló sportágban az újpesti munkásnegyedből származó, s még érettségivel sem bíró Jamesz eleve hátrányból indult –, s miután kölcsönösen elküldték egymást a fenébe, az ifjú center vesztett, és itthon maradt. De ez volt az egyetlen veresége, az olimpia után kihagyhatatlan tagja lett a magyar válogatottnak. Hatosával, hetesével, sőt tízesével szórta a gólokat, a bekkek kézzel-lábbal hadakoztak ellene, ő meg kézzel és lábbal is lőtte a gólokat. Egy évvel az elvesztett döntő után 7:1-re verte a csapat a németeket, Németh öt góljával. Az olimpiák közötti időszakkal megint nem volt gond, megnyerte az újonnan kiírt Európa Kupát a válogatott, aztán a párizsi Európa-bajnokságon is első lett. Bródy és Barta remekül védett, Ivády elegánsan bekkelt, Homonnai elsőként a pólótörténetben néha előretört, sőt gólt is lőtt, Németh, Keserű Ferenc és Vértesy meg elöl vitézkedett, de az igazi kunszt vitéz Halassy Olivéré volt. Miután megnyerte a pólótornát a csapattal, fél lábon odaugrált az 1500 méteres gyorsúszás rajtjához, s ott is győzött. Ez kis híján a vízilabdázók vesztét jelentette.

Persze, majdnem elveszett az egész pólótorna is, mert a gazdasági világválság kellős közepén a kormányzat nem állta a Los Angeles-i olimpia részvételi költségeit. A csapat önköltségen mégis nekivágott az útnak, a kiadásokat a bemutató mérkőzések bevételei fedezték, ám odáig is el kellett jutni. A társaság a Bremen nevű óriásgőzösön tette meg az utat, s hogy a játékosok formában maradjanak, Komjádi, a pólókapitány megbeszélte a hajóskapitánnyal, hogy hajnalban, az óceánjáró medencéjében edzhessen a csapat. De nem ez volt a legmeghökkentőbb. A párizsi Eb-csoda óta istenként tisztelt Halassy egyszer csak közölte Komi bácsival, hogy ő inkább csak úszni szeretne az olimpián. A kapitány, aki felügyelte az úszókat is, csak bólintott. A pólósok Halassy nélkül végigverték Amerikát, nyertek New Yorkban, Bridgeportban, Brunswickban, Clevelandben, és itt visszaszerezték egyik legjobbjukat. Úszóversenyt is rendeztek, s két hazai is medencehosszal megelőzte Európa bajnokát. Ő pedig odasomfordált Komjádihoz, s azt mondta: inkább pólós szeretne lenni…

Chicagóban már vele győzött a válogatott. Meg veszített is, mert Németh keze megsérült. Mire azonban Los Angelesbe értek, már nem ez volt a legnagyobb gond. Mindössze öt csapat indult (a hazai mellett a magyar, a német, a japán és a brazil), s a körmérkőzéses torna első meccsén rögvest a címvédő következett. Komjádi Amszterdam óta rettegett a németektől, Németh Jamesznek viszont nem voltak rossz emlékei, oda is szólt a kapitánynak: „Ne féljen, Komi bácsi, ma négy gólt lövök, és ez elég lesz a győzelemhez.” Ő pedig tartotta szavát, gólonként kiáltott ki az edzőnek, mennyi még a tartozása, s végül a válogatott sem maradt adósa a németeknek: 6:2-vel vágott vissza az 1928-as vereségért.

Innen már csak két könnyű mérkőzés várt a fiúkra, s amíg ők a japánokat verték 18:0-ra (nem tudni, Németh mennyit ígért, de tizenkettőt dobott…), a bíróként is működő Komjádit pedig a brazil játékosok és szurkolók megverték, mert szerintük részrehajlóan vezette a németek elleni meccsüket. A rendőrök kimentették a sokoldalú mestert, a szervezők meg kizárták a renitens csapatot. Így maradt a végére az amerikai válogatott, és egy 7:0-s győzelem. Halassy öt gólt lőtt. „Amit ez a féllábú gazember játszott, az valami csodálatos” – áradozott Komjádi. „És ez a gazember  csak úszni akart”.

Így viszont 1932. augusztus 11-én ott állhatott kilenc társával a dobogó tetején. Bródy György, Barta István, Ivády Sándor, Homonnai Márton, Sárkány Miklós, Halassy Olivér, Keserű Alajos, Keserű Ferenc, Vértesy József, Németh János – a magyar vízilabda első olimpiai bajnok csapata.

A válogatott itthoni fogadásán a csapatkapitány, Keserű Ferenc azt mondta, „mi a Los Angeles-i nagy küzdelemben csak a kötelességünket teljesítettük, s hisszük, hogy azok, akik utánunk jönnek, meg tudják tartani azt, amit mi megszereztünk”.

Amler Zoltán írása

1936. Vízilabda csapat

A brazil hölgy átmászott a kerítésen, szaladt egy sort, majd Hitler nyakába ugrott. Tette mindezt a korabeli tudósítások szerint 15 ezer megbokrosodott német előtt, akik szentül meg voltak győződve: fiaik legyőzik, mit legyőzik, vízbe fullasztják a „Sieg Heil!” kiáltásoktól megszeppent magyarokat, ennek eredményeképpen pedig letaszítják az olimpiai trónról a nagy riválist.

A kancellár rendszeres látogatója volt a meccseknek, afféle felvezetés gyanánt, a sípszót megelőzően, kezet rázott a játékosokkal, az erőt igyekezett ezzel is nyomatékosítani övéiben. Az incidens – amelynek következményeként a biztonsági szolgálat munkatársainak zöme elbúcsúzhatott munkájától – átírta a megszokott forgatókönyvet, mindazonáltal mérget vehetünk arra, a trónkövetelő társulat az elmaradt kézfogás ellenére is akkora erőt érzett magában, mint még soha.

A lélektani hadviselés már abban a korban is fontos részét képezte a taktikának, s miután a németek a vízben hosszú ideje képtelenek voltak jelét adni annak, hogy egyszer majd legyőzhetik a magyar válogatottat (mentségükre legyen mondva, 1929 és 1939 között senkinek sem sikerült…), verbális téren próbálkoztak. Addig-addig tüzelték magukat, míg el nem hitték, ott, a számukra legfontosabb partin, az őrjöngő nép, maga Adolf Hitler, számtalan magas beosztású tiszt előtt bebizonyítják: a németnél nincs jobb a világon.

Felettébb elgondolkoztató visszaemlékezni, felettébb érdekes a Bozsi Mihály, Brandi Jenő, Bródy György, Halassy Olivér, Hazai Kálmán, Homonnai Márton, Kutasi György, Molnár István, Németh János, Sárkány Miklós, Tarics Sándor összetételű, dr. Beleznay László vezette csapatunk tagjainak helyzetébe képzelni magunkat, egyszersmind felettébb szívmelengető érzés arra gondolni, hogy a poklok poklából, a totális propaganda olimpiájáról is aranyéremmel jött haza a csapat.

Pedig nem indult ám túl jó (már akkoriban is más műfajt képzett a nyitómeccs?), hiszen a jugoszlávok elleni győzelmet (4-1) hovatovább vereségként élte meg az együttes. „Az utolsó tíz évben nem láttam ennyi önzést!”, fakadt ki például a sokat megélt Halassy Olivér. Mindazonáltal hamar észbe kaptak az urak, a máltaiakat 12-0-ra, az angolokat 10-1-re intézték el – a jelentések szerint nem mindennapi összjátékról tanúbizonyosságot téve. Más kérdés, hogy előbbi meccs egy máltai pólós kis híján vízbe fulladásáról és az azt követő magyar sportszerűségről (a mester lehívta Némethet, mondván a folytatásban is egyenlő létszám mellett harcoljanak a felek), utóbbi az ötvenperces csúszásról, a labdamizériáról maradt leginkább emlékezetes. Kivéve persze a Kutasi, Molnár, Tarics triót, amely a Játékokon csupán a második összecsapáson kapott szerepet, kiérdemelve így később a „máltai lovagok” titulust.

A belgák elleni középdöntős 3-0 csak később derült ki, a fontos kategória részét volt hivatott képviselni, a hollandokkal szemben elért 8-0 pedig csupán jó kis bemelegítésnek hatott a várva várt (?) rangadóig. A távolról sem békés találkozó hangulatát jól jellemezte, hogy egy bírói tévedést (minden idők egyik legnagyobbjának, Németh „Jamesznek” felejtették el négyméterest adni – hiába, no, ez az a sportág, amelyben már a kezdetekben a játékvezetőkön múltak sorsok), majd az azt követő német egyenlítést (1-1) követően Beleznay doktor nemes egyszerűen otthagyta az uszodát. Tűnhetne mindez megfutamodásnak, ha nem tudnánk, hogy akkoriban a kispadok nagyságrendekkel kevesebb szerepet töltöttek be, mint manapság, ha nem tudnánk, hogy voltaképpen az történt a vízben, amit rutinos klasszisduónk, a Halassy, Németh pár előírt a többieknek. Ha a történelemkönyvek fellapozására, a televíziókban látott fekete-fehér filmkockákra emlékezvén, becsukott szemmel nem éreznénk át, milyen hangulat uralkodhatott a berlini uszodában.

A vízibirkózás 2-2-vel, iszonyatos, fizikai és lelki sebekkel ért véget, egyúttal azt jelentette, hogy az utolsó nap, a két alakulat közötti gólarány dönt az első kilétéről. Némi sportdiplomáciai hatást gyakorolva sikerült elérni, hogy sorshúzás döntse el, melyik mérkőzés zárja a tornát – nos, nekünk kedvezett a szerencse. A német-belga 4-1 után a matematika került előtérbe, gyors fejszámolást követően megíratott a házi feladat: minimum 4-0 vagy egy kapott gól esetén 7-1 kellett a németek elleni csata után sokak által elsiratott diadalhoz. „Szerencse, hogy Hitler a győzelmes német-belga mérkőzés végén eltávozott, mert így határozottan enyhült a feszültség” – hangulatfestő szavak a korabeli Nemzeti Sportból, amelyeket aztán a dicshimnusz követett: a franciák elleni 5-0 ugyanis azt jelentette, megvédte 1932-es bajnoki címét a magyar válogatott. A titokban megtartott eredményhirdetést talán ott, fent egy soha sem felejtett, a honi vízilabda, nem mellékesen ennek a csapatnak az alapjait letevő legenda, az 1933-ban negyven esztendős korában elhunyt mester, Komjádi Béla is látta. Látta és büszke volt a tanítványokra.

A játékosok iránta érzett tisztelete mindennél erősebb volt. Ők vele ráztak kezet – ha csak gondolatban is.

Bécs

Köztemető