Keresés eredménye - Szalay Miklós

Szalai Miklós, olimpiai bajnok labdarugó   
Tizennégy éves korában jelentkezett a Salgótarjáni Bányász Torna Club toborzóján, de elönytelen termete miatt eltanácsolták.  Az asztalitenisz sporttal ismerkedett, de nem tett le arról, hogy labdarúgó legyen.
A Salgótarjáni Kohásznál kezdett futballozni, ahonnan Grosics Gyula hívta a labdarúgó szakosztályhoz.
A Salgótarjáni Bányász technikás középpályása, csaknem egy évtizeden át erôssége volt szülôvárosa csapatának, 184 bajnoki mérkôzésen jutott szóhoz, és 29 gólt szerzett. Mexikóban játszott az olimpián gyôztes csapatban.
Egy alkalommal, 1972. január 12-én Madridban Spanyolország ellen szerepelt a nagyválogatottban.
Röviddel késõbb krónikus vesegyulladás miatt abba kellett hagynia az aktív sportolást.
A Nógrádi Szénbányák Vállalatnál kezdett el dolgozni. Ezzel párhuzamosan elvégezte a TF szakedzõi szakát (1974)
1974-tõl közel 20 éven át különböző csapatoknál edzõsködött.  
A Salgótarjáni Városi Sport és Létesítmény Igazgatóság sportszakmai igazgatóhelyettese, létesítményvezetõ.
Az SBTC labdarúgó szakosztályának elnökségi tagja.

Szalai Miklós a középsõ sor jobb szélén

Az aranyérem története 

Lakat T. Károly írása

1968. Labdarúgó csapat

Az ülőpárnák a lelátókról és a dísztribünökről, mint amolyan saját életet élő minibombák vágódtak a mexikói Azték stadion erősen napszítta, ám európai mértékkel és ízléssel mérve még mindig üde zöldnek mondható gyepére.

A közönség, a több mint 60 000-es publikum, felállva tüntetett és a párnák pályára hajigálásával fejezte ki dühét, tehetetlenségbe bénult felháborodását.

A lelátó mexikói illetőségű része a bolgár válogatottat kívánta a pokol mélységes fenekére, mert azoknak bizony alaposan sikerült tönkretenniük egy olimpiai futballdöntőt.

Miközben zengett-zúgott a hatalmas aréna, a fütyülést, a fújolást és az ülőpárna-esőt teljesen figyelmen kívül hagyva, egy maroknyi magyar egymás nyakába borulva, a maga igenis jól megszolgált és nagyon is megérdemelt győzelmét ünnepelte.

A hatalmas eredményjelző táblán ugyanis ez állt:

Magyarország - Bulgária 4:1

Olimpiai bajnok: Magyarország.

Ez volt a finálé, a füttybe dermedt végjáték.

No, de amíg idáig eljutottunk...

1967 furcsa éve volt a magyar labdarúgásnak.

A válogatott még mindig az 1966-os angliai világbajnokság, brazilok elleni 3:1-ből merítkezve élte mindennapjait, s bár ekkor is voltak jelentős győzelmek, a figyelem inkább a klubcsapatokra irányult.

Teljes joggal.

A pályákon a hétvégéken olyan gárdákat láthatott a nagyérdemű, mint a minden idők legjobb Ferencvárosának tartott, Albert Flórián fémjelezte zöld-fehér gárda, a száznál is több bajnoki gólra képes Újpesti Dózsa, a frenetikusan jó Vasas és akkor az éppen egy kissé halványabb MTK-ról, vagy Bp. Honvédról még nem beszéltünk.

A ma labdarúgását jól ismerők biztosan értékelik, hogy 1967-ben, egyetlen városban, jelesül Budapesten három olyan csatársor kergette őrületbe az aktuális ellenfelek védelmeit, mint a Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr. (Ferencváros) a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II. Zámbó (Újpesti Dózsa) és a Molnár, Puskás, Farkas, Fister, Korsós (Vasas) összetételű ötösfogat...

Ma, amikor egy igazi, vérbeli csatárt nagyítóval keres nem Budapest, hanem egy egész ország, bárki felmérheti mit jelentettek ezek a nevek, s tényleg bűnös módon, csak zárójelben jegyzendő meg, hogy mindeközben a Bp. Honvédot nem más, mint Tichy Lajos vezényelte rohamokra.

Nem volt nagy kunszt az olimpiára készülődő válogatott szakvezetőjének ilyen galériából védjegyes "képeket" a maga kiállítótermébe akasztani, még akkor sem, ha a szabály még mindig élt, miszerint, akik világbajnokságon játszottak, azok nem szerepelhettek az ötkarikás csapatban...

Ma már talán ki sem deríthető, az olimpia évében, 1968-ban minden idők legszegényebb programját bonyolította le a válogatott.

Az egész esztendőben két válogatott mérkőzésre került sor, mindkettő tétmeccs volt, előbb mi vertük a Szovjetuniót a Népstadionban 2:0-ra, majd a visszavágón ők minket háromra...

Ez akkoriban maga volt a kudarc, a csőd, a teljes összeomlás, egy ország a magyar futball válságáról (...) kezdett beszélni, a sportág az olimpiai csapattól várta, hogy javít valamit a mérlegen és az összképen.

A csapat a bombaformában lévő Ferencvárosra és az Újpesti Dózsára épült, csak a kapuban tudott helyet szorítani magának egy csepeli, az azóta sajnos már elhunyt Fatér Károly, középhátvédben a kiugró tehetségű, Hungária körúti Dunai Lajos (ő sincs már köztünk...), valamint valahol a középpálya és a csatársor között bóklászva a Vasasból a remek Menczel Iván.

A fantasztikus játékosbőségre mi sem jellemző jobban, mint ama tény, hogy az ötkarikás válogatott kezdőcsapatának balszéléről kihagyhatatlan és kirobbanthatatlan volt az a Nagy László, akinek klubjában, az Újpesti Dózsában csak másodpercek jutottak (azok is csak néha...), a briliáns tudású Zámbó Sándor mögött. Nagy Laci a szó szoros értelmében a kispadról lett válogatott és - olimpiai bajnok.

De addig az olimpiai bajnokságig azért, még történt egy és más...

Nem is a futballal, hanem bizonyos szempontból diplomáciai bonyodalomnak mondható üggyel kezdődött minden.

Történt, hogy két nappal a nyitómérkőzés előtt, a reggeli sétájukról a szállóba visszatérő játékosok és vezetők már nem találták a szobájában azt a Varga Zoltánt, aki amúgy alapembere lett volna az együttesnek, s akit akkor már a legfénylőbb magyar futballcsillagok között tartottak számon... Már az sem volt igazán rendben, hogy maga Varga nem volt meg, az viszont teljesen egyértelműen távozását mutatta, hogy egyetlen, szekrényfogason lógó nyakkendőjén kívül mást sem hagyott maga után a szobában...

Varga - milyen furcsa ma már említeni is a szót...- akkori nyelven kifejezve disszidált, finomabban körülírva, ahogy anno mondták: "a szabad világot választotta"...

Senkiben nem volt kétség, hogy keresni is kár, Varga távozása - bár erre nem gondolt senki - olyan elementáris meglepetést sem okozott...

Akkoriban már sorra keresték őt a neves nyugati nagycsapatok, de hiába, hiszen hol volt akkor még a mai "oda szerződök, ahová hívnak, pontosabban, ahol szükség van rám" stílusú lét- és életforma?...

Varga távozását ennek ellenére természetesen lelkileg és szakmailag is fel kellett dolgozniuk az erre illetékeseknek

.A játékosoknak úgy, hogy egy társuk  - olimpiai esküje dacára - a legnehezebb pillanatban, a kezdés előtt cserbenhagyta őket, a szakvezetésnek úgy, hogy egy alapember helyére egy másik alapembert kellett azonnal állítani.

Hazugság, rút hazugság lenne azt állítani, hogy a Varga-ügy miatt lett az első mérkőzésen 2:2, a futball alapjait akkoriban még csak tanulgató Ghána ellen az eredmény...

Ez kudarc volt, de sokkal inkább az akklimatizálódás tökéletlen volta, mint a Varga-ügy játszotta benne a főszerepet.

S még mi örülhettünk a döntetlennek, hiszen a ghánaiak kétszer is a kapufát találták el...

Izrael ellen már valamivel jobban ment, Dunai II. Antal góljával 1:0-ra nyertünk csupán, de a győzelem egy percig sem forgott veszélyben.

Következett Guatemala és egy betonút-sima siker két újabb Dunai II-góllal.

És ez már a csoportelsőséget jelentette!

Irány Mexikó, irány az Azték stadion.

Hogy Mexikóban nehéz futballozni azt az 1986-os világbajnokság (0-6 a szovjetek ellen Irapuatóban...), óta tudjuk, de a Mezey-féle válogatott nagy összeomlása idején senkinek sem jutott eszébe, hogy azért ott is lehet, hiszen 18 évvel korábban, azaz 1968-ban, egy magyar válogatottnak már egészen jól sikerült...

A világ egyik legcsodálatosabb futballpályáján, az Aztékban, az elődöntőben úgy vertük 5:0-ra Japánt, hogy szegényeknek közük nem volt a mérkőzéshez, s még hetekig arról cikkeztek a lapjaik, hogy lehet az, miszerint a magyaroknál egy védőjátékos, jelesül Szűcs Lajos három (!) gólt rúgjon?...

A lényeg, hogy mi, magyarok tudtuk miként is fordul elő az ilyesmi (Szűcs Lajos és Novák Dezső éppen e mérkőzésen mutatott játékuk alapján kapott később meghívást a Detmar Kramer által vezetett világválogatottba...), miként tudtuk azt is, hogy hiába Bulgária az ellenfél a döntőben, ha mi a magunk játékát játsszuk, nincs az az ellenfél, amely megállíthat minket az aranyig vezető úton...

No, erre fejelte a labdát Fatér hálójába egy jobboldali beadás után a bolgár Penev mindjárt a finálé 15. percében!

A hatvanezer néző az Azték lelátóján ekkor még álmában sem gondolta volna, hogy azt a csapatot, amelyet ilyen remekül kezdeni lát, a végén majd ülőpárna-esővel búcsúztatja, minden jel arra mutatott, hogy a bolgárok - keresztülhúzva minden számításunkat - a végén csak elcsenik orrunk elől a már zsebben lévőnek látszó aranyat.

De a magyar futballista akkor még nem volt olyan, hogy az ellenfél vezetése számára egyben a végső vereségbe való beletörődést is jelentette volna...

Egy jobboldali szöglet után támadt kavarodást remekül kihasználva Menczel Iván látványos félfordulatból leadott "félkapás" lövéssel egyenlített, mi több az újrakezdés után néhány perccel Nagy Laci baloldali beadását Dunai Antal tipikus „dunais” módon löbbölte és pöccintette egyszerre a hálóba.

S máris mi vezettünk 2:1-re...

No, a derék bolgároknál itt jelentkeztek a déli napsütés okozta napszúrás első jelei...

Öt percen belül két, kirívóan durva belemenésüket is kiállítással büntetett a játékvezető, így amikor szünetre vonultak a csapatok, már bárki nyugodtan nagy tételben fogadhatta volna, hogy 2:1-ről, kilenc ellenféllel szemben, a magyarok akkor sem veszítenek, ha ők is csak kilencen jönnek vissza a folytatásra...

A második 45 perc már szakzsargonnal élve "macska-egér" játékot hozott, kiváltképp azután, hogy két, már korábban kiállított társát követve egy harmadik bolgár is hamarosan az öltözőben találta magát, ami azt eredményezte, hogy edzőmeccset öltött a folytatás, bár a magyarok is csak 10 játékossal fejezték be a mérkőzést. Előbb Juhász Pista, majd újra Dunai II. került olyan helyzetbe, amelyben már kölyökfutballista korukban sem hibáztak soha.

Máig megfejthetetlen okból a közönség az utolsó öt percben kezdett el tüntetni és párnákat a pályára dobálni.

Nem a győztes magyarokat ünnepelték, hanem a bolgárokat szapulták, szinte teljesen megfeledkezve arról, hogy a mérkőzésen történtekért a végül olimpiai bajnokságot nyert piros-fehér-zöld mezes válogatott tagjai az égvilágon semmiben sem hibáztathatók.

A magyar válogatott olimpiai bajnokságot nyerni ment Mexikóba, és ezt az olimpiai bajnokságot annak rendje és módja szerint meg is nyerte.

Akkoriban mindez szinte természetesnek, szinte papírformának számított.

Még talán fanyalgók is akadtak, akik azt mondták: jó, jó, de hát az olimpiákon soha sem a nemzetek legjobb csapatai vesznek részt.

Ma már tudjuk, hogy magára a játékokra kijutni is álom a mindenkoron aktuális magyar válogatottaknak, mit nem adnánk, mondjuk Pekingben, egy botrányos körülmények között megnyert magyar futballaranyért...

Mexikóban, 1968-ban, szinte "unalmasan" győztünk!

Még a hazafelé út is legfeljebb attól volt izgalmas, hogy mindenki még mindig a Varga-ügyet tárgyalta...

Vajon mi lesz itthon, vajon mire büntetik Vargát, vajon mire megy immáron Varga nélkül a Ferencváros?

Anélkül a Varga nélkül, aki amúgy már az olimpiára való indulása előtt aláirt a Bp. Honvédhoz...

Varga Zoltán soha nem lett a Bp.Honvéd játékosa!

Igaz, a futballisták mexikói aranyából sem jutott neki egy tört grammnyi sem...