Keresés eredménye - Török Gyula

Az aranyérem története

Boross Dezső írása

1960. Török Gyula légsúly

„Minden út Rómába vezet” – ettől a régi mondástól nekünk magyaroknak 1960-ban kicsit keserű lett a szánk íze. Az olasz főváros ugyanis Budapest elől hódította el a XVII. nyári olimpiai játékok rendezési jogát.

Így igaz! Azért lett „kicsit szomorkás a hangulatunk”, mert másodszor sem sikerült olimpiát rendezni.

Először, még 1914-ben határozott úgy a NOB, hogy 1920-ban Budapest rendezhet olimpiát. A nagy világégés, az első világháború, keresztül húzta a számításokat. A háború után a NOB Svájcba költözött és – mi, magyarok sokadszorra is rossz lóra tettünk, a vesztesek közé tartoztunk – elvette tőlünk a VII. olimpiai játékokat és a belgákat bízta meg a lebonyolítással.

1920-ban, Antwerpenben volt az olimpia, ahova minket a háborús fegyvertársainkkal együtt nem hívtak meg. Ez volt az első pofon.

A második Róma!

Az olasz főváros viszont sportszerű versenyben győzött.

Az örök városban a Palazzo dello Sport, azaz a nagy sportcsarnok adott otthont az ökölvívó versenyeknek.

A magyar öklözők nem sok reménnyel indultak a játékokra.

Énekes kapitány sem volt derűlátó:

- Ha jól akarunk szerepelni, fel kell hagyni az „alibi” ökölvívással. A mi bokszosaink sokat „táncolnak” és keveset ütnek. A külföldi bírák azonban fordítva értékelnek: sok ütés, kevés tánc – ezt tartják lényegesnek. Igaz, Török, Kellner, Juhász és Sebők II kivétel nélkül harcos felfogású öklöző, de inkább csak olimpiai helyezést várhatunk tőlük. Ha valamelyiküknek mégis sikerülne folytatni a magyar ökölvívás immár több mint harminc esztendős, nagyszerű olimpiai hagyományait, ez azt bizonyítaná, hogy mégis akadnak Papp Lacinak méltó utódai.

Mielőtt rátérnénk, hogy mi is történt Rómában, pörgessük vissza egy kicsit az idő kerekét.

1938. január 24. Kispesten, a Török családban ünnepeltek. Fiuk született, aki a Gyula keresztnevet kapta.

Z. Vincze György az „Ökölvívó ABC” című könyvében így ír róla:

„Tizenegy éves volt, amikor elkezdte. 11 éves, mokány, szurtos kis ördögfióka. Hogy a kispesti dzsungel melyik részéből került elő, senki sem kutatta. A KAC ökölvívó-szakosztályának szüksége volt „betöretlen csikókra”, és Szolnoki László edző, az egykor sokszoros magyar bajnok azonnal észrevette benne a tehetség jeleit. Gyors volt és félelmet nem ismerő, csak… Csak éppen nehéz volt kordában tartani.”

Három évvel később már a KISTEXT-ben találjuk. Kissé megnyúlt, mozgása már szakszerűbbé vált és szorítóból szorítóba vándorolt, állandóan „verekedni” akart. Győzött? Kikapott? Nem számított. Az ökölvívás szerelmese, Fogarasi Mihály már beleoltotta, hogy elsősorban a helytállás a fontos.

Az igazi ugrás 1954-ben következett be: ekkor került át az MTK-hoz…

-         Ejnye, „Béka” ejnye, hát miért adod meg magad olyan könnyen?! – ébresztgette becsvágyát Erőss edző, és szavai jó táptalajra hullottak. (A Béka” nevet a kispesti grundokon véznasága miatt kapta.) A fiatal fiú mind célratörőbben küzdött, és 1956-ban ifjúsági, ’57-ben és ’58-ban pedig már felnőtt bajnokságot nyert."

Török pályafutása nem volt töretlen. A közönség és a szakemberek egy része nem akarta elismerni, ellenszenvesnek tartották. Ennek az volt az oka, hogy a keménykötésű legény gyakran volt fegyelmezetlen, sőt sportszerűtlen. Az erősebb ellenféllel szemben sokszor fejeléssel és szabálytalan ütésekkel operált. 1959-ben, az országos bajnokságon Dorogitól kapott egy „nagy pofont”. Elvesztette a bajnokságot. A szertelen fiatalember rádöbbent, hogy a győzelemhez nemcsak a harci kedv és az ütőerő, hanem taktika is szükséges. A felismerésből Európa-bajnoki ezüstérem lett.

Béka sokat küzdött a súlyával. Csak a koplalás segített: „te csak kompótot ehetsz”, mondta neki gyakran edzője.

De ugorjunk egyet, repüljünk Rómába.

Mit mesél egy megsárgult sportlap?

„A Palazzo zsúfolásig telve volt, és a fényárban úszó kötélnégyszögben Török Gyula verekszik a légsúlyú ökölvívás olimpiai bajnokságáért.

Gyula, gyere Gyula, mindent bele!

A szőke szovjet  fiú, Szivko rohamoz... Aztán…

… egy bal horog – még egy.

És most már Török Gyula irányítja a három felvonásos dráma eseményeit, ő készíti elő a fordulatait, ő bizonyítja tudás- és erőfölényét. Tartja a távolságot, aztán beugrik, és mire az ellenfél visszacsapna, Béka már messze jár, kesztyűje mögül méregeti az új lehetőséget…

…Gong és még egy… Jaj, fordul a színpad, most Szivko támad… Vigyázz, Gyula, ne menj közel! De ő közel megy, mert belekóstolt a mámor ízébe és mintha ki akarná ütni a szovjet öklözőt…

…Újabb gong.

… Még három perc… Jobb egyenes – bal horog. Szivko megszédül. Keskeny vércsík csorog arcáról, a szemöldöke alól… Aztán néhány másodperc keményen, harcosan.

Gong.

Hárman állnak az áradó fényözönben…

Attenzione… Torok… Ungheria…

Török! … Török!… Török! …

Török Gyula olimpiai bajnok. Magyar fiú, magyar légsúlyú, pesti gyerek, aranyos kispesti srác, a súlycsoportjában a világ legjobbja!

Taps, zászló, himnusz. A könnyeivel küszködő bajnok, széttárt karokkal öleli magához az ünneplő sokaságot. A sarokban hátat fordít mindenkinek a drága öreg mester: Adler Zsiga.

A válla megrázkódik.

Köszönjük Török Gyula…”

A „légsúlyú Toldi Miklós”-nak titulált ökölvívó olimpiai bajnok lett. Sajnos a folytatás már nem volt ilyen fényes. A siker egy kicsit a fejébe szállt. Sok volt a csinnadratta, a hamis barát, és nem sokon múlott, hogy ez a csodás karrier véget érjen. Az élet azonban adott Gyulánknak még egy lehetőséget. Négy év múlva eljutott Tokióba. Igaz, már harmatsúlyban. Egy véletlen sérülés azonban megakadályozta, hogy újabb sikert arasson.

Pályafutása során hatszor nyert magyar bajnokságot (egyéniben ötször, csapatban pedig  egyszer). Bokszolt még a Tatabányai Bányásznál. Aztán visszavonult, edző lett Csepelen és a budapesti Építőknél. 1993-ban a magyar ökölvívó-válogatott másodedzőjeként állt a szorító mellett...

- Halló, Török Gyula?

- Szervusz, én vagyok.

- Végre megtaláltalak. Hogy élsz?

- Hat éve kaptam egy agytrombózist, a bal felem lebénult, beszélni sem tudtam. Most már egyre jobban érzem magam.

- Hogy gondolsz vissza a római diadalra?

- Csak a szépre emlékezem. Jól esik visszagondolni arra a csodálatos döntőre. Sajnos utána már nem sikerült a folytatás. Bohém voltam, habzsoltam az életet. Most már bánom. Ha újra kezdhetném, biztos, hogy szereznék még egy-két aranyérmet. Az viszont bánt, hogy az MTK-ban és a szövetségben elfelejtettek. Nem sokat törődnek velem.

Zárszóként álljanak itt Csötönyi Sándornak, a Magyar Ökölvívó Szövetség elnökének szavai:

„Török Béka igazi tehetség, nagy vagány, kitűnő bunyós volt. Ha nem veszi olyan könnyelműen az életet, Papp Laci utóda lehetett volna…"