Keresés eredménye - Tatai Tibor

TATAI TIBOR

Mexikó legkellemesebb magyar meglepetését szállította, élete első világversenyén olimpiai bajnok lett C-1. 1000 m futamában. . Indulása csak az utolsó napokban, a helyszínen rendezett próbaversenyen dőlt el. Granek mester a jóformán ismeretlen fiatalembert választotta a már akkor többszörös világbajnok Wichmann Tamás helyett. Tatai mellett a kajakos Hesz Mihály is győzött, s a magyar kajak-kenu sport ekkor nyert először egy olimpián két bajnokságot. A győztes olimpia után a vb-n és Eb-n mindhárom ötvözetű éremből nyert egyet-egyet, München előtt már kihagyták a válogatottból, s utána a munkára összpontosított. Addig sem volt sportállása a BKV-nál, csak csekély munkaidő-kedvezményt kapott. Visszatért műszaki ellenőrnek, közben az Előre fiataljait oktatta.
A szerény, halkszavú sportember Időközben kínai versenyzőknek adott tanácsokat, Barcelona előtt a spanyol válogatott edzéseit vezette.

Az aranyérem története

Török Ferenc írása

1968 Tatai Tibor kenu-I, 100 m

Imádja a természetet. A fákat, a vizet, a hegyet. Távol mindentől, hallgatni a csendet. Ilyenkor megszabadul a mindennapok dolgaitól, és arra gondol: mindent vállal, amit tett, ami vele történt! Nem bánt meg semmit. Még azt sem, hogy Mexikóban olimpiai bajnok lett…

Az azért sok mindent megmagyaráz, hogy Tatai Tibor az Oroszlán jegyében született. Ismerősei, barátai szerint eltökélt, kitartó, tántoríthatatlan és mellesleg igaz barát. Akad, aki határozott egyéniségnek, őszintének és nyíltszívűnek, de magának valónak tartja. Azt azonban mindenki vallja: a világ dolgai iránt nyitott, kiváló versenyző volt.

Igazából nagyon kurtára sikeredett versenyzői karrierje. Mindössze öt évet töltött a hazai és a nemzetközi élvonalban. Ez idő alatt nyert három magyar bajnokságot, volt Eb-harmadik és vb-ezüstérmes, világ- és olimpiai bajnok, itthon kétszer választották az Év kenusának. De milyen lehetett volna ez a sikerlista, ha a szövetségben kicsit is értékelik az értékeit?…

Erdésznek készült. Az, hogy valaha is élsportoló, mégpedig olimpiai bajnok lesz, meg sem fordult a fejében. Szenvedélyből sportolt. A családi hagyományért, a víz, a Duna szeretetéért. Azt is csak későn, tizenhét éves kora után tehette, amikor bátyja abbahagyta a kenuzást. Korábban azért nem, mert az anyai aggodalom azt mondta: „Két fiú ne legyen egyszerre a vízen!” Olykor elindult egy-egy versenyen, és nem is ment rosszul. Dobogós helyezéseket ért el. Komolyra a katonaság után fordult a dolog. Pedig három évig nem versenyzett. Vizet is csak a csapból látott folyni. Lehet, ha akkor nem kéri Molnár Lajos, a Budapesti Előre vezetőedzője:  „A következő versenyeken kicsit tegyétek oda magatokat, mert veszélyben van a szakosztály léte!” –  sohasem lesz válogatott. Ha kérnek tőle valamit, nem ismer lehetetlent. Odatette magát. Sorra nyerte a versenyeket, és hamarosan válogatott kerettag lett.

Nem a szavak embere. Leginkább csendben, önreklám nélkül teszi a dolgát. Már az is kész csoda, hogy most az életéről beszél. Látni rajta, szenved ettől az egésztől, mert hát mit is mondjon ő magáról?… Azt is másoktól tudom, a katonaságnál annyira kedvelte a sporttiszt, hogy külön edzőtermet rendezett be a részére. Míg mások eltávra mentek, ő a súlyzók társaságában töltötte az időt. Kérdem tőle, miért nem ment ki, miért nem járt versenyekre? „Mert nem kértem kimenőt. A tisztek pedig nem ajánlották föl” – mondja a világ legtermészetesebb hangján. Aztán még hozzáteszi: „Utálok kérni!” Ahogy hallgatom, igazolni látom: makacs, terveitől, véleményétől eltántoríthatatlan ember. Nem tiszteli a tekintélyt, ugyanakkor minden feladat előtt vigyázban áll, azt a szót pedig, hogy lehetetlen, nem ismeri. „A sport, az élet megtanított küzdeni!”

Talán ezért, talán azért, mert mindig megválogatta, kit enged magához közel, nem tartozott a kedvencek közé. A Wichmann–Petrikovics–Tatai trióból őt kedvelték a legkevésbé. Egyszer például a Testnevelési Főiskolán előadást tartottak arról, milyen technikai fogyatékosságai vannak, és miért nem lesz belőle soha nagy kenus. De őt nem olyan fából faragták, aki feladja. Teljesen mellőzni nem tudták, ám nem is hordták a tenyerükön. Még akkor sem számoltak vele igazán, amikor 1967-ben megnyerte a mexikói előolimpiát. Aztán a következő évben mind a három válogatón győzött, ezzel együtt még az elutazás előtt sem volt biztos, hogy ő indul kenu egyesben. Ehhez meg kellett nyernie még azt a  „szétlövést”, amit közte és Wichmann között tartottak már az olimpia helyszínén, Mexikóban. Erről mondja a legnagyobb rivális: „Olyan ember, aki lelkileg és fizikailag is egyaránt tudatos akaratra képes. És aki egy ilyen kiélezett helyzetben, mint a miénk, jobb a másiknál, azt el kell ismerni.”

A kenu egyesek 1000 méteres olimpiai fináléjában is jobb volt mindenkinél. Mielőtt eldördült a rajtpisztoly, meghallotta a magyar Himnuszt, amelyet Hesz Mihály tiszteletére játszottak. „Te, jó ég! Nekem is nyernem kell!” – futott át az agyán. Több idő nem volt a meditálásra. Innen már csak arra emlékszik, hogy 500-nál három másodperccel vezet a német Lewe előtt. Így volt 750-nél is, majd jött a cél, az öröm, a boldogság – és ismét a Himnusz. Ami már neki szólt! Ott, a dobogón, végigpörgött előtte egy rövidfilm, mindarról, ami vele történt azon az úton, amelyen eljutott az olimpiai győzelemig: ahonnan indult, a szülői útmutatás, az istenfélő hit, az, hogy soha senkit sem becsült le, hogy mindig kiállt az igazáért. Amit elért az életben és a sportban, csak magának köszönheti.

Más biztosan kedvenc lett volna egy olimpiai arannyal, ő nem! 1971-ben végképp rájön: olimpiai bajnokként sem nyerő az ő csendes stílusa. Ezüstérmes lett a belgrádi vb-n – ami már csak azért is volt óriási bravúr, mert jobbos szélben kellett eveznie –, amikor a célban az egyik csapatvezető – gratuláció helyett – azt mondta: „Nem olyan nagy dolog! Ezt bárki megcsinálta volna!” A müncheni olimpiára még kerettagként készül, de már akkor, ott, a belgrádi pálya szélén tudta: befejezte pályafutását. Pedig nem sértődős, csak más az értékrendje, mint másoknak.

Nem esett kétségbe, hogy mihez kezd.... Mindig ledolgozta a napi nyolc órát, nem sportállásban készült a versenyekre! Mint műszaki ellenőr, megbecsült dolgozó volt a BKV-nál. Amikor 27 évesen visszavonult, letette a lapátot, főnökei jelentős fizetésemeléssel jutalmazták döntését. Innen ment nyugdíjba is. Közben dolgozott itthon és külföldön szakvezetőként, nevelt világbajnokokat, mégis azt vallja az edzői munkáról: „Kicsi a bors, de kihagyható a levesből!” Vagyis: klasszis versenyző, jó edző nélkül is képes kiemelkedőt produkálni.

Boldog ember. Nem zavarja, hogy nem ismerik meg, nem tudják, hogy olimpiai bajnok, nem állítják meg úton-útfélen autogramért. Nem sütkérezik, nem tetszeleg a bajnokok szerepében. Békességben telnek napjai. Olykor egy-egy kenutúra a haverokkal a Dunán, esetleg főz, vagy kolbászt füstöl a családnak, vagy azon fáradozik, hogy legyen néhány hordó saját bora. Amikor pedig teheti, irány a természet! Távol mindentől hallgatja a csendet, és arra gondol: semmit sem bánt meg az életben. Még azt sem, hogy Mexikóban olimpiai bajnok lett…