Keresés eredménye - Szondy István

1952

Az aranyérem története

Vad Dezső írása 

1952. Öttusa csapat

Hát igen… Itt győztünk… – mondta Szondy István...

- Emlékeztek? Ott szemben, a tó partján volt a befutó zuhogó esőben – tette hozzá Benedek Gábor.

- Micsoda kutyahideg volt az uszoda vize. Azt mondták, tizenhat fokos, de tizenkettő sem volt. Csoda, hogy nem fagytunk bele – jegyezte meg Kovácsi Aladár 2002 július végén, Hameelinnában, az öttusa verseny egykori színhelyén.
Ritkán adatik meg, hogy egy-egy nevezetes esemény fél évszázados évfordulóján a főszereplők együtt, ráadásul a nemes ellenfelekkel közösen emlékezzenek. A feledhetetlen jubileumon a házigazda finn öttusázók a melbourne-i ezüstérmes, már kopaszodó Olavi Mannonennennel az élen jelen voltak, s a több ezer sportkedvelővel együtt ünnepelték Benedek Gáborékat.
Messze északon, a Helsinkitől közel 100 kilométerre, Hameelinnában, erdők övezte kis tó dimbes-dombos környékén sikerült megtörni a svéd sorozatot, teremtődött meg 1952-ben a magyar öttusa hegemóniája.

De hogyan is történt ez az őrségváltás? Az öttusa, az alapító Coubertinnek 1911-ben, Budapesten, a NOB 14. ülésén elfogadott javaslata nyomán, hosszú küzdelem után indult hódító útjára:  az ókori összetett versenyek felújítását jelentette. Más források szerint viszont egy bátor harcos lóháton indul, párbajra kényszerül, tűzharcba keveredik, majd úszva, futva viszi a hírt. Az azonban a két változattól függetlenül kétségtelen, hogy ez az igazi embert próbáló, a sport öt ágában jártasságot igénylő, kiváló erőnlétet kívánó sport került 1912-ben, Stockholmban az olimpiai játékok műsorára. Kezdetben a katonák sportja volt. A magyar színeket is főleg egyenruhások képviselték, többek között Filótás Tivadar (1928), Somfai Elemér (1932) és Orbán Nándor (1936). Londonban már helyezésben reménykedtek. De az akkori bajnok, Karácsony László százados „csak” azzal a bravúrral irányította magára, s a magyar tusázókra a figyelmet, hogy a lovaglás során elszenvedett kulcscsonttörése után bal kézzel vívott, így is legyőzte csaknem a mezőny felét (21 győzelem, 23 vereség).

Az olimpiai folytatás, a Helsinkiben való részvétel azután hosszú ideig veszélyben forgott. A két olimpia között csupán egyetlen nemzetközi versenyen vehettek részt a magyarok. S miután a szövetség elnökét, Pálffy György altábornagyot a Rajk-per egyik vádlottjaként kivégezték, a katonák sportja afféle feketelistára került. A fordulat reményével váratlan moszkvai meghívás kecsegtetett. Teniszezők, vívók, úszók, vízilabdázók, atléták, tornászok után az öttusázók is szovjet meghívást kaptak közös, oktató jellegű edzésekre, tapasztalatátadásra, próbaversenyekre. Az ötnapos versenyt háromszor megismételték, de a későbbi világbajnok, Igor Novikov az ötödik helynél nem tudott előbbre jutni. Az öt nap tizenötre bővült, ráadásul a csapat legjobbjai pisztolyuk nélkül érkeztek haza, amit akkoriban még a feledhetetlen Kisgyörgy Lajos leleményességével is nagyon nehéz volt pótolni. De a Vasas volt atlétájából lett főtitkár, Lendvai Pál, Hegyi elnök egyik kedvence, már egyre erőteljesebben tudott érvelni: „Gyula bácsi, ha a szovjet elvtársak is öttusáznak, akkor nekünk is szabad” – jelszóval bekönyörögte Benedekéket az utazó csapatba. De Lendvai vezetésével is csak három versenyző utazhatott. Tartalék, edző, segítő nélkül. Pedig ha akadt volna egy szakember jó csavarhúzóval, s meghúzza Szondy pisztolyának ellazult nézőkéjét, akkor…

De ez már a verseny története. A 18 ország 51 versenyzőjét felvonultató mezőny Novikovéktól eltekintve teljesen ismeretlen volt a magyarok számára. A nehéz, változatos, valóban tereplovaglás után azonban szerényen, de már dobogóról álmodoztak. Azután, amikor a finnek legjobbja csak 37. lett a vívásban, bizakodni kezdtek, hiszen Szondy az első, Benedek a második helyen állt. S midőn az egyik svéd két „tököt” lőtt, felcsillant a győzelem reménye.

Az esélytelenként benevezett „hadd vegyenek részt” csapat iránt a harmadik nap után kezdtek érdeklődni Helsinkiből a küldöttség vezetői. S a befejező futás során már néhány szurkolójuk is akadt. A tornász Korondi Gréti és Keleti Ágnes, valamint a kalapácsvető Csermák József aranya után az olimpia hetedik napján kivívott negyedik győzelemnek tucatnyi magyar örvendezett a helyszínen is. Az öttusával hadapród iskolában megismerkedett Benedek Gábor és Szondy István katonai múltjáról akkor senki sem beszélt. A Rákosi Művek dolgozóját és a testnevelő tanárt, valamint az orvostanhallgató Kovácsi Aladárt, mint civilek soraiból kiemelkedő bajnokokat ünnepelték. Az akkori tudósítók így lelkendeztek: ezek nem katonák, de harcolni tudnak.

Hameelinna öt napján nehéz, csodálatos küzdelemben vívták ki a sporttörténelmi aranyat, amit Benedek Gábor ezüstje és Szondy István bronza tett teljessé. A Helsinkihez vezető út is hosszú volt. Az azóta eltelt ötven esztendő még hosszabb. A melbourne-i olimpia után örökre eltiltott Benedek Gábor és az ugyancsak külföldre kényszerült Szondy István a német öttusasport fellendítésével bizonyította kivételes képességeit. Azután ők ketten is hazataláltak, s együtt örültek az orvos Kovácsi Aladárral, akinek énekművésznő felesége a közelmúltban Magyar Örökség-díjat kapott.

Ez a győzelem teremtette meg a magyar öttusasport azóta sem halványuló hegemóniáját, tette magyar sporttá az öttusát. Hiszen ezt az első olimpiai bajnokságot még nyolc követte. Így várjuk a folytatást, a tizediket.