Keresés eredménye - Wladár Sándor

Wladár Sándor olimpiai bajnok gyorsúszó Zoltán fivérét követve kezdett úszni a KSI-ben. Ifjúsági Európa-bajnokként is teljesen váratlanul nyerte Moszkvában a 200 méteres hátúszás olimpiai bajnokságát az esélyesebb Verrasztó Zoltán előtt. A világhírű Széchy-iskola első olimpiai aranyérmese lett, Csík Ferenc 1936-beli győzelme után negyvennégy esztendővel nyerte a magyar férfi úszósport újabb, hatodik olimpiai bajnokságát. Egy évvel később Splitben, az Európa-bajnokságon duplázott, és ezzel bizonyított. Huszonkétszeres magyar bajnokként, fiatalon hagyta abba. A televízió nyilvánossága előtt sajnálatosan csempészéssel vádolták, holott csak rokonainak néhány értéktelen rajzvázlatát akarta külföldre vinni. Vízilabdával próbálkozott, majd az életben igazi hivatásra talált. Állatorvosként dolgozik.

Az aranyérem története

Kocsi Tibor  írása

 1980 Wladár Sándor 200m hát

A szovjetek afganisztáni katonai akciói miatt meglehetősen sok ország nem engedte el sportolóit a moszkvai olimpiára. Ez volt az első igazi csonka olimpia (korábban is előfordult, hogy egyes országokat nem hívtak meg, vagy politikai okokból önként visszaléptek, de nem ilyen óriási számban), és emiatt különös hangulata volt a versenyeknek.

Moszkva igyekezett mindent megtenni, hogy a külföldiek ne érezzék rosszul magukat. Például a belső körgyűrűn belüli részen való kitiltásokkal minimálisra csökkentették az autóforgalmat, az olimpiai gépkocsik szinte megállás nélkül száguldozhattak a helyszínek és a szállások között. A gyerekeket pionírtáborokba küldték, jószerivel egy kihalt belvárost kaptak a vendégek.

 A külföldiek számára hihetetlen volt az olcsóság, már amit lehetett venni. A magyar újságírók 19 rubel napidíjat kaptak (annak idején 80 rubel körül volt a helyiek havi átlagfizetése), a helyszíneken 1 rubel volt minden ital, a skót whysk és a Moszkovszkoje Pivó nevű helyi sör is, és 5 rubel egy rendkívül széles étel- és italkínálattal bíró, svédasztalos ebéd.

Jómagam a Népsport munkatársaként többek között az úszásról tudósíthattam. Az uszodát az olimpiára építették, ezért meglehetősen korszerű, bár rideg épület volt. A bürokrácia „jóvoltából” a kakasülőről, az utolsó előtti sorból nézhettem a döntőket, udvariasan oda kísértek minden alkalommal, esélyt sem adva, hogy lejjebb, az úszókat nem hozó országok üres újságírói helyeinek valamelyikéről nézhessem szép számú döntőseinket. Onnan csodálhattam már a megnyitó utáni napon, hogy Wladár Sándor gyengébbik számában, 100 méter háton, élete legjobbjával döntőbe került és ott országos csúccsal, ötödikként csapott célba. De még hat nap volt a 200 méter hátig, amelyen drága emlékű Széchy Tamás, Wladár Sándor mestere érmet várt 17 esztendős tanítványától. Természetesen a sportolók versenymentes  napjaira igyekeztek a rendezők tartalmas programokat szervezni, emlékszem, a magyar sportolókkal meglátogattuk az egyik cipőgyárat. Büszkén meséltek a hatalmas termelésről, mi azonban összekacsintottunk, mondván, nem tudtok ti annyit termelni, hogy mi nem tudnánk eladni az otthonról hozott cipőket. Ugyanis a farmer mellett a cipő volt akkoriban a nagy üzlet, hatalmas haszonnal lehetett felpróbálás nélkül is eladni. Aztán a maroknyi rubellel rohantunk egy-egy zongora nagyságú színes tévét vásárolni.

Aztán elérkeztünk a 200 méter hát döntőjéhez, amelybe Wladár került be a legjobb idővel, míg másodikként Verrasztó Zoli. Széchy mester két tanítványa csapott össze. Már 50 méternél elhúztak a mezőnytől. Stílustanulmány volt a két magyar úszása. Bár Sanyi magabiztosan vezetett, az utolsó ötvenen Verrasztó támadása izgalmassá tette a befutót. Wladár 2:01.93-al csapott elsőként a célba. Még huszonöt év elteltével is puskázás nélkül tudom az időeredményét, hiszen ő volt sportújságíró-pályafutásom első olimpia aranyérmese. Nem véletlen hát, hogy a szívem csücske, a pólósok mellett Sanyi a kedvenc sportolóm. Ráadásul egy gimnáziumba, a Rákócziba jártunk.

Másnap elmentem az olimpiai faluba írni az ifjú aranyérmesről. A megbeszélt helyen Széchybe botlottam. Kérdeztem, hogyan viseli  Sanyi az olimpiai elsőséget.

- Mint egy nagy gyerek – mondta Tamás. – De hát valójában még egy nyakigláb, mosolygós kamasz. Most is berohant a diszkóba és velem üzent, hogy mindjárt jön, hacsak el nem felejti, mert kevés nála szórakozottabb embert ismerek.

Két tánc között kirohant a randevúnkra. Beszélgettünk, hogy milyen változást hoz majd ez a siker az életében. Szerinte ő nem változik meg az arany miatt – ehhez azóta is tartja magát -, de lehet, hogy sok furcsa helyzetbe kerül majd odahaza. A célba érkezés utáni időszakról csak arra emlékszik, hogy ide-oda hurcolták és sok meghatódott magyar emberrel találkozott. Másnap reggel a tévében megnézte a döntőt, de még mindig nem tudja elhinni, hogy olimpiai bajnok lett. Aztán szóba hozta, hogy Széchy mennyi különórát tartott neki az edzések után, de zokszó nélkül viselte el, mert tudta, hogy ez az ő érdekében történik, hogy olimpiai bajnok legyen. Aztán még mielőtt visszaszaladt volna a diszkóba, még megjegyezte: az aranyérem az egész családomé, az ő érdemük is. Ha például a bátyámtól a kezdet kezdetén nem kapok annyi bíztatást, most nem lennék itt.

A következő évben két aranyat nyert az Európa-bajnokságon, aztán ezüstös lett a világbajnokságon. 1984-ben, a következő csonka olimpiára, Los Angelesbe a magyarok nem mentek, Wladár 21 évesen abba is hagyta a versenyzést. Azóta hébe-hóba találkozunk, váltunk pár szót a világ dolgairól. Most a 25 éves aranyévforduló kapcsán beszélgettünk.

- Sanyi, gyakran gondolsz még a moszkvai napokra?

- Július 19-éről mindig az olimpia megnyitója is eszembe jut, hiszen aznap volt a tizenhetedik születésnapom. És július 26-át sem felejtem el, mert aznap lettem olimpiai bajnok. Magáról az olimpiáról azonban olyan sok emlékem nincs, régen volt, huszonöt éve, öregszem is, már negyvenkét éves vagyok. Nem túlzás ez, amikor gyerek voltam és néztem a régi nagyokat, Temes Judittól kezdve Gyarmati Andreáig, mondogattam, hogy ezek milyen öregek. Most már rám mondják ugyanezt a gyerekek az uszodában. A moszkvai uszodára sem igen emlékszem már, nem találnék be az öltözőbe, azt se találnám meg, hogy hol vetkőztem, hol volt a zuhany. Az előtte levő napok, hónapok sokkal jobban előttem vannak, Határozott célokkal mentünk ki. Tömegesen kaptuk az impulzusokat, nem volt lehetőség merengeni más dolgokon.. Jószerivel csak Széchy Tamással találkoztam, vakon hittem mindenben, amit mondott. Az eredményre koncentráltam, mint amikor az ember kinézi a falkából azt a vadat, amelyet ki akar lőni, le akar győzni.

- Ez sikerült, de mégis nagyon fiatalon abbahagytad az élsportot.

- A Los Angeles-i olimpián, reálisan nézve, dobogóesélyes voltam, talán nem első, de mindenképpen második-harmadik. De már nagyon megutáltam az úszást. Én voltam az aranytojást tojó „kakas”, de valamiért utáltak, azt éreztem, hogy nem igazán áll ki mellettem bárki is. Talán, mert Széchy Tamás bácsit is gyűlölték, sokan keresztbe tettek neki és ezért, mint első számú versenyzőjét, engem is utáltak. Ezek közül sokat láttam Tamás bácsi temetésén, ott álltak szomorú pofával, akik finoman szólva nem szerették. Széchynek én voltam a mindene.

Máig fájó emléke Wladárnak, hogy annak idején nem engedték ki Amerikába. Ő lehetett volna az első ösztöndíjas magyar úszó. Ahogy mondta, idehaza az illetékesek ezt marhamód nem akarták. Pedig, állítja, meg tudott volna újulni. Már nem szeretett idehaza úszni, így aztán abbahagyta. Nemrégen hosszabb időt töltött az Egyesült Államokban, és érezte, hogy nagyon inspiráló a kinti élet, tíz évet fiatalodott. Ráadásul felvették az állatorvosi egyetemre, a korábbi fél órás tanulások helyett volt, hogy napi tíz órát kellett tanulni.

- Amikor eldöntöttem, hogy abbahagyom a versenyzést nagyon boldog, felszabadult lettem –vallott a korai szakításról Wladár.

- Az uszodától azonban nem szakadtál el, mert átmentél a Dózsába pólózni.

- Görgényi István edzője és Butykó bácsi, Lemhényi Dezső azt állították, hogy tehetséges vízilabdázó vagyok. Elhittem. Az uszodában a pólósok voltak a nagymenők.  Tisztelet tükröződött az arcukon, amikor megjelentem, de ez már csak amolyan örömpóló volt. Két évig csináltam, aztán elköszöntem az uszodától. Nem is nagyon tartom a kapcsolatot a régiekkel. Később megragadtak az extrém sportok, három évig karatéztam, a kék övig vittem. Vizisíeltem is, aztán 128 kilóra meghíztam. Most nem sportolok, néha azért a kánikulában lemegyek a csillaghegyi strandra. Még jól haladok a vízben, csak a nagy hasam fog egy kicsit vissza. Belülről mindent úgy érzek, mint régen, de kívülről mindez már nem olyan. Tíz évet töltöttem oktatóként az egyetemen, aztán a bátyámmal (Wladár Zoltán állatorvos szintén válogatott, olimpiai döntős úszó volt) megnyitottuk a III. kerületben a Királyhelmec utcában az állatorvosi rendelőnket.