Keresés eredménye - Zádor Ervin

Zádor Ervin olimpiai bajnok  vízilabdázó  a Szondi utcában nőtt fel, a Ganz-Hajógyár szakosztályában tanult meg úszni,  pólós pályafutását is ott kezdte. A kiválóan úszó, nagyszerű fizikai adottságokkal rendelkező, remekül lövő játékos az 1954-ben, Budapesten rendezett főiskolai világbajnokságon, húszéves korában került a válogatottba. Melbourne-ben már az olimpiai bajnokságot nyert csapat egyik erőssége volt. Rajki Béla kapitány és a társak egybehangzó véleménye szerint világklasszis középcsatárrá nőhette volna ki magát, életútja azonban másként alakult. Melbourne-ben szenvedő hőse volt a szovjetek elleni döntő mérkőzésnek. A magyarok 4:0-ás vezetésénél Prokopov ugyanis egyik párharc során felsértette a szemhéját és vére pirosra festette az uszoda vizét. A vérző fejű pólós fotója a világlapok címlapjára került és a fiatal, akkor huszonkét éves sportember nem mert hazatérni. A Sport Illustrated magazin által szervezett emlékezetes amerikai körút végeztével az Egyesült Államokban telepedett le. Angol nyelvtudás nélkül nehezen ment a beilleszkedés, éveken át  uszodai mentősként dolgozott. Jelenleg nyugdíjas, a kaliforniai Linden városkában él. Az NBC televíziós társaság vendégeként 1999. nyarán 43 év után először látogatott haza.. . Akkor mondta: amerikai lett magyar szívvel. Három felnőtt lánya közül Christin a dél-kaliforniai egyetem vízilabdacsapatával főiskolai bajnokságot nyert. A melbournei olimpia ötven éves jubileuma alkalmából rendezett ünnepségen egykori társai bánatára nem vett részt. Többször ígérte, hogy ismét hazalátogat, de ígéretét egyelőre még nem váltotta valóra.  

Az aranyérem története

Mezei Dániel írása

1956. vízilabda csapat

Új építésű házban lakik Gyarmati Dezső. Nem gondolnám, hogy egy ilyen megállapítás szorosan hozzátartozik az 1956-os vízilabdacsapat győzelmével kapcsolatos eszmefuttatáshoz, de…

Amikor a játékosként Kárpáti Györggyel egyetemben háromszoros olimpiai bajnok -  ahogy az uszodában nevezik - Dezső (nekem azért: tiszteletem, Dezső bácsi!) felkísért a lakásához és kinyitotta az ajtót, arra gondoltam, talán a ház jellege ellenére láthatok valamit a múltból: fotókat, emléktárgyakat, relikviákat és meghallgathatok egy embert, aki élő legendaként itt sétál közöttünk és szemlátomást kitűnő egészségnek örvend. Csupa olyat akartam látni és hallani, ami közelebb vihet a múlthoz.

Mint vízilabdával foglalkozó újságíró, tisztában voltam a tényszerű eseményekkel. Tudtam, hogy 1956-ban, a melbourne-i olimpián játszottak egy legendás mérkőzést, amelyen a később, egészen pontosan az egy nappal később, olimpiai bajnok magyar férfi vízilabda-válogatott 4-0-ra legyőzte a szovjeteket. Tudtam, hogy a találkozó, az itthon zajló forradalmi események miatt, több volt, mint vízilabda-mérkőzés. Hallottam már a „blood bath of Melbourne”, azaz „melbourne-i vérfürdőről”. Azzal is tisztában voltam, hogy a magyar csapat veretlenül végzett az első helyen és azzal is, hogy a forradalom hatása a sportolókon is meglátszott: vendéglátóm, Gyarmati Dezső a kiutazás alatt Prágában szervezte meg harmadmagával a magyar olimpiai csapat forradalmi bizottságát. 

Kiderült azonban, hogy az újságok, a könyvek, a nyomtatott betűk – mint ez itten – semmit sem érnek. Ott állt előttem egy ember, aki majd ötven év távlatából is olyan hihetetlen tűzzel beszélt az 56-os eseményekről, hogy megértettem: miért kellett a rendőröknek kimenekíteniük a szovjet válogatott tagjait 1956 decemberében, egy hónappal a novemberi események után, a melbourne-i uszodából. Láttam fotókat, például Zádor Ervinről, aki a meccs alatt általunk erősen „puhított” Prokop visszakönyöklése után véres arccal – amit állítólag Kárpáti „Gyurika” kent szét, a művészi hatás kedvéért – állt a lelátó előtt. Aztán láttam Kárpáti Györgyről, a zseniális játékosról, Mayer Mihályról, akit a korombeliek csak hangzatos felszólalásairól ismertek a sportág elnökségi üléseiről, de látva a régi fotókat és hallgatva az anekdotákat kiderült, nem akárki volt a nemrég elhunyt kitűnőség. Persze, láttam a csapatképet is, amely már a jugoszlávok elleni, másnapi 2-1-es siker és az olimpiai cím megszerzése után készült. Ott álltak mind, 8000 néző előtt:

Boros Ottó, Jeney László, Gyarmati Dezső, Mayer Mihály, Hevesi István, Markovits Kálmán, Bolvári Antal, Zádor Ervin, Kárpáti György, Kanizsa Tivadar, idősebb Szívós István.

Egy csapat, amely a sportág és az ország kicsinysége ellenére bevonult a legnagyobbak közé. Dávid győzte le Góliátot, de ennél sokkal fontosabb: egy adott pillanatban, ott, Melbourne-ben, a szovjetek elleni találkozón, a csapaton keresztül üzent a világ: ami az 1956-os forradalommal történt, azzal odakint nem értenek egyet.

Peterdi Pál sokszor leírt mondata, hogy „a szovjetek melegítőjén virító négy betű (CCCP), sajnálatos módon megegyezett azzal a néggyel, amely a körúton nyikorgó tankok oldalát ékesítette” messze nem fejezi ki annak a néhány napnak a hangulatát. Nem, mivel ugyanez a Peterdi Pál kiharcolta, hogy a Képes Sport olyan címlappal jelenjék meg az olimpiai aranyérem megszerzése és a szovjetek elleni sikert követően, amiért eltávolították az állásából.

Az egyik csak jó szöveg, amit nem elég elengedni, átérzés sem árt hozzá.

A már említett, új építésű lakás falán ott díszeleg bekeretezve ez a címlap. Gyarmati Dezső csak mosolyog, „ezt nézd, ezt nagyon szeretem. A Pali kirúgatta magát miattunk.” Ezzel kapcsolatban – elnézést a személyes hozzáfűzésért – Édesapám szavai jutnak eszembe, aki ’56-ról azt mondta: „Manapság nagyon nehéz elhinni, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az ember nem csak azt mondja, hogy elég, de annak szellemében is cselekszik.”

A magyar vízilabdasportnak a melbourne-i volt a negyedik olimpiai elsősége. De talán ez a győzelem volt az, amely hatásában mindegyiken túlmutat. Az 1956-os siker után végképp összekapcsolódott Magyarország neve a vízilabdával. Vélhetően ennek a gárdának a sikerei és a szovjetek elleni találkozó miatt vitték le a szülők vízilabdázni azt a generációt, amelynek legjobbjai 1976-ban – 1964 után 12 esztendővel – megszerezték hazánk hatodik olimpiai aranyát. Gyors fejszámolás és látjuk: a ’76-os diadal is szinte pontosan egy generációval később jutatta el csapatunkat a világ tetejére, hogy ezúttal – mint Gyarmati és társai anno – ott is maradjunk hosszú éveken keresztül. Ez már nem sport. Történelem.