Keresés eredménye - Tarics Sándor

Tarics Sándor, olimpiai bajnok vizilabdázó, a MAC egykori játékosából lett világhírű mérnök, a magyar olimpiai bajnokok doayenje, aki több, mint fél évszázada San Franciscóban él, immár 99 éves.

A berlini olimpián szerepelt a gyôztes csapatban. A világháború kitörése elôtt ösztöndíjnak köszönhetôen néhány hónapot már töltött az Egyesült Államokban. De hazatért és az ostromot itthon vészelte át. A londoni olimpia évében Indiana államból szerzôdési ajánlattal keresték meg. A fôváros egyik mérnökeként bizonytalannak érezte helyzetét, s végül hivatalos engedélyek birtokában nekivágott. Tervezô iroda munkatársa, késôbb elnöke, társtulajdonosa majd tulajdonosa lett. San Franciscóban és környékén csaknem félszáz iskolát, középületet, kórházat, sporttelepet, metróállomást, katonai objektumot tervezett. Idôközben elnyerte a Nemzeti Tudományos Alap egyik pályázatát, olyan több emeletes épületek tervezésével, amelyek ellenállnak a kisebb erejű földrengéseknek. Találmánya világsikert aratott. A becslések szerint több, mint háromezer millió dollár értékű épületnél alkalmazták. Munkásságának elismeréseként beválasztották az Amerikai Mérnökök Egyesületének igazgató tanácsába. Tagja lett az ENSZ földrengésügyi szakbizottságának.

Az elmúlt évtizedben csaknem minden esztendőben hazalátogatott. Itthon is több megtiszteltetés érte, a Magyar Olimpiai Bizottság érdemérme kitüntetésben részesült, a Műszaki Egyetemen díszdoktorrá avatták, az Egyetemi Tanács tiszteletbeli tagja címmel tüntették ki.
Ekkor mondta:
" Nagyon nagy boldogság számomra, hogy itthon nem felejtettek el. Örülök annak, hogy befogadtak Amerikában és a bizalomra, a lehetőségre szorgalmas munkával igyekeztem rászolgálni. De egyben rendkívül büszke vagyok szülőhazámra, Magyarországra."

Az anyanyelvét tökéletesen használó Tarics 98. születésnapjára - a magyar sport amerikai hírnevének öregbítéséért, sportpályafutása, életútja elismeréseként - megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét. A kitüntetést a Los Angeles-i magyar főkonzul nyújtotta át San Franciscó-i házában az idős bajnoknak, aki az indoklás szerint évtizedek óta példát mutat a hazájuktól távol élő magyaroknak identitásuk megtartása fontosságából.

„Nehéz az anyanyelvet megőrizni, nincs kivel gyakorolni, még jó, hogy nekem itt van a székely feleségem, akivel jókat lehet veszekedni magyarul” - mondta nevetve az egykori center már a közelmúltban, jelesül azon a londoni sajtóeseményen, amelyet a Magyar Olimpiai Bizottság szervezett az ő tiszteletére, és ahol Borkai Zsolt MOB-elnök méltatta sportemberként és mérnökként szerzett érdemeit. Tarics Sándor a nagyvilágban szétszórt magyarok nevében is megköszönte a MOB meghívását, hangoztatva, hogy ő töretlenül őrizte és őrzi magyarságát.

Az aranyérem története

Amler Zoltán írása

1936. Vízilabda csapat

A brazil hölgy átmászott a kerítésen, szaladt egy sort, majd Hitler nyakába ugrott. Tette mindezt a korabeli tudósítások szerint 15 ezer megbokrosodott német előtt, akik szentül meg voltak győződve: fiaik legyőzik, mit legyőzik, vízbe fullasztják a „Sieg Heil!” kiáltásoktól megszeppent magyarokat, ennek eredményeképpen pedig letaszítják az olimpiai trónról a nagy riválist.

A kancellár rendszeres látogatója volt a meccseknek, afféle felvezetés gyanánt, a sípszót megelőzően, kezet rázott a játékosokkal, az erőt igyekezett ezzel is nyomatékosítani övéiben. Az incidens – amelynek következményeként a biztonsági szolgálat munkatársainak zöme elbúcsúzhatott munkájától – átírta a megszokott forgatókönyvet, mindazonáltal mérget vehetünk arra, a trónkövetelő társulat az elmaradt kézfogás ellenére is akkora erőt érzett magában, mint még soha.

A lélektani hadviselés már abban a korban is fontos részét képezte a taktikának, s miután a németek a vízben hosszú ideje képtelenek voltak jelét adni annak, hogy egyszer majd legyőzhetik a magyar válogatottat (mentségükre legyen mondva, 1929 és 1939 között senkinek sem sikerült…), verbális téren próbálkoztak. Addig-addig tüzelték magukat, míg el nem hitték, ott, a számukra legfontosabb partin, az őrjöngő nép, maga Adolf Hitler, számtalan magas beosztású tiszt előtt bebizonyítják: a németnél nincs jobb a világon.

Felettébb elgondolkoztató visszaemlékezni, felettébb érdekes a Bozsi Mihály, Brandi Jenő, Bródy György, Halassy Olivér, Hazai Kálmán, Homonnai Márton, Kutasi György, Molnár István, Németh János, Sárkány Miklós, Tarics Sándor összetételű, dr. Beleznay László vezette csapatunk tagjainak helyzetébe képzelni magunkat, egyszersmind felettébb szívmelengető érzés arra gondolni, hogy a poklok poklából, a totális propaganda olimpiájáról is aranyéremmel jött haza a csapat.

Pedig nem indult ám túl jó (már akkoriban is más műfajt képzett a nyitómeccs?), hiszen a jugoszlávok elleni győzelmet (4-1) hovatovább vereségként élte meg az együttes. „Az utolsó tíz évben nem láttam ennyi önzést!”, fakadt ki például a sokat megélt Halassy Olivér. Mindazonáltal hamar észbe kaptak az urak, a máltaiakat 12-0-ra, az angolokat 10-1-re intézték el – a jelentések szerint nem mindennapi összjátékról tanúbizonyosságot téve. Más kérdés, hogy előbbi meccs egy máltai pólós kis híján vízbe fulladásáról és az azt követő magyar sportszerűségről (a mester lehívta Némethet, mondván a folytatásban is egyenlő létszám mellett harcoljanak a felek), utóbbi az ötvenperces csúszásról, a labdamizériáról maradt leginkább emlékezetes. Kivéve persze a Kutasi, Molnár, Tarics triót, amely a Játékokon csupán a második összecsapáson kapott szerepet, kiérdemelve így később a „máltai lovagok” titulust.

A belgák elleni középdöntős 3-0 csak később derült ki, a fontos kategória részét volt hivatott képviselni, a hollandokkal szemben elért 8-0 pedig csupán jó kis bemelegítésnek hatott a várva várt (?) rangadóig. A távolról sem békés találkozó hangulatát jól jellemezte, hogy egy bírói tévedést (minden idők egyik legnagyobbjának, Németh „Jamesznek” felejtették el négyméterest adni – hiába, no, ez az a sportág, amelyben már a kezdetekben a játékvezetőkön múltak sorsok), majd az azt követő német egyenlítést (1-1) követően Beleznay doktor nemes egyszerűen otthagyta az uszodát. Tűnhetne mindez megfutamodásnak, ha nem tudnánk, hogy akkoriban a kispadok nagyságrendekkel kevesebb szerepet töltöttek be, mint manapság, ha nem tudnánk, hogy voltaképpen az történt a vízben, amit rutinos klasszisduónk, a Halassy, Németh pár előírt a többieknek. Ha a történelemkönyvek fellapozására, a televíziókban látott fekete-fehér filmkockákra emlékezvén, becsukott szemmel nem éreznénk át, milyen hangulat uralkodhatott a berlini uszodában.

A vízibirkózás 2-2-vel, iszonyatos, fizikai és lelki sebekkel ért véget, egyúttal azt jelentette, hogy az utolsó nap, a két alakulat közötti gólarány dönt az első kilétéről. Némi sportdiplomáciai hatást gyakorolva sikerült elérni, hogy sorshúzás döntse el, melyik mérkőzés zárja a tornát – nos, nekünk kedvezett a szerencse. A német-belga 4-1 után a matematika került előtérbe, gyors fejszámolást követően megíratott a házi feladat: minimum 4-0 vagy egy kapott gól esetén 7-1 kellett a németek elleni csata után sokak által elsiratott diadalhoz. „Szerencse, hogy Hitler a győzelmes német-belga mérkőzés végén eltávozott, mert így határozottan enyhült a feszültség” – hangulatfestő szavak a korabeli Nemzeti Sportból, amelyeket aztán a dicshimnusz követett: a franciák elleni 5-0 ugyanis azt jelentette, megvédte 1932-es bajnoki címét a magyar válogatott. A titokban megtartott eredményhirdetést talán ott, fent egy soha sem felejtett, a honi vízilabda, nem mellékesen ennek a csapatnak az alapjait letevő legenda, az 1933-ban negyven esztendős korában elhunyt mester, Komjádi Béla is látta. Látta és büszke volt a tanítványokra.

A játékosok iránta érzett tisztelete mindennél erősebb volt. Ők vele ráztak kezet – ha csak gondolatban is.