Keresés eredménye - Varga Tamás

Húszévesen, már 1995-ben helyet követelt magának a válogatottban és játszott az Eb-ezüstérmes csapatban.
A legjobbak között azonban csak Athén előtt tudta állandósitani helyét, miután komoly egészségügyi problémái támadtak, amelyeken hosszú évek során, heroikus akaraterővel tudott úrrá lenni. Ám sikerrel visszatért, 2003-ban már tagja volt a világbajnoki címet szerző együttesnek, majd az olimpián mind a hét mérkőzésen szóhoz jutott és három góllal járult a sikerhez. Egyszer a szerbek elleni döntőben is betalált. A klasszis - aki több évet kihagyott 1998 és 2001 között - az olimpia után fáradtságra hivatkozva lemondott a válogatottságról, és Olaszországba távozott. A Chiavari csapata jórészt a magyar olimpiai bajnok sorozatos kiváló teljesitményének, fontos góljainak köszönhetően maradt bent ezévben az első osztályban.
A nyári szünetben Máltán, a Sliema csapatában dobja a gólokat. Készül a szegedi szereplésre, s válogatottba való visszakerülésben is reménykedik.

Közben családot alapított, feleségével és kislányával irigylésre méltó harmóniában élnek.

Az aranyérem története

Hajdú B. István írása

2004. Vízilabda csapat

Aligha hiszem, hogy akad olyan magyar honpolgár, aki ebből a könyvből és pont tőlem tudná meg, hogy mi történt 2004-ben, az athéni olimpia vízilabda-döntőjében. Ráadásul a borzongató 8-7-es, szerbek elleni diadal kapcsán egyre kevesebbet beszélünk már Kiss Gergely káprázatos négy góljáról, Kásás negyedik negyedbeli átlényegüléséről, Szécsi mindenkit /fürdő/gatyába rázó káromkodásáról, vagy a Sapicsot az utolsó pillanatban, sorsdöntő állásnál kizökkentő nézőtéri sípszóról. Meg sem említjük, hogy az olimpián címvédő együttesünknek minden idők leggyilkosabb sorsolását követően a végső sikerhez kétszer kellett legyőznie a későbbi ezüst- /szerb/ és kétszer a későbbi bronz- /orosz/ -érmes válogatottat. Lazán túllépünk Kemény kapitányunk stratégiai spekulációin és taktikai zsenialitásán, sőt, az utazó csapat kijelölésekor átélt Szívós-önsanyargatáson is. Magunkra emlékezünk inkább, hogy kora délután anyáztunk és WADA-sztunk Annus elvett aranya miatt, hogy bő két perc után, 0-3-nál majdnem repült a tévé és néhány egyéb berendezési tárgy, hogy 5-7-nél, az utolsó negyed elején, baloldali honatyaként zokogtunk jobboldali képviselőtársunk vállán /vagy fordítva/, és hogy a dudaszó pillanatában még az anyósunkat is szájon csókoltuk, noha erre emberemlékezet, na jó Vári Attila sydneyi csavargólja óta nem volt példa. Mi fejletlen izmunkkal és szűköcske mellünkkel hirtelen kisportolttá, magabiztossá, a világot sarkaiból kifordítóvá váltunk. Érthető, hiszen MI nyertünk. TI csak elhitettétek, hogy a magunk kis munkahelyi, vagy családi olimpiáján mit kell tennünk, hogy bajnokokká váljunk. Néhány pillanatra szinte ugyanolyan tökéletes szimbiózisba kerültünk egymással, mint ti két héten át folyamatosan. Na persze, mindezt tudtuk előre. Én például már az edzőtáborban, Los Alamitosban. Nem, nem a 40 fokos hőségben elvégzett, embertelen úszóedzésekre, vagy az unásig gyakorolt emberelőnyös figurákra gondolok. Hanem sokkal inkább egy Amerikában élő magyar családnál töltött kicsit görbébb estét megkoronázó csocsómeccsre, ahol egy általam lőtt – egyébként szerintem zseniális - gól után a Benedek-Madaras két balkezes páros előbbi tagja akkorát ütött a falba, hogy az majdnem beszakadt. Én már akkor felfogtam, hogy az ellenfelek esélytelenek. Ha egy jelentéktelen csocsómeccsen nem lehet gólt kapni, akkor mit akarnak a riválisok életük fő versenyén? Ezt az aranyat, érzést egy-egy adott pillanatban lehet le- és felértékelni, de elvenni soha senki semmikor sem tudja. Nem csak tőletek, tőlünk sem. Így hát most 2005-ben, amikor egy világbajnoki és egy Világliga-ezüstérem után szinte szemlesütve magyarázkodtok – persze, a vb-döntő végén nem MI adtunk rossz passzt, hanem az a Biros - gondoljatok megértéssel ránk, fejletlen izmú és szűköcske mellűekre. De ne feledjétek, nem tudhatjátok, mi lakik bennünk.

Én például sose hittem volna, hogy egyszer még 13 fürdőgatyás férfi látványától majd elsírom magam!